2017. szeptember 21-én jelent meg a Szuverénen Mattias Kumm cikkének fordítása „Miért nem demokraták a populisták?” címmel. Az írás fő gondolata az, hogy a populista autoriter nacionalisták másokat vádolnak azzal, hogy nem demokraták, ám ők azok, akik „megsértik a kritikus újságírók, a kisebbségek, a menekültek emberi jogait, támadást indítanak a hatalommegosztást fenntartani igyekvő független bíróságok ellen, a nép külföldről irányított ellenségeinek bélyegzik a nemzetközi civil mozgalmakat és az NGO-kat, diszkreditálni próbálják az Európai Uniót és más nemzetközi szervezeteket.” Vagyis valójában maguk a populisták azok, akik nem demokraták.

Kumm jól látja, hogy vannak populisták – főként a jobboldali nacionalisták táborában –, akik valóban nem demokraták. Ugyanakkor úgy vélem, hogy mindez nem mondható el általában a populistákról vagy még általánosabban magáról a populizmusról. Kumm érvelése akkor lesz igazán erős, ha képesek vagyunk meglátni a populizmus valódi természetét, amelyhez képest a szerző által elemzett autoriter jelenségek a populizmus deformitásaiként foghatók fel. Érdemes röviden áttekinteni, milyen gondolkodási sémák terhelik a populizmusról való gondolkodásunkat.

Ezúttal nem azzal foglalkozom, hogy a populizmus sokszínű jelenség, amelynek éppúgy van baloldali, mint jobboldali változata. Ahogyan azzal is máshol foglalkozom, hogy a populizmus korántsem ragad benne pusztán a nemzetállami keretekben, sőt elképzelhető olyan transznacionális populizmus is, amely többek között hozzájárulhat ahhoz, hogy az EU ne egyszerűsödjön le bürokratikus intézményekre, hanem kialakuljon egy olyan transznacionális politikai szubjektum, amely az integráció régen elfelejtett politikai talapzatát jelentheti.

Ehelyütt inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a populizmus mind történetileg, mind eszmeileg együtt jár a demokráciával, ha tetszik a populizmus és a demokrácia tekinthető ugyanazon érem két oldalának. A populizmus története egyidős a demokrácia történetével és az a politikai konstrukció, amit az ókorban Arisztotelész a többségi hatalomgyakorlás elfajzott változataként demokráciának nevezett, manapság populista karakterjegyként tér vissza: az önkormányzás jogára hivatkozó tömeg lázadása az elit ellen. Az antikvitás tapasztalata, hogy a demokráciából zsarnokság fakadhat, hiszen a demokratikus berendezkedés elviselhetetlen zavarait kihasználva autoriter vezér kerülhet hatalomra. Arisztotelész jelzi azt is, hogy a szélsőségektől mentes vagyonos polgári közép kormányzása jelenthet mindebből kiutat, vagyis a politeia, amit (kicsit leegyszerűsítve a folyamatokat) a modern alkotmányos demokrácia előképének is tekinthetünk.

A modern alkotmányos demokrácia azt jelenti, hogy az emberi jogok koncepcióját és a hatalmi ágak többszintű elválasztását magában foglaló liberális alkotmányosság közjogi erővel tartja féken a demokráciának a többség zsarnokságába hajló természetét. A populizmus – legalábbis az én olvasatomban – a vélt vagy valós politikai többség triumfálása a kisebbség felett, moralizáló szólamok segítségével. Vagyis a populizmus a homogénnek feltételezett közösségi akaratnyilvánítás, a politikum (Carl Schmitt kategóriájával: a Politikai) feltolulása – a társadalmi igazságérzetre hivatkozva a politikai, gazdasági elittel szemben.

A huszadik század szörnyűségei beigazolták az ókori gondolkodók aggodalmait, brutálisan megmutatva a populizmus-komplexumban rejlő veszélyeket, valamint azt, hogy a liberális alkotmányosság igen nehezen tudja korlátozni a populizmust. A populizmusban rejlő totalitárius veszélyek tagadhatatlanok, ugyanakkor ezek zömmel arra vezethetők vissza, hogy a liberális alkotmányosság és a demokrácia viszonya belső feszültségektől terhes: a politikai képviselet ethosza korrumpálódhat, ahogyan maguk a képviselők is; a demokratikus intézmények politikai oligarchák hatása alá kerülhetnek; a hivatásos politikusok a társadalomtól elszakadt elitté válhatnak; az alapjogok érvényesülése erősen függ attól, hogy az egyénnek milyen jogérvényesítési lehetőségei vannak. Sem a többségi elvű demokrácia, sem a populizmus nem ab ovo totalitárius, s ezt az is alátámasztja, hogy a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején megjelenő populista mozgalmak és pártok (például a People’s Party az USA-ban vagy a magyar népi mozgalom) a népet kívánták emancipálni a politikai elitista törekvésekkel szemben.

A második világháború után és különösen napjainkban a populizmus akkor és ott jelent meg, amikor a liberális demokrácia közjogi intézményrendszere képtelenné vált jogi eszközökkel reagálni a társadalmakat feszítő óriási igazságtalanságokra, a leginkább a legszegényebbeket sújtó ökológiai és szociális katasztrófákra, a bevándorlással, a menekültek érkezésével együtt járó társadalmi nehézségekre. Az antidemokratikus és illiberális tendenciákat azonban korántsem a liberális demokrácia okozta önmagában, ugyanakkor hozzájárult a politikai cselekvőképtelenséghez, hiszen a demokraták nem tudtak megfelelő politikai válaszokat adni a politikai válságjelenségekre. (Például az EU igen sokáig főképp csak bürokratikus eszközökkel reagált az Orbán-kormányok demokráciát leépítő ténykedésére, és Orbán csak akkor visszakozott, amikor számottevő politikai akadályokba ütközött.)

A populizmus ezzel szemben kezdettől fogva politikai válaszokat ígér ezekre a dilemmákra. Kihasználja a lehetőséget, hogy a liberális demokráciák depolitizált és jogiasított megoldási javaslatai felbőszítették a leszakadó társadalmi csoportokat.

Tehát a populizmus sokarcú történelmi jelenség, s amint láthattuk, totalitárius veszély is van benne, azonban ez korántsem törvényszerű. A közös vitaalap az lehet, hogy e sokszínűség nem legitimálja a nacionalista szélsőjobboldali populizmust. Úgy vélem, kettős kihívás előtt állunk.

Egyrészt szembe kell nézni a demokrácia populista valóságával. Ennek szellemében újra kell gondolni a demokratikus populizmus vagy populista demokrácia koncepcióját. Ebben az értelemben minden demokratának populistává kell válnia (s talán ez korábban így volt), hiszen ez egyet jelent a politika személyességének és a politikusi személyiségeknek a rehabilitálásával, mivel a politika egyszerűen igényli a politikai vezéreket. A kihívás abban rejlik, hogy ki kell dolgozni azokat a módszereket, amelyek minden eddiginél jobban megakadályozzák a vezér zsarnokká válását, s ehhez pedig újra kell gondolni az intézményeket. A huszonegyedik században olyan politikai és közjogi intézményekre van szükség, amelyek egyszerre biztosítják a népszuverenitást, az intézmények autonómiáját és a vezér ellenőrzött, a zsarnokság veszélyét elkerülő politikai cselekvési lehetőségeit. Legalább ennyire fontos, hogy a demokratikus populizmus nem kirekesztő, nem idegengyűlölő, s éppen ezért fő politikai terepe nem nacionalista, hanem transznacionális.

A másik kihívás még nagyobb és nem is választható el az előzőtől: számot kell vetni azzal, hogy a demokratikus populizmus megalapozásához mennyire alkalmas a liberális alkotmányosság ideológiai-közjogi komplexuma. Ez a vita messzire vezet. Célom ezúttal csak annyi volt, hogy amellett érveljek, a demokrácia és populizmus együttesében igen komoly potenciál rejlik. Sokkal több problémát okozunk, mint amennyit megoldunk, ha görcsösen el akarjuk e kettőt szeparálni egymástól.