Őszintén megvallom, nehéz ebben az órában számot adnom érzéseimről. Huszonnyolc év után jöttem vissza Magyarországra, egy teljesen új országot találtam, sajnos legjobb barátaim közül számosan nincsenek meg, és a nagy reményekre jogosító magyar fiatalságot még csak kevéssé ismerem. Úgy érzem, hiba volna sérelmekről és szenvedésekről beszélni, újra életre hívni az emigráció keserves napjait.

Az én feladatom, azt hiszem, inkább abban áll, hogy a mai történelmi fejlődésnek ebben a zivataros árjában néhány gondolatot tisztázzak, amelyek talán sokak számára idegenek. Magam is tapasztaltam, hogy még intim barátaim körében is egy-egy megjegyzésem, felfogásom nem talált megértésre, hanem ellenkezőleg, bizonyos riadalmat idézett fel, úgyhogy szeretném inkább csak megjelölni azt a vonalat, amely előttem áll, és amelyben Magyarország és az emberiség jövőjét keresem.

Úgy vélem, hogy ez a mai helyzet sok tekintetben megdöbbentő, nemcsak itt, hanem az egész világban. Én évtizedeken át ostoroztam a régi soviniszta politikát, és támadtam a habsburgi monarchia rozoga várát. Úgy érzem, a tisztesség parancsolja most azt a vallomást, hogy ami most történik a világon Hitler óta, de már Hitler előtt is, a különböző nemzeti csoportok üldözése tekintetében, az minden múltbeli kegyetlenséget felülmúl.

Én gyakran támadtam Apponyit és társait azért, mert ők azt hitték, hogy a magyar nyelvű oktatás és nevelés erőltetésével egy egységes Magyarországot fognak teremteni. Ennek az abszurditása egészen nyilvánvaló volt, de meg kell mondanom, hogy Apponyi és a többiek sohasem nyúltak olyan eszközökhöz, amelyeket ma úgynevezett liberális és progresszív politikusok alkalmaznak. Apponyinak és társainak sohasem jutott eszükbe, hogy a nemzeti kisebbségeket fegyveres erővel kiűzzék lakóhelyükről, ötven kilogrammos csomagokkal. Ilyesmit el sem tudtunk volna képzelni, és a reakciós nemzedék sem tudta volna. Én nem bántam meg ezt a harcot, de nem szabad a történelmi távlatot meghamisítani, és rá kell mutatni egyes szörnyűségekre, amelyek a múltnál is sötétebb állapotokat teremtenek. A habsburgi monarchia sok hibája és mesterkéltsége mellett is egy nagy területen legyőzte a nemzeti szuverenitások tanát, és egy nagy állami életközösséget teremtett. Ezt persze nem akarjuk helyreállítani. Egyenesen képtelen gondolat lenne, hogy ezek a népek a Habsburg-jogar alatt még egyszer egyesülhetnének. Mégis látnunk kell, hogy miután két nemzedék legjobbjai és igazi progresszívjei állandóan hangsúlyozták a túlzott nemzeti szuverenitások rendszerének tarthatatlanságát, most ezek a nemzeti szuverenitások aranykorukat élik, és olyan követelményekkel lépnek fel, mint talán soha a múltban. Az új hatalmi uralmak eme rendszerében a jogrend illúzió lett.

Fel kell vetni a kérdést, hogy mi okozta a közéleti harcnak ezt a szörnyűséges eldurvulását és a militarista, nacionalista ellentéteknek ezt az orgiáját. És itt azt gondolom, hogy ezt a szörnyű erkölcsi züllést nem lehet egyszerűen Hitlerre való hivatkozással elintézni. Hitler maga is egy nemzetközi bomlásnak a terméke volt. Hogy ő ekkora dinamikát tudott belevinni barbár rendszerébe, az már egy nagy közéleti destrukciónak az eredménye volt. Egész civilizációnk pillérei meginogtak. Azok a pillérek, amelyek a múltban a békés, demokratikus élet előfeltételei voltak.

Melyek voltak ezek a pillérek? Nem tisztán gazdasági és politikai intézmények voltak ezek, hanem a kategorikus imperativusoknak egy rendszere, amely évszázadokon, sőt évezredeken át fejtette ki hatását az európai népek jellemére. Igen, egy rendszer volt ez, egy vallásos hit és erkölcsi meggyőződés, amelynek igazsága vitán felül állott. Ez a hit évezredek meggyőződéséből született. Talán a görög sztoa bölcseletét jelölném meg, mint ezeknek az eszméknek az első formulázását. A világ egységének és a szabad egyéniségnek hitvallása volt ez.

Azután a természetjog rendszere következett, amely Európában a római jogászoktól kezdve a modern kor liberális és szociális áramlataiig állandóan mint egy szellemi és erkölcsi iránytű szerepelt. Ez a természetjog, amelyben az emberiség legfényesebb elméi hittek, azt jelentette, hogy van egy jog, amely magasabb, feltétlenebb és tiszteletreméltóbb, mint az államnak a joga. Ez a jog a becsületes és gondolkodó embereknek tudatában él, független a mindenkori adottságoktól, és mindenkor kell hogy legyen egy olyan mérték, amellyel a tételes jogi és institúciós berendezéseket mérni kell. Maga a kereszténység voltaképpen ennek az antik szintézisnek továbbfolytatása, népszerűsítése volt, hatalmas művészi és érzelmi alapon.

Most ezt a rendszert, az erkölcsi parancsok, a kategorikus imperativusok rendszerét ledöntötték. Körülbelül a XIX. század második felétől fogva az emberek úgy érezték, hogy nincsen szükségük erkölcsi parancsokra, végleges értékekre. Elég nekik a mindenkori célszerűségre alapított politika. Így jutott hatalomra egy nagy áramlat, amely megingatta azt a hitet, hogy vannak alapvető, változatlan értékek. Minden relatív, minden mechanikus. Nincsenek intuitív értékek. Minden puszta hasznossági kalkulus. A helytelenül népszerűsített darwinizmus az ember állati mivoltának hangsúlyozása volt; nem tekintve azokat az értékeket, amelyekben az ember puszta állati létét túlhaladta.

Azután jött a merev gazdasági determinizmus tana. Eszmék, erkölcsi felfogások mellékesek, ami döntő, az tisztára a gazdasági struktúra vagy ennek a gazdasági struktúrának átalakulása. Tápláld az emberi állatot, és minden probléma önmagától megoldódik. Azaz a jóllakott emberek önmaguktól fognak minden problémát megoldani.

Egy harmadik áramlat is közrejátszott ebben a folyamatban, amely Hobbes felújításával a XIX. században újabb lendületet kapott: csak az erőszak és a hatalom számít. A hatalom minden, ez a leglényegesebb, a jogrend nem más, mint a hatalmasok parancsa. A szellemi küzdelemben végeredményben a hatalom, ha kell, az erőszak fogja a vitákat eldönteni.

Itt említem meg a teljesség kedvéért a freudi iskolát is. Az egyedül végleges faktor a szexualitás. Le a „hemmungokkal”, éljétek ki teljesen és gátlástalanul animális életetek teljét. Egyéb filozófiai áramlatokról is lehetne beszélni, amelyek mind az erkölcsi nihilizmus felé sodorták az emberiséget. Itt azért említettem csupán ezeket, mert ezek a különböző áramlatok a legismertebbek, és a közhit, a társadalom ezeket követi.

A szellemi és erkölcsi faktorok relativizálása és lekicsinylése lett e korszaknak igazi levegője. Nincsenek többé alapvető, változatlan értékek, a fejlődést egyszerűen mint anyagi változások függvényét magyarázzák.

Én azt hiszem, hogy igenis vannak ilyen alapvető, változatlan értékek, amelyeket megvalósítani nem tudunk ugyan, de minden nemzedéknek az a feladata, hogy közelebb jusson ezekhez a végső értékekhez. Ezeket azonban puszta empirikus úton nem tudjuk megközelíteni.

Az egész emberi történet minden magasabb megnyilvánulásában harc volt a tényleges adottságokkal és a merőben mechanikus felfogással szemben. Amit demokráciának nevezünk, az is ebből a vallási, erkölcsi és filozófiai szintézisből jött létre. Ezeken a kategorikus imperativusokon alapult az emberi lelkiismeretnek állandó küzdelme a társadalmi adottságokkal szemben. És bebizonyult, hogy nem elég ledönteni bizonyos adottságokat, gátlásokat, hanem mindig egy új, magasabb szintézist kell teremteni.

Vagyis a demokrácia nem egyszerűen bizonyos gazdasági és alkotmányjogi változásoknak a keresztülvitele, hanem legalább éppen olyan fontos az erkölcsi szintézisnek a továbbfejlesztése, a köztudatba bevitele. A demokrácia továbbfejlesztése csak bizonyos erkölcsi meglátások alapján lehetséges. Ilyen mély meggyőződések és hitek nélkül a demokrácia élettelen, alaptalan formulának bizonyult. Csak az erkölcsi parancsok felújítása adhat életet a demokráciának.

És melyek ezek az imperativusok? A demokrácia lényege az, amit Ady úgy fejezett ki, hogy „minden ember fenség”. Hogy nem az államért élünk, hanem az állam feladata az embert továbbvinni a végső emberi értékek útján.

Az emberi egyenlőtlenséget bizonyos értelemben sohasem lehet megszüntetni. Ámde az egyenlőtlenséget mérsékelni kell az igazságosság parancsa szerint.

Ugyanebből a felfogásból ered az a meggyőződés, hogy a többségi elv nem a végső lényege a demokráciának. A többségi elv egy szükséges rossz, mert nem tudtunk helyette jobbat és igazabbat keresztülvinni. De ami a demokráciára igazán jellemző, az nem pusztán a többségi elv, hanem a kisebbségnek a joga, hogy a maga élni akarását egy ésszerű rend keretében keresztülvigye, és az uralkodó osztály mellett a maga céljait és felfogását érvényesíthesse.

A demokráciának egyik alapvető parancsolata a vallás és a szellem világának sérthetetlensége. A lélek és a szellem szabad kell hogy legyen; enélkül az egyén rabszolga.

És végül: törekedni kell a háború kiküszöbölésére. Ehhez paktumok nem elegendők. Hazugság minden olyan paktum, intézmény, amely nem egy mély általános emberi, közös erkölcsi és szellemi meggyőződésen alapul. Enélkül a pacifizmus puszta játék. Gondoljunk csak vissza arra a keserves és megalázó szerepre, amely a régi Népszövetségnek jutott, és gondoljunk arra a mai szerepre, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete játszik. Ahelyett, hogy a közös nagy érdekeket valósítaná meg, mindinkább úgy használják fel, mint egy propagandabázist hatalmi érdekek keresztülvitelére. Mindezeknek az elgondolásoknak eredménye az, hogy a demokráciának igazi ereje csak akkor lesz, ha csakugyan telíteni tudjuk emberi méltósággal és az embereknek egyenlősítésével nem lefelé, de felfelé. Enélkül még nagyobb válságokhoz fog eljutni a világ.

Gyakran eszembe jut Grillparzer szava. Ő már akkor látta, hogy a nemzetiségi elv megfelelő erkölcsi alap nélkül csak újabb katasztrófákhoz fog vezetni. A nemzetiségi elv első küzdelmeiben Grillparzer ezeket a megrendítő szavakat mondta:

„Der Weg der modernen Bildung führt von Humanität zur Nationalität, von Nationalität zur Bestialität.”

Igazi erkölcsi alap nélkül minden demokratikus kísérlet csak új osztályuralmat és új elnyomási mechanizmusokat hozhat, de nem békességet.

Az intézményes forradalmak nem fognak bennünket a nemzetköziséghez elvezetni, hanem a nemzeti küzdelmek kiélezéséhez, új imperializmusok rendszeréhez. Merőben gazdasági és politikai reformok nem elegendők, ha nem  térünk vissza alapvető értékeinkhez. Enélkül a demokrácia új osztályuralmat fog teremteni, és nemzetköziség helyett még inkább kiélezi a szuverenitások rendszerét.

És hogy mindezek ellenére én optimista maradtam – természetesen nem a saját személyemre és nem is a legközelebbi jövőre vonatkozóan, hanem abban az értelemben, hogy ezek az eszmék tovább élnek, és ha el is nyomják őket, annál diadalmasabban törnek előre későbbi korokban –, azt arra alapítom, hogy a szabadság, egyenlőség, emberi méltóság értékeit nem lehet tartósan visszatartani. Még atombombákkal sem.

Nem szabad csüggednünk, és ki kell tartanunk amaz eszmék mellett, melyek a szabadkőművességet fénykorában vezérelték. A szabadkőművesség régi nagy szellemei jobban tisztában voltak az emberiség útjával, jövőjével, mint a mai utilitarizmus, gazdasági érdek és hatalmi részegség prófétái.

A mi optimizmusunk nem empirikus természetű. Csakis arra alapítható, hogy az emberi természet ősi alapvető értékei az emberiség lelkében mindig fel-felújulnak, egyre nagyobb intenzitással. Egy nagy magyar költő szavaival fejezem be:

„Ne gondolj veszteségre

Elvégre révbe ér a hányt hajó

S ha jó a cél, mit kitűztél magadnak

Akadnak akkor biztos eszközök.”

(Megjelent: Újhold Évkönyv. 1988/1. 431–436.)