A Kádár-rendszerben nem létezett autonóm civilszféra. Rainer M. János csatlósszervezeteknek nevezte a felülről mozgatott, álcivil intézményeket. Az állampárt gyámkodása alatt működő Hazafias Népfront volt hivatva megtestesíteni a magyar társadalom osztályainak, rétegeinek, érdekcsoportjainak marxista-leninista „nemzeti együttműködését”. A Szakszervezetek Országos Tanácsa munkavállalói érdekképviselet helyett az állampártot szolgálta. A Magyar Úttörők Szövetsége az eredetileg a szabad hazában szabad emberek nevelésére létrejött mozgalomból az állampárti indoktrináció eszközévé vált. Szabad hitéleti tevékenységről és egyházalapításról szó sem lehetett, az Állami Egyházügyi Hivatal szoros pórázának végén néhány „történelmi” egyház vegetált. Mindezekkel szemben a kevés alulról induló önszerveződés – mint például a Solt Ottilia kezdeményezte Szegényeket Támogató Alap vagy a Vargha János alapította Duna Kör – ellenzékinek számított, és a hatalom illegálisnak tekintette.

A rendszerváltás hajnalán példátlan virágzásnak indultak a civil kezdeményezések. A pártok sokasága mellett közéleti, világnézeti, vallási, kulturális és másféle egyesületek, mozgalmak, közösségek szerveződtek, előbb a jogi szabályozás hézagait és az állampárt végelgyengülését kihasználva, később az egyesülési jogról szóló törvény alapján. Olyan formációk virágkora ez, mint a pártállam lebontásában fontos szerepet betöltő Független Jogászfórum, Történelmi Igazságtétel Bizottság, Nyilvánosság Klub. A rendszerváltás évében alakult meg a Magyar Helsinki Bizottság. A társadalmi mozgalmak dinamikájához szorosan hozzátartozik, hogy ebben az időszakban új politikai és kulturális lapok sokasága indult és egymást érték a különféle rendezvények és demonstrációk. Az akkorihoz mérhető szellemi pezsgés csak a reformkorban és a századelőn jellemezhette az országot.

Ne felejtsük azt sem, hogy példátlan civil aktivitás kellett ahhoz, hogy az állampárti hatalom ellenében, a kerekesztal-tárgyalások részeredményeinek korrigálásáért indított négyigenes népszavazás érvényes és eredményes lett. Az állampárti médiamonopólium torzításai dacára több mint 4,3 millió választópolgár szavazott az állampárt vagyonelszámoltatásáról, a Munkásőrség (az állampárt félkatonai szervezete) és a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről és a köztársasági elnök megválasztásának idejéről. És még egy párhuzam: akkoriban is volt egy megalomán beruházás, a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer, amely – túlmutatva a környezetvédelem ügyén és szimbolizálva a rothadó rendszert – ellenzők százezreit mobilizálta.

Tehát igaz, hogy az autokratikus kádári hatalom a párközpontból vezérelte a társadalmi szervezeteket, miközben nem tűrte az alulról induló szabad kezdeményezéseket. Azt a közkeletű vélekedést viszont árnyalják az említett társadalmi tények, hogy a rendszerváltást is ajándékba kapta az ország „kívülről”, külföldi nagyhatalmaktól, mint 1945-ben, vagy „felülről”, az „alkudozó „elitektől”. A képlet ennél összetettebb: igaz, hogy nem népfelkelés rombolta le az állampárti rezsimet, de a nép részese és előmozdítója volt a folyamatoknak. Bár világpolitikai fordulatok függvénye volt a hazai átalakulás, de a világpolitika sem volt független az egyes országokban változó közfelfogástól és szerveződésektől.

A demokratizálódásban, a nyílt társadalmi struktúrák kialakulásában nagy szerepe volt Soros György alapítványi hálózatának az egész régióban. Magyarországon az 1980-as évek közepétől mintegy két évtizeden át kb. 40 ezer szervezetet támogatott és sok ezer kutatónak, művésznek, diáknak adott ösztöndíjat. A jogvédelem mellett oktatási, egészségügyi, szociális és kortárs kulturális programok – politikai, világnézeti értelemben is – széles körét találjuk a kezdeményezettek között. A támogatás mértéke nagyságrendekkel meghaladta más nem állami donorok adományait. Az alapítvány kreatív elgondolásokhoz és folytatásra méltó programokhoz igyekezett forrásokat biztosítani, miközben meghagyta a zömükben „alulról” indult szerveződések autonómiáját. (Például a TASZ esetében ez úgy történt, hogy négyen határoztuk el magunkat egy konyhaasztalnál, majd megkerestünk még hat szimpatizánst, hogy bejegyeztethessük az egyesületet.) Bár az alapítvány 2007-ben bezárt – abból a téves előfeltevésből kiindulva, hogy a misszió teljesült, a liberális demokrácia megszilárdult a régióban –, a gazdasági válság hatására később újból számottevő támogatásba kezdett más formában.

Könnyű észrevenni, hogy a civil szervezetek megfélemlítésére és ellehetetlenítésére irányuló mai kormányzati törekvés más autoriter államok példáit másolja. Igaz, a hazai arzenál távol esik a kínaitól, melynek része az emberi jogi aktivisták megkínzása, de egyre közelebb kerül például az orosz jogalkotáshoz és rendőri praktikákhoz. Szintén könnyen felismerhető, mennyire hasonlít a Soros elleni hangulatkeltés otthon, a Balkánon és számos szovjet utódállamban. Közismert történelmi tapasztalatok is figyelmeztetnek: az ösztönökre ható és kódoltan antiszemita lázítás olyan társadalmi mechanizmusokat hoz működésbe, amelyek a bűnbakképzéstől a tömeges gyűlöletbűncselekményekig vezethetnek.

Nehezebb kérdés, hogy miként lehetett egy magándonor adományozása a rendszerváltás egyik katalizátora és miért maradt nélkülözhetetlen a demokratikus nyilvánosság szerkezetének kifejlődése után is?

Az összetett válasz egy része lehet, hogy az 1980-as évek második felében, a szovjet-típusú rendszerben, nem léteztek az államtól független számottevő anyagi források. Felettébb hiányos volt az a civil kultúra is, amelynek része az önszerveződések anyagi támogatása, valamint a pro bono publico és a caritas különböző formái: valamilyen humanitárius célú önkéntes és fizetség nélküli munkára fordítani a szabadidő egy részét. A hosszú időre visszanyúló autokratikus társadalmi berendezkedéssel együtt járt, hogy a paternalista reflexek, az alattvalói hozzáállás, a „valahogy túlélni” mentalitás felülkerekedett a civil kurázsin, a szabadság bibói körein.

Tulajdonképpen a civiltársadalom hazai képletében is visszaköszönnek azok a történelmi folyamatok, melyeket Walter Ullmann nyomán Szűcs Jenő írt le. A nyugati társadalomfejlődést sok évszázadra visszamenően az jellemezte, hogy a jogi, politikai és kulturális szférák helyi színterein a spontán szerveződő, „alulról felfelé” ható erők kellő ellensúlyt képeztek a hatalomgyakorlás „felülről lefelé” érvényesülő mechanizmusaival szemben, amelyek a keleties autokratikus beredezkedésekben domináltak. A köztes, kelet-közép-európai régióban megtalálhatók a „nyugatias” szerkezetek, csak éppen töredékesen és deformáltan. Úgy tűnik, ez a megállapítás a hazai civilszférára és a demokrácia alulról építkező kontrolljára is igaz: a civilkultúra nem éri el a fejlett demokratikus társadalmak színvonalát, de az autokratikus elnyomás enyhébb, mint megannyi keleti és déli államban. (Sőt a régión belül is érezhetők különbségek, például a lengyel civil aktivitás javára.)

Ehhez a térbeli képlethez azonban érdemes hozzászámítani a folyamatok időbeli változásait. A hazai szervezetek társadalmi beágyazottsága továbbra is elmarad a nyugatias szerkezetektől, és ezzel összefüggően az államtól való függés mértéke nagyobb. A civilszféra ma mégis jobb helyzetben van, mint két-három évtizeddel ezelőtt.  A rendszerváltás után elterjedtek a not for profit aktivitás modern formái és sokat fejlődött az adományozási kultúra is. (A mikroadományokból álló közösségi finanszírozás egyik hazai úttörője a TASZ volt jó néhány évvel ezelőtt.) A hazai intézmények és mozgalmak megtalálták nemzetközi kapcsolataikat. Az emberek, eszmék és források szabad áramlása a közösségi élet szerves részévé vált. Az persze kár, ha a legtöbben nem tudják, mi volt (és mi nem volt) a rendszerváltás előtt, és milyen áldozatokkal járt a mai állapotok elérése, de az újabb generációk már úgy nőnek fel, hogy ami van, az a dolgok „természetes” rendje.

Szerintem a civiltársadalmi aktivitást csak egyre durvuló diktatórikus módszerekkel lehetne megtörni. Az ilyen irányú törekvések viszont egyre határozottabb ellenállással találhatnák szembe magukat. Newton törvénye a féktelen kormányzati testre is kiterjeszthető: addig végez egyenes vonalú egyenletes mozgást, amíg azt egy másik erő hatása meg nem változtatja.