Kísértet járja be a világot, az autoriter populizmus kísértete. A demokráciát fenyegető mai populizmus lényege, hogy egy vezér, ritkább esetben egy csoport, a népszuverenitás letéteményesének nyilvánítja magát miközben csak a lakosság egyik feléhez szól, a másik felét démonizálja. Akár mozgalom formájában van jelen, akár kormányerőként, nekünk, demokratáknak még nincs stratégiánk a populizmus térnyerésének megállítására. Szerencsére, vannak már jelei egy ilyen stratégia formálódásának, bár még csak egyes részletek ismertek és kimenetelük is homályos.

Budapesten most, a helyi önkormányzati választások előtt, barátaim az Isztambul expresszt emlegetik. Ahogyan azt az olvasók tudják, Isztambulban három török párt (a Köztársasági Néppárt, a kurdok Demokrata Néppártja és a nacionalista Jó Párt) közös jelöltjének kétszer is sikerült Erdoğan pártjának jelöltjét legyőznie. Úgy tűnik, az isztambuli expressz hamarosan Budapestre és talán több olyan nagyobb vidéki városba is megérkezik, ahol az ellenzéki pártoknak sikerült megállapodniuk egy közös jelöltben, aki a fideszes induló esélyes kihívója lehet.

Persze jóval nagyobb a tétje a parlamenti választásoknak és a kormányalakításoknak. Szerencsére itt is komoly jelei vannak az anti-autoriter demokrata erők közeledésének. Elsőként Olaszországban erre az autoriter Matteo Salvini hibája adott lehetőséget. Választási sikere reményében Salvini kormányt buktatott, s ez lehetővé tette, hogy az addig egymást ellenségnek tekintő balközép Demokrata Párt és balpopulista Öt Csillag Párt kormányt alakítson. Ha kormányzásuk balul sül el, Salvininek vagy más hozzá hasonlónak újabb esélye nyílik a mozgósításra és a győzelemre. Az új koalíciónak jól kell tehát kormányoznia: a tömeges bevándorlás kihívására európai szinten kell választ találnia, lojális européernek kell lennie, miközben ellen kell állnia a Brüsszelből és Frankfurtból érkező megszorítási követelményeknek. Másodikként említhető az Egyesült Királyság, ahol a munkáspártiak, a liberálisok, a skótok, a zöldek és a disszidens konzervatívok parlamenti “koalíciója” eddig sikeresen fékezte a demagóg populista miniszterelnök menetelését. A helyzet itt mégis bonyolultabb, mert Olaszországgal ellentétben aligha lehet elkerülni a választásokat. Johnson miniszterelnök elveszítheti ugyan a parlamenti csatákat, de megnyerheti a választásokat. A brit többségi választási rendszerben, ahol "a győztes mindent visz,” a szavazatok mintegy 35 százalékára van szüksége, vagyis sokkal kevesebbre, mint Trumpnak volt és lehet majd az elektori kollégiumban. Az ellenzék politikai megosztottsága győzelmet hozhat Johnsonnak. És Trumpnak is, ha akár egy mérsékelt, akár egy progresszív demokrata jelölt miatt túl sok lesz az átszavazó vagy a távolmaradó.

Azt mondom, szálljunk fel az isztambuli, vagy még inkább a római expresszre! Magyarul, a különböző politikai irányt képviselő, de a demokráciához egyaránt hű politikai erőknek szövetségre kell lépniük, bármilyen nehéznek is tűnjön ez az egyes helyzetekben. Az Egyesült Államokban ez elsősorban azt jelentené, hogy disszidens republikánusok nyíltan a demokrata járatra váltanak jegyet, miután a republikánus előválasztások várhatóan Trump győzelmét hozzák. Másodszor, okosan kiválasztott elnök-alelnök páros indítására van szükség, és egy közös platformra, amely vegyíti a külnböző irányzatok javaslatait a demokrácia-, a jólét- és státuszdeficit problémáira, akadályozva ezzel a populisták gyorsvonatának haladását. E javaslatokat aztán kormányra kerülve komolyan is kell venni, és az Egyesült Államokban az sem mindegy, hogy személy szerint kik adják hozzá az arcukat, képesek-e a jelöltek széles néptömegek megszólítására. Így például, ha Joe Biden lesz a demokrata elnökjelölt, akkor az alelnökjelölt Elizabeth Warren kell legyen, míg Warren elnökjelölt mellé mérsékelt alelnökjelöltet célszerű állítani: Kamala Harrist vagy Cory Bookert. Ezek a politikusok biztosan belátják e taktika szükségességét, de attól tartok, hogy Bernie Sanders, a verseny egyetlen balpopulista és “politikai forradalmat” hirdető jelöltje nem. Ő talán azt sem érti, hogy az amerikai intézményrendszerben elképzelhetetlen progresszív politikai elgondolásokat megvalósítani kompromisszumok nélkül.

A brit parlamenti választásokra várhatóan hamarabb sor kerül, és ez a demokratákat stratégiai és taktikai értelemben is komolyabb kihívások elé állítja. Ha a demokraták közös stratégiát követnek, akkor az isztambuli, budapesti és római taktika Londonban is bevethető lesz, bár a brit választási rendszer bünteti a most átmenetileg egymásra találó ellenzéki pártok fragmentációját. E stratégia persze kreatív vezetést és önkorlátozást követel minden résztvevőtől, de megvalósítható. A kizárólag a most következő választásokra szóló javaslatom két részből áll. Egyrészt, a demokrácia iránt elkötelezett pártoknak érdemes világossá tenniük, hogy egy olyan nemzeti egységkormányban gondolkodnak, amely nemcsak a Brexitet kezeli, hanem azokra a problémákra is reagál, amelyek a populizmus feléledéséhez és a Johnson-jelenséghez vezettek. Másrészt, az egyes választókerületekben a demokratikus pártoknak fel kell sorakozniuk egy képviselő mögött, legyen az akár egy tory disszidens képviselő, ami persze a saját jelölt visszahívását követelheti az antipopulista demokrata szavazótábor egybentartása érdekében. A cél az, hogy a Johnsont most támogató konzervatív, függetlenségi párti és az észak-ír unionista jelöltekkel szemben egy ellenzéki jelöltet állítsanak, lehetőleg olyat, akinek esélye lehet a győzelemre. A jelöltekről szóló döntéskor a 2017-es parlamenti vagy az idei európai uniós választásokon elért eredmények lehetnének irányadók. A pártok megállapodására egy “ellenzéki kerekasztal” keretében kerülhetne sor mihelyst a választás, remélhetőleg október 31-ét követő időpontja ismertté válik.

Jeremy Corbynt érintően a kételyeim hasonlók ahhoz, amit Sandersszel kapcsolatban megfogalmaztam. Mivel a Munkáspártnak kell meghoznia a legnagyobb áldozatot, ezért nélküle nem képzelhető el választási megállapodás. Corbyn az alkotmányos válsághelyzetben eddig képes volt jó államférfiként helytállni. Ha ez megváltozik, a Munkáspártnak le kell őt váltania. A konzervatív frakcióból eltávolított huszonegy tory képviselőnek pedig nem csupán aközött kell választania, hogy a párthoz vagy annak ideológiájához maradnak-e hűek, hanem aközött is, hogy a párt érdekét részesítik-e előnyben az ország érdekével szemben. Vagyis az igazi kérdés az, hogy sikerre vihető-e a demokraták stratégiája az Egyesült Királyságban.

Andrew Arato Strategy for Democracy című kéziratát fordította Kovács Kriszta