Demokratikus rekonstrukció

Jog  |  2014. december 29.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az emberi jogi hagyomány újragondolása és folytatása elősegítheti a tiltakozások összehangolását, a NER lebontását és az alkotmányos demokrácia helyreállítását.

Húsz éve történt. Négyen ültünk egy konyhaasztalnál. Fridli Judittal és Honecz Ágnessel azon tanakodtunk, milyen nevet adjunk új emberi jogi társaságunknak. Mivel merészeltük főbb vonalakban az American Civil Liberties Uniont példának venni, a Társaság a Szabadságjogokért mellett döntöttünk, rövidítésnek a TASZ-t, angol elnevezésnek a Hungarian Civil Liberties Uniont választottuk. Abból indultunk ki, hogy Magyarország a rendszerváltás óta alkotmányos demokrácia, amely elismeri és állami intézményekkel védi az alapvető jogokat, elengedhetetlen azonban a szabad választások nyomán hatalomra jutó kormányzatok civil kontrollja. Nemcsak a „többség zsarnokságának” elvi lehetősége, hanem az 1990-től működő demokratikus országgyűlés és kormány teljesítménye miatt is indokoltnak láttuk a cselekvést.

A TASZ-t mindenekelőtt a működési modellje tette újdonsággá. Kezdettől fogva monitorozta és kritizálta a jogalkotást, képviseletet biztosított bírósági eljárásokban, és intenzíven használta a nyilvánosság fórumait. Előfordult, hogy a közszolgálati televízió élőben közvetítette, ahogy egy parlamenti bizottság ellenzéki, MDF-es elnöke a TASZ kiadványával a kezében az SZDSZ-es miniszter fejére olvassa a szabadságjogi kifogásokat. Az is a TASZ ismertető jegyévé vált, hogy akkoriban még meghökkentően széleskörűen jelölte ki a védett jogok körét. Az egyéni autonómia nevében méltányos abortusz- és eutanáziaszabályok mellett érvelt, emberhez méltó bánásmódot követelt a HIV-pozitívok és a pszichiátriai betegek számára, a drogfogyasztók rendőri vegzálása helyett ártalomcsökkentő drogpolitikát javasolt, és fellépett a szenzitív személyes adatok védelmében. Emellett a politikai jogok számára is törte az utat. Információszabadság-programja hamarabb tudott kibontakozni, mint az ombudsmani jogvédelem, és hozzájárult a közéleti szólás- és gyülekezési szabadság liberális elveinek és jogtechnikáinak meghonosításához.

A TASZ az 1989 előtti kelet- és közép-európai mozgalmak gazdag hagyományának folytatója volt. De el is tért elődeitől. A csehszlovák Charta ’77, a szovjet Helsinki-csoportosulás, a lengyel Szolidaritás, a magyar demokratikus ellenzék és a többi hasonló szerveződés egyfelől az emberi jogokkal igazolta tevékenységét, melybe a polgári engedetlenség is beletartozhatott. A törvényes jogrenddel szemben magasabb erkölcsi normákra hivatkozva gyakorolták alapvető jogaikat: a szólás, a lapalapítás, a gyülekezés, a szervezkedés, a művészi tevékenység szabadságát. Másfelől azok a kezdeményezések elnyomó politikai rezsimeken kérték számon az emberi jogokat. Magát a rendszert vették célba, amely látszólag elismerte a szabadságot és egyenlőséget biztosító jogokat, azonban a monolit politikai hatalom léte a jogok csorbításától függött. Tehát 1989 előtt a rendszer felszámolása volt a cél, az 1989 utáni emberi jogi szerveződések viszont az alkotmányos demokráciává átalakult rendszereket igyekeztek védeni és javítani. Sokan hosszú ideig bíztunk abban, hogy ez így is marad, amíg világ a világ, és csak a demokratikus jogrend jobbításával lesz dolgunk. De nem így történt.

Új rendszerváltás

Magyarországon 2010-ben újabb rendszerváltás kezdődött. A súlyos zavarokat mutató alkotmányos demokráciát autoriter rezsim váltotta fel. A folyamat a választások után a „fülkeforradalom” győzelmének deklarálásával és a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” meghirdetésével indult, és a régi alkotmány pár hónap alatti tucatnyi módosításával folytatódott. A rendszer szilárdnak gondolt jogi alapja az alaptörvény 2011. húsvéti elfogadásával jött létre. A személycserék, hatásköri módosítások és informális technikák eredménye, hogy az egymást ellenőrizni hivatott alkotmányos intézmények, független és pártatlan fórumok az egypárti hatalom szolgálói lettek a NER-ben. Ezzel megszűnt a jogi döntéshozók és a civilek közötti párbeszéd lehetősége, sőt a rezsim hozzáfogott az autonóm civil szerveződések felszámolásához.

Vegyük észre az 1989-es rendszerváltással ellentétes folyamatokat! Akkor az emberi jogi mozgalom már évtizedes múlttal rendelkezett. Az Alkotmánybíróság, a választási bizottságok és más demokratikus jogintézmények az átmenet során jöttek létre, még a szabad választások előtt, hogy biztosítsák a demokratikus átmenetet. Legvégül a demokratikus Országgyűlés alakult meg, többpárti, szabad és fair választások nyomán. 2010-től kezdődően viszont fordított sorrendben jutottak főszerephez ezek az intézmények. Először az Országgyűlést kaparintotta meg az egypárti (vagy inkább egyszemélyi) hatalom, amely a nyilvános parlamenti diskurzus szűkítésével, az ellenzéki jogok visszametszésével és a képviselők számának csökkentésével nyomban belekezdett a parlamentarizmus leépítésébe – populista módon a takarékosságra hivatkozva. Ezután került sorra az Alkotmánybíróság, majd az Országos Választási Bizottság és a többi alkotmányos intézmény. És legvégül, amikor az alkotmányos rendszerben már nem maradtak hatalmi ellensúlyok, következtek az engedetlenkedők, majd a nonprofit civil szervezetek.

Az alkotmányos értékek védelmére szerveződött erőszakmentes polgári engedetlenségi akciók résztvevőinek kezdettől fogva számolniuk kell retorziókkal. Fiatalok kis létszámú, ám látványos demonstrációkon állnak ki a jogállam és a társadalmi igazságosság mellett, a hatalmi önkény ellen. Akadályoznak embertelen kilakoltatásokat, jelképesen elfoglalnak pártszékházat, megnehezítik a parlament környéki közlekedést. Ők rendszerint szabálysértést követnek el, amikor a rendőri intézkedésnek ellenszegülve nem hagyják abba a tiltakozást. Jellemző, hogy olyankor is eljárást indítanak ellenük, amikor a tiltakozásnak nincs szankcionálható eleme (székházfoglalás), és több normaszegést akartak rájuk bizonyítani, mint amennyit elkövettek. Ezek az eljárások azonban a gyakran megfélemlítő célú rendőri intézkedések ellenére sem tüntették el az engedetlenkedőket a közterekről. A közvélemény szemében egyre elfogadottabbá válhat ez a fajta véleménynyilvánítási forma.

A Norvég Civil Alap résztvevői elleni támadás hasonlóan megfélemlítő üzenet azoknak, akik az alkotmányos jogelvek érvényesülését ellenőrzik, és a demokratikus kultúrát gazdagító gyakorlati megoldásokon dolgoznak az állami szférán kívül. A represszív cél magyarázza a demonstrációkon felszólalók nyilvános zaklatását, bizalmas adataik vagy vádaskodó koholmányok kiszivárogtatását is. Tehát a szabad civil kezdeményezések elsők voltak a demokratikus átalakítás idején, és utolsóként maradtak talpon a demokrácia lebontásakor. Bár sok a különbség a mostani és az 1989 előtti rezsim között, megint számolni kell akár az üldözés veszélyével is.

Összehangolt érdekvédelem

Egy ország politikai kultúrájának talán legjobb fokmérője, hogy miként viszonyul a polgárjogi mozgalmakhoz, más szabad kezdeményezésekhez és a sajtóhoz. Igaz, vannak állami intézményi megoldások is, melyek nélkül nincs demokrácia. Népképviselet, független bíráskodás, alkotmányvédelem, szabad választásokat lebonyolító fórumok és így tovább. Csakhogy a papíron elsőrangú alkotmányok és testületek sokszor gyalázatos gyakorlatot takarnak. Hogy valójában demokráciának tekinthetünk-e egy politikai berendezkedést, azt épp az államot ellenőrző, a visszásságokat feltáró és a jogvitáknál segédkező civil szféra állapota jelzi leginkább. Ha egy rezsimnek autokratikus hajlamai vannak, megpróbálja elnémítani a hatalmi ellensúlyokat, a watchdogokat, a kritikus sajtót. Kínában a nyílt beszédet tiltják, az emberi jogok szószólóit börtönbe vagy munkatáborba zárják. Oroszországban előfordul, hogy hatalmi megrendelésre agyonlövik az emberi jogi aktivistát vagy újságírót, ha sokat tesz az egyének és a közösségeik jogaiért, és sokat tud a hatalmi visszaélésekről. Ezzel szemben az elismert demokráciákban komoly súlyuk van a nemzetközi NGO-knak és a helyi szervezeteknek. Nyugat-Európában is gyakran mennek börtönbe a civil jogvédők, csak nem politikai fogolyként, hanem a rabokkal való bánásmód vizsgálóiként. Ott is mindennapos, hogy a civil szervezetek képviselői szembekerülnek a vádhatósággal, de nem lázítás miatt perbefogottként, hanem emberi jogi ügyekben védőként.

Magyarország ma hasonló válaszút előtt áll, mint 1989 előtt. Meggyőződésünk, hogy a távlatos cél a NER lebontása és az alkotmányos demokrácia helyreállítása valamilyen korrigált formában. A legjobb kínálat társadalmi berendezkedésre az, amit negyed évszázada az alkotmány bevezetője úgy nevezett, hogy a „parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam”. A folyamatokban komoly alakító szerepük lehet az interneten és a köztereken is egyre aktívabb tömegmozgalmaknak. Előfordulhat, hogy ezek megmaradnak az aktuális sérelmekre fókuszáló, diffúz tiltakozó kezdeményezéseknek. Megeshet, hogy a politikai arénában egy populista bohóc szerez nagy tömegtámogatást, kihasználva a mérhetetlen korrupciót és a növekvő létbizonytalanságot. De arra is van esély, hogy a megmozdulások koordinált keretek között a demokratikus rekonstrukció döntő előmozdítóivá válnak.

Hozzájárulhat a tiltakozó és követelő érdekvédelem összehangolásához, ha belátjuk: a szerteágazó sérelmek közös jellemzője, hogy emberi jogi igények is húzódnak mögöttük. A közoktatás szétzilálása a lelkiismereti szabadság, a világnézeti semlegesség és az esélyegyenlőség semmibe vételével megy végbe. A trafikosok, más kereskedők és a magánnyugdíj-pénztári tagok sérelmei tulajdonjogi sérelmek. A mélyszegénységben élőktől, a hajléktalanoktól az emberhez méltó élet minimális feltételeit tagadja meg az állam. A romák szegregációja az egyenlő bánásmódhoz való jog semmibe vétele, ahogy az egyházi privilégiumok és jogfosztott vallási közösségek szembeállítása is egyértelmű diszkrimináció. Az állami alkalmazottak ezreit sújtó munkáltatói intézkedések már-már az alapvető magánéleti szabadságig hatolnak. Az internetadó terve elsősorban nem a költségek miatt volt elfogadhatatlan, hanem a szabad kommunikációt akadályozó hatása miatt. A korrupcióról és a hatalmas vagyonok felhalmozódásáról a még megmaradt szabad információáramlás révén értesülhet a közvélemény, ahogy a közpénzek feletti gazdálkodás normalizálásának is előfeltétele az információszabadság és az aktanyilvánosság biztosítása. Az eltorzított választási rendszer korrigálásához és fair parlamenti választások lebonyolításához elengedhetetlen garantálni a szólás és a média szabadságát, az egyenlő választójogot, no meg a szavazás titkosságát.

Figyelemre méltó, hogy a különböző érdekcsoportok ügyei előbb-utóbb az Emberi Jogok Európai Bírósága elé kerülnek. Vagyis a kezdeményezők felismerik saját sérelmeik emberi jogi összefüggéseit. A strasbourgi testület már hozott nagy horderejű döntést például az egyházak jogfosztásáról, a romák iskolai szegregációjáról, közalkalmazottak önkényes elbocsátásáról, a politikai szólásszabadság csorbításáról. Ennek a bírói fórumnak a jelentőségét a hazai alapjogvédő intézmények eljelentéktelenedése növelte meg. A strasbourgi bíróságot azonban a demokratikus berendezkedés óhatatlan működési hibáinak kiigazítására és az alapvető jogi normák európai összehangolására találták ki. Nem tudja orvosolni azt, ha egy politikai rendszer lényegéhez tartozik, hogy tagadja az embereket ember mivoltuknál fogva egyenlően megillető jogokat.

Demokráciában az emberi jogok körüli viták megosztják a résztvevőket. Vitatott, hogy meddig terjed a szólás szabadsága, az önrendelkezési jog, a lelkiismereti szabadság. Önkényuralmi rendszerben viszont az emberi jogi nyelvezet összeköthet. A magánéleti és politikai szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás igénye nem más, mint az alapvető emberi jogok igénye. Egy jól működő demokráciában az emberi jogi elvárások jogi szakzsargonná válnak, törvényhozási kezdeményezések és bírósági beadványok érvelését támasztják alá. De politikai indokká formálódhatnak, ha a rendszer nem demokratikus karakterű. Alkotmányosság, demokrácia, jogállam és jogbiztonság követelése egy tőről fakad az emberi jogi igényekkel. Ezt képviselte a legkülönbözőbb történelmi válsághelyzetekben Gandhi, Martin Luther King, Bibó István, Nelson Mandela, Václav Havel, Jacek Kuroń és a hazai egypártrendszer demokratikus ellenzéke. Az ő eszméikre utalva nevezhetjük az emberi jogokra alapított politikai átalakulást az emberi méltóság forradalmának.

(Az írás – lényegében változatlan tartalommal – megjelent a Magyar Narancs 2014. december 11-i számában '89 beköszön, Az emberi jogi mozgalmak jövője és a demokratikus rekonstrukció címmel. A Szuverén a szerzők és a Magyar Narancs megállapodása alapján közli a cikket.