Valódi ellenzéki politikának csak az tekinthető, ami nem elégszik meg bizonyos "ügyek" és problémák rendszeren belüli bírálatával, hanem a rendszer leváltására törekszik. Ehhez azonban olyan középtávú politikai célokat is kell találni, amelyek képesek motiválni a rendszerrel szembenálló választókat, és amelyekért küzdve lépésről lépésre felépíthető egy sokezres, közösen cselekvő és egymást értő, rendszerváltó tábor.

Bő egy év telt el a közösen indult ellenzéki pártok számára súlyos kudarcot hozó választások óta. Ebben az egy évben az Orbán-rendszerrel szembenálló szereplők – pártok és pártoktól független közszereplők, politikailag aktív állampolgárok – körében számos kérdés nyitottá vált az ellenzéki politika lehetősége, valódi célja, társadalmi programja, lehetséges aktorai és kívánatos stratégiája tekintetében. Először, mi az ellenzéki politika alapvető, távlati célja: az Orbán-rendszer leváltása és a demokratikus jogállam helyreállítása, vagy a rendszer keretei között egyes területeken jobbító változások elérése? Másodszor, a létező parlamenti ellenzék valódi ellenzéknek tekinthető-e? Harmadszor, mi kellene, hogy legyen az ellenzéki politizálás terepe, van-e bármi haszna a parlamenti jelenlétnek? Negyedszer, leváltható-e választások útján az Orbán-rendszer? Ötödször, van-e értelme olyan ellenzéki politikának, amely nem kínál alternatívát egyúttal a globális kapitalizmus ma uralkodó formájával szemben is?
Az első kérdés kapcsán rögzítem: csak azokat a szereplőket tekintem valódi ellenzéknek, akik a rendszer leváltását tekintik politikájuk alapvető céljának. Ez nem kell, hogy azt jelentse, a rendszer leváltása az egyetlen céljuk, és azt sem, hogy ne lehetnének olyan közbülső céljaik, amik közvetetten szolgálják a rendszer leváltását. Az autokratikus rendszer jobbítására, racionálisabbá, emberségesebbé tételére törekedni azonban nem ellenzéki politika. A többi kérdést ennek a meggyőződésnek a fényében vizsgálom.

Ahol én állok

Az Orbán-rendszerrel sokféle világnézetű ember áll szemben. A tisztesség úgy kívánja, hogy tisztázzam, én milyen világnézeti pozícióból beszélek. A tisztánlátás önmagában is ezt követeli. De szükséges ez azért is, mert valamennyien gyakran esünk abba a hibába, hogy a szívünknek kedves világnézeti irányról egyben azt is feltételezzük, hogy az adott helyzetben stratégiailag is az a legígéretesebb: ha mindent pontosan úgy csinálunk, ami egyezik ideológiai céljainkkal, akkor biztos a siker. Ha kiteregetem világnézeti kártyáimat, akkor az olvasó eldöntheti, hogy én is beleestem-e ebbe a csapdába. Tehát: én a liberális balközéphez sorolom magam. A liberális demokrácia és a jól szabályozott és kellően korlátozott piac és jóléti állam híveként ezeket tökéletlen, folyamatosan kritikára és javításra szoruló, de javítható és önkorrekcióra is képes intézményeknek látom. Csak szakadatlan küzdelem és innováció árán érhető el emberségesebbé, igazságosabbá tételük, de még mindig ezek nyújtják a legjobb reményt a méltányos társadalmi együttélésre. Sem a piac, sem az állam nem öncél, hanem (tökéletlen) eszköz. De nem is ellenség: az ellenség a kiszolgáltatottság, az elnyomás, az embertelenség. Magára hagyva az állam is, a piac is gyakran szül szélsőséges kiszolgáltatottságot: az alkotmányosan korlátozott jóléti állam és a piac együttese kínálja a legjobb esélyt a kiszolgáltatottság minimalizálására, a mindenki számára méltányos élet biztosítására. (Nem vitás, a liberális demokrácia világszerte számos országban a múlt század harmincas évei óta legmélyebb válságát éli át. Semmi garancia nincs rá, hogy nem roppan meg akár a nyugati magországokban is. A ma színen lévő politikai vezetők között nyomokban is alig látni azt a képzelőerőt, eltökéltséget és tehetséget, amit a helyzet kívánna. De ez a probléma nem ennek a cikknek a tárgya).

Létezik ma ellenzék?

Gyakran felvetett, és nem minden további nélkül megválaszolható az a kérdés, hogy létezik-e olyan politikai erő ma Magyarországon, amelyikről jóhiszeműen, súlyos kétely nélkül elmondható, hogy valóban a rendszer ellenzéke. Ha a parlamenti ellenzék (a Mi Hazánkot nem sorolom az ellenzékhez) nyilvános megszólalásaiból és – szerintem őszinte – önképéből indulunk ki, akkor a válasz egyértelmű: valamennyien a demokratikus jogállam helyreállítását követelik, bár kétségtelen, hogy a választások óta eltelt egy évben némelyikük lecsavarta a hangerőt ebben a kérdésben, és inkább “ügyek mentén” politizálnak. Ungár Péter pártja mintha valóban megfogadta volna G. Fodor Gábor (bizonyára az őszinte segítségnyújtás szándéka által vezetett) tanácsát, hogy ne a rendszert támadják, hanem “belülről” próbálják azt konstruktívan kritizálni, “konkrét ügyekben”. De az ellenzéki fősodorra továbbra sem ez jellemző. És bár bírálhatjuk őket joggal, ezer okból, én nem látok olyan körülményt, amely alapján őszinteségüket összességében, kollektívan kétségbe lehetne vonni.

Ugyanakkor joggal vetik fel sokan, hogy hiába az akár őszinte rendszerellenes meggyőződés és szándék, ha a választott politikai stratégia ennek ellentmond. Nagyon fogós, nehéz kérdést feszeget az, aki a parlamenti politizálás hiábavalóságát, sőt egyenesen rendszerfenntartó jellegét hangsúlyozza. Hajlok arra, hogy legalább részben igazat adjak: a szokványos parlamenti politizálás önmagában ma már valószínűleg többet árt mint használ, mert levezeti az elégedetlenség egy részét anélkül, hogy hozzátenne valamit a rendszeralternatíva-állításhoz. És egyszersmind időt és emberi erőforrásokat köt le, amiket más, értékesebb módon lehetne felhasználni. Szerintem abban tévednek, akik itt megállnak a gondolatmenetben, hogy a parlamenti politizálást és a parlamenten kívüli kívüli szervezőmunkát egymást kölcsönösen kizáró lehetőségeknek tekintik. Ez elsősorban azért problémás, mert a spontán önszerveződés legfőbb akadálya, hogy a számtalan kezdeményezés nem tud egymásról, az elégedetlenségek nem érnek és nem adódnak össze, és ezért rendszerszintű kihívást sem jelenthetnek. Úgy látom, az ellenzék parlamenti és persze önkormányzati politizálásának és általában az országos ellenzéki pártok működésének többek között az adhatna értelmet, hogy csekély, de azért a civil szerveződésekénél még mindig sokkal jelentősebb erőforrásaikkal összekötik és felerősítik ezek közül azt, amit lehet és érdemes. Való igaz, a megszokás, a fantáziátlanság oda vezet, hogy minden fogadkozás ellenére a parlamenti ellenzék politizálásának súlypontja ma is az ülésteremben, a tévéstúdióban és a közösségi médiában van. (Talán nem véletlen, hogy még leginkább a Momentumnál, a legújabb parlamenti szereplőnél érezhető próbálkozás új formákkal és irányokkal).

De nem szükségszerű, hogy így maradjon, és azt sem látom, hogyan mondhatna le az ellenzék teljesen ezekről az eszközökről, ha azt szeretné, hogy legalább megmaradt szavazói értesüljenek politizálásukról. Ebből adódik az ellenzék erőforrás-dilemmája, amiről korábban már írtam: a parlamenten kívüli szervezőmunka rendkívül erőforrásigényes, sok-sok ember időráfordítását, felkészítését, utaztatását feltételezi, és kevesek vállalkoznának erre puszta áldozatosságból még akkor is, ha egyébként megtehetnék és kellemetlen következményektől sem kellene tartaniuk. Ezért az ellenzék nem mondhat le a parlamenti és önkormányzati pozíciók adta lehetőségekről még akkor sem, ha felismeri, hogy ezeket az erőforrásokat ma már a parlamenten kívül lehet legjobban hasznosítani. Amiben maradéktalanul egyet lehet érteni, az az, hogy a mai ellenzék még nem találta ki, hogyan állíthatja ezeket az eszközöket a parlamenten kívüli mozgósítás és szerveződés szolgálatába. Az előbbiekből látszik, hogy nincs jelentős vitám azokkal, akik szerint a parlamenti politizálás kereteit messze meghaladó, széleskörű társadalmi mobilizálódás szükséges feltétele annak, hogy az Orbán-rendszer leváltására lehetőség nyíljék. Amiben vitám van, az a további feltételezés, hogy ez a széleskörű mozgósítás országos koordináció nélkül lehetséges volna, és hogy a politikai pártok, köztük a most is létező ellenzék vagy annak egy része ebben a koordinációban ne játszhatna szerepet. Álláspontom alátámasztására egy további körülményt ajánlok az olvasó figyelmébe. Minden szervezeti hiányosságuk ellenére, a létező ellenzék társadalmi beágyazottsága elég erős ahhoz, hogy a támogatóikat rávegyék, hogy egy többnyire eleve esélytelen időközi önkormányzati képviselőválasztás kedvéért egy esős vasárnap délután elsétáljanak a szavazóhelyiségbe. E választók hűsége és tettrekészsége nem lesajnálást, hanem elismerést és megerősítést érdemel, és azt is megmutatja, hogy az ellenzéki törzsszavazók biztosan nem gátjai a valódi rendszerellenzéki politikának, sőt, elvárják azt. Én nem látom, hogy a politikailag aktív magyarok e mintegy harminc százaléka, és az őket úgy-ahogy mobilizálni képes pártok nélkül hogyan lehet hathatós ellenzéki politikát űzni. Közelmúltbeli esetet is láthatunk arra, hogy e pártok időnként akár összetett politikai üzeneteket is képesek hatékonyan eljuttatni választóikhoz. Erre példa a tavalyi homofób népszavazással kapcsolatos bojkottfelhívás. Bár az érdem döntő része a stratégiát kitaláló és az országot végigkampányoló civil aktivistáké, a pártok közvetítő szerepe nélkül nem sikerülhetett volna csaknem kétmillió emberrel megértetni e stratégia lényegét.

Ezért szerintem a releváns kérdés ez: van-e esély arra, hogy a létező ellenzéki pártok rutinjaikból kilépve arra vállalkozzanak, hogy segítsenek megszervezni az erre kapható társadalmi csoportok mozgósítását, bekapcsolását a parlamenten kívüli politizálásba. Ez nyilván csak kétirányú együttműködés lehet, és ehhez a pártoknak és a pártokhoz nem kötődő aktivistáknak is le kell győzniük kölcsönös gyanakvásukat és megszokásaikat. Van erre esély? Az biztos, hogy ma messze vagyunk ettől a helyzettől, de jobbára még a felismeréstől is, hogy valami ilyesmire volna szükség. Ugyanakkor vannak ígéretes példák is, például az akkugyárak elleni tiltakozások ügyében. És az előző ciklusban létrejött, az ellenzéki szövetséggel együttműködő, de azoktól független hálózatok (aHang, Nyomtassteis) is aktívak. Szerintem ma még nem jelenthető ki, hogy nincs esély ilyen rendszerellenzéki fordulatra.

A programról

Ezzel rátérek az ötödik állításra, amely radikális, globalizáció- és kapitalizmus-kritikus programhoz köti az Orbán-rendszer leváltásának lehetőségét. Az első észrevétel, hogy ma Magyarországon – ez szerintem empirikusan igazolható tény – nagyon kevesen fogadják el egészében ezt a programot, noha egyes elemei önmagukban sokaknak vonzóak. Persze attól, hogy a program kevés embert mozgat meg, még tartalmilag helytálló lehet. Az erkölcsi igazság nem függ a támogatottság szintjétől. A világnézeti kérdéseket nem itt fogjuk eldönteni. A rezsimváltás stratégiája szempontjából viszont nagyon is releváns a támogatottság, mert annak egy világnézetileg és társadalmi helyzetét tekintve igen heterogén társadalmi koalícióra kell építenie. Hozzáteszem, ennek a heterogén koalíciónak számszerűen nem domináns, de számosságánál nagyobb jelentőségű, agilis csoportja az a mozgékony, nemzetközileg beágyazott vagy legalább nyitott, magasan képzett, jelentős kulturális és kapcsolati tőkével bíró réteg, amely vélhetően erősen ambivalens egy markánsan globalizációellenes programmal kapcsolatban. A rezsimváltásra törekvő szereplők (pártok és tőlük független aktivisták, szakértők) komoly kihívása olyan program megalkotása, ami e csoport és mondjuk a Jakab Péterre szavazó, középvárosi, szakiskolát végzett emberek számára is vonzó, és ugyanakkor nem is üres. Ezt a feladványt én nem tudom megoldani, de abban biztos vagyok, hogy a széthulló közszolgáltatások, a magyar gazdaságot az értéklánc legaljára bebetonozó és környezetromboló akkugyári stratégia, a tanárok és orvosok önszerveződő akcióira megtorlással felelő állampárti politika korában van elég közös nevező. Csak képzelőerő és tehetség kell, ami az Orbán-rendszer viszonyai között is képes a politikai cselekvés és retorika nyelvére lefordítani ezeket a kritikákat. A magam részéről ez utóbbit látom a nagyobb kihívásnak. A legjobb program sem ér sokat politikailag, ha nem válik átélhetővé és szemléltethetővé a célközönség számára. És itt meg is érkeztünk a választások kérdéséhez.

A választások helye

2014 óta folyamatosan, 2022 áprilisa óta pedig kiújult erővel folyik a vita Orbán kritikusai között arról, hogy érdemes-e, szabad-e az ellenzéki pártoknak választásokon elindulniuk, illetve hogy leváltható-e “demokratikus úton” Orbán rendszere. Én azzal kezdeném, hogy az így megfogalmazott kérdés legalább két szempontból is pontatlan. Először, mivel Orbán rendszere választói autokrácia, félrevezető arról beszélni, hogy demokratikus választásokon leváltható-e. Amíg a rezsim áll, addig itt csak autokratikus választások lesznek. A kérdés tehát az, hogy az autokratikus (többpárti, valamelyest kompetitív, de alapvetően eltorzított, semennyire sem méltányos és összességében nem is szabad) választásoknak lehet-e valamilyen szerepe a rendszer leváltásában. Másodszor, a kérdést megfogalmazók gyakran úgy értik, hogy a szokványos pártpolitika eszköztára, optimálisan működtetve, tehát jó program, jó jelöltek, jól kiválasztott és jól végrehajtott kampánystratégia megfelelő erőforrásokkal kiegészülve, stb., önmagában elég lehet-e ahhoz, hogy az autokratikus választáson legyőzzék Orbánt. Szerintem erre a kérdésre a válasz nemleges. Ebből azonban nem következik, hogy a választások semmilyen szerepet nem játszhatnak a rendszer megdöntésében, amennyiben kiegészülnek további, nem szokványos elemekkel. Arra most nem térek ki, hogy egy esetleges választói siker önmagában még nem váltja le a rendszert, csak annak vezetőjét, tehát a kérdés ezért is pontatlan. Ezekről a nemszokványos elemekről és a választások – szerintem – továbbra is kikerülhetetlen szerepéről és az ezzel kapcsolatos dilemmákról írok befejezésként.

Már volt szó arról, hogy a magyar társadalom jelentős csoportjainak megszerveződése nélkül nem lehet esély a rendszerváltásra. Ezt ebben az összefüggésben is érdemes megismételni. Több tízezer polgártársunk rendszeres, folyamatos, és többszázezer társuk alkalmi, de azért kiszámítható, kalkulálható mozgósítása az a politikai erő, ami érzésem szerint képes lehet megingatni Orbán megszilárdult, az államot kisajátító, a társadalom és a gazdaság jószerével minden szegletét átszövő autokráciáját. Ez roppant feladat, de nem lehetetlen. Alkalmi jelleggel már volt rá példa. Tízezrek vettek részt szavazatszámlálóként a 2022-es választáson, és csúcspontján, a kampány idején tízezrek járták az országot a Nyomtassteis lapszámaival. Nyolcszázezren vettek részt az ellenzéki előválasztáson szavazóként (sok ezren szervezőként is), ami kétmillió ellenzéki szavazóval számolva kiemelkedően magas mozgósítottsági arány. Persze, a végeredmény ismert. De a példa adott, a tettrekészség előhívható. A kérdés inkább az, hogy milyen célokkal motiválhatók ezek az emberek, hogy megmozduljanak. 2021-22-ben az a hit volt erre elegendő, hogy Orbán megszorongatható a választásokon. Ma, ebben a percben elenyészően kevesen gondolják ezt. Viszont nem egyértelmű, mi lehet az az alternatív politikai cél, ami hasonló mozgósító erővel bírhatna.

Absztrakt általánosságban úgy lehetne megragadni a kívánatos cél paramétereit, hogy “merjünk közepeset álmodni!” Persze ezen nem azt a fent már említett álláspontot kell érteni, hogy az ellenzék mondjon le a rendszerváltás céljáról. De olyan politikai célokra volna szükség, amelyek egy választási ciklus távlatában is megvalósíthatóak vagy legalább értelmesen, részeredmények elérésének reális esélyével űzhetők, érzékeny helyen célozzák a rendszert, tehát annak fontos vonásait vagy céljait érintik, az ellenzéki választók is meggyőzhetők fontosságukról, és realisztikusak: elérésük nem egyszerű, sok ember sok közös munkáját igényli, de nem is reménytelen. Az ilyen célokért folytatott küzdelem építheti fel azt az ellenzéki politikai közösséget, amely a rendszerváltás alapja lehet. És éppen ezért alapvető követelmény, hogy ezek a „közepes” célok is retorikailag a rendszerváltás általános céljának összefüggésében fogalmazódjanak meg. Nem a hozzám hasonló értelmiségi feladata megmondani, hogy az absztrakció szintjéről hogyan ültethető át mindez a politikai cselekvés és politikai retorika szintjére, de például az akkugyárak elleni fellépésben van ígéret. A rendszer számára ezek kiemelkedően fontosak, feladásuk érzékeny vereség lenne, mozgósítóerejük bizonyított, és csak nagyon komoly, innovatív, az aláírásgyűjtésen és a pereskedésen túlnyúló akcióktól és folyamatos szervezőmunkától várható bármiféle remény. Az biztos, hogy olyan céloknak van értelme, amelyek kitűzésével a résztvevők – politikusok, aktivisták – kockázatot vállalnak, politikai, jogi, akár személyes kockázatot. Ésszerű, jól átgondolt kockázatvállalás nélkül nem lehet érzékeny ütést mérni a rendszerre. Olyan terepen kell konfrontációra kényszeríteni, ahol reális esély van az eredményre. 1989 előtti analógiával: a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás olyanok számára is lehetővé tette a bekapcsolódást a rendszerkritikus mozgolódásokba, akik még nem láttak esélyt az akkori pártállam lebontására, és már pusztán ezzel is hozzájárult a rendszer bomlásához.

Ám az ilyen “közepes” célok nem csak önmagukért fontosak, noha persze úgy is. Hanem azért is, mert megteremthetik azt a sokezernyi egyén alkotta, együtt mozgó, egymásról tudó közeget, ami a rendszerváltás nélkülözhetetlen összetevője. Ha ilyen közbülső célok kiharcolása révén kiépül és mozgásba jön ez a közeg, és megtapasztalja az alkalmi sikereket, akkor már a rendszerváltás sem tűnik majd esélytelennek. Ezen a ponton válik érdekessé a választások szerepe. 

Tegyük fel, rengeteg aprómunka, közös küzdelem, közös kudarc és siker nyomán kialakul az a többtíz- vagy akár -százezres közeg, amely elkötelezett és elvben mozgósítható a rendszerváltás ügye vagy ahhoz lazán kapcsolódó kérdések mellett. A rendszerváltás ennek a tömegnek a huzamos, együttes, koordinált cselekvését követeli. Egy ekkora tömeg koordinációja, annak elérése, hogy egy időben, egymással összhangban lépjenek fel, még ekkor is óriási feladvány. Ritkán adódik olyan országos ügy, amely világos célokat és teendőket jelöl ki, és amely nagyjából egyértelmű, jól azonosítható idősíkra vetíti ezeket a teendőket. A választások egyik óriási lehetősége (ideértve még az autokratikus választásokat is), hogy egyértelmű koordinációs pontokat jelölnek ki a résztvevőknek. A választásnak van nagyjából tudható időpontja és keretrendszere, szabályai. Igaz, 2010 óta még nem volt olyan választás, amelyen az állampárt ne írta volna át lényegi pontokon, pillanatnyi helyzetének kedvezően a jelölt- vagy listaállítás, a politikai hirdetés, stb., szabályait, és ez felbecsülhetetlen előnyt nyújt számára. De még ezzel az önkényeskedéssel együtt is, a választás olyan szintű, hónapokon, éveken átívelő koordinációra ad lehetőséget, ami máskor ritkán adódik. És az autokratikus választások kimenetelében van annyi kiszámíthatatlanság, hogy – legalábbis bizonyos feltételek esetén – érdemes legyen velük élni. (A közelmúltban Montenegró harminc éve hatalom lévő elnöke bukott választáson, és tűrhetőek az esélyei Erdogan kihívójának is a májusi török elnökválasztáson). Ha ez a közeg adott, akkor ereje, folyamatos, választási kampányidőszak előtti, alatti és utáni közös fellépése ellensúlyozhatja az állampárt anyagi, szervezeti és propagandaerejét.

Mint írtam, autokratikus választásokon a rendszerellenzék szinte csak kivételesen széleskörű, a szokványos demokratikus politizáláson és kampányoláson messze túlmutató társadalmi mozgósítással nyerhet. Ha viszont ennek a feltételei már sok-sok munka árán adottak, akkor érdemes és fontos belevágni. Igaz, súlyos dilemmák így is adódnak. Mint tavaly is láttuk, a felfokozott várakozások utáni vereség minden korábbinál mélyebb apátiába döntheti a rendszerváltás híveit. A rendszerellenzéknek egyszerre kell meggyőznie az erre kapható szavazókat, hogy van győzelmi esély, és kordában tartani a várakozásokat, hogy a könnyen előálló vereség ne vezessen súlyos demoralizálódáshoz. Nehéz feladvány, de érzésem szerint a megoldás kulcsa ebben a vonatkozásban is egy olyan, együtt mozgó és együtt gondolkodó, egymást értő közeg összekovácsolása, amelyik megérti, hogy a kiépült autokrácia lebontása a legjobb forgatókönyv esetén is valószínűleg több cikluson átívelő küzdelem, amelyben egy-egy vártnál szorosabb vereség is fontos állomás lehet. És amelyben – ahogy a késő Kádár-rendszerben – kellő fantáziával és ésszerű kockázatvállalással lehet értelmes politikai célokat kitűzni, amelyek lépésről lépésre tágíthatják a politikai mozgásteret. A politikában nincsenek mindent eldöntő csaták és soha vissza nem térő lehetőségek. Meggyőződésem, hogy valódi demokraták az Orbán-rezsim leváltásánál kevesebbel nem érhetik be. Ez kell, hogy legyen a távlati cél, hogy aztán liberálisok és konzervatívok, baloldaliak és jobboldaliak végre méltányos feltételek között folytathassák politikai és morális vitáikat. És a rendszerváltásban szerintem a választások szerepe nem kikerülhető. Ám a választások könnyen politikai csapdahelyzetet is teremhetnek, ha az éppen soron következő fordulóra úgy tekintünk, mint a rendszerváltás egyetlen, kizárólagos eszközére és egyben utolsó esélyére. Az új rendszerváltáshoz akkor kerülhetünk közelebb, ha képesek vagyunk közbeeső célokat találni, és ezek kiharcolása során a demokratikus közösség alapjait újra felépíteni. És akkor a választásoknak is lesz valódi tétje. Akár a soron következőnek is.