Képzeljünk magunk elé egy politikai vezetőt, aki őszintén hiszi, hogy alkotmányba ütköző tervei a közjót szolgálják, és módjában is áll rendre kiiktatni a terveit akadályozó alkotmányos rendelkezéseket. Mi szól amellett, hogy mégis előnyben részesítse az alkotmány (egy élettelen dokumentum) stabilitását az országlakosok (élő emberek) jólétével szemben?

Először is az, hogy az alkotmányos korlátok lerombolása kiszámíthatatlanná teszi a jog működését, növeli a hibás döntések költségeit, és megnehezíti a korrigálásukat. Az alkotmányosan korlátozott kormányzás mindent egybevetve több hasznot hajt az embereknek, mint a korlátoktól való megszabadulás.

Másodszor, a politikai döntések nemcsak előnyöket és hátrányokat osztanak el a társadalom tagjai közt – alapvető jogaikban is érinthetik őket. Ezek a jogok nem csupán a kevesek önkényével szemben élveznek elsőbbséget, hanem a többség javával szemben is. A többség java sem igazolja az egyén megfosztását életétől és szabadságától, bántalmazását, lealacsonyítását. S modern demokráciákban az alkotmány bástyázza körül intézményi garanciákkal az alapvető jogokat: sérthetetlenségüknek az alkotmány sérthetetlensége a biztosítéka.

Egy harmadik indok az előbbiből következik. Pluralista – hit, világnézeti meggyőződések, kulturális kötődések, életfelfogások tekintetében megosztott – társadalomban élünk. Nem dönthetjük el, hogy azok lesznek a polgártársaink, akik minden lényeges szempontból ugyanolyanok, mint mi magunk. Csak úgy alkothatunk állampolgári közösséget, ha elfogadjuk, hogy mindenkinek joga van a saját felfogása szerint alakítani saját életét, amíg mások hasonló jogát tiszteletben tartja; továbbá ha elfogadjuk, hogy mindenkinek egyenlő joga van részt venni a közös ügyek intézésében.

Ám a pluralizmus kizárja, hogy minden közös ügyben egyetértésre jussunk. Folyamatos – bár békés és szabályozott – vitában és küzdelemben dől el, hogy a közügyek kinek az elgondolása szerint intéződnek. E viták és küzdelmek főszereplői választott képviselőink, illetve pártjaik. A pártok megvívnak egymással a kormányzás jogáért. De ha megbízóiknak egymást polgártársakként kell kezelniük, akkor – a hatalmi harcokon túl – köztük is fenn kell állnia valamiféle közösségnek. E közösség alapja a közös alkotmány. A demokratikus pártok versenyeznek az alkotmány szabályai között, de az alkotmány fenntartásában partnerei egymásnak. Akik politikai riválisaikat alkotmányos partnerüknek tekintik, nem nyúlnak egyoldalúan a versengésüket szabályozó alkotmányhoz. Fontosabbnak tartják az alkotmányos partnerség megőrzését a felrúgásától remélhető előnyöknél.

E cikk szerzője szerint a rendszerváltás alkotmánya méltó a tiszteletre. Arra kötelezi az államot, hogy minden országlakost egyenlőként kezeljen, tekintet nélkül a vallási, világnézeti, kulturális, életmódbeli, származási különbségekre. Tágan értelmezi és védi az emberi jogokat. A hatalom legitimitását a néptől eredezteti, nem a koronától. A népet mint a magyar állam kollektív birtokosát az állam törvényeinek alávetett polgárok összességével azonosítja (nem a Kárpát-medencében élő magyar etnikummal – melynek sorsáért ugyanakkor felelősséget vállal). Népképviseleti rendszert teremt; nem ismer el korporatív hatalmi testületeket. A politikai élet középpontját a parlamentbe helyezi, akadályt emelve a tekintélyelvű, prezidenciális törekvések elé. Gondoskodik a hatalmi ágak megosztásáról és kölcsönös korlátozásukról, mindenekelőtt a törvényhozás alkotmányos kontrolljáról és a független bíráskodásról.

Magyarország mai kormányfője mindezt a legkevésbé sem értékeli. A hatályos alkotmány az ő szemében csupán „technokrata szabályhalmaz, amelyben nincs semmi, amit az ember tisztelhetne”. Ha így van, mi oka volna az önkorlátozásra? Miért ne élhetne belátása szerint alkotmányozó többségével? A válaszért párttársának nyilatkozatához kell visszanyúlnunk. Az alkotmánynak nemcsak betűje van, hanem szelleme is. Az alkotmánymódosítás és alkotmányozás során elvárható önmérséklet nem a hatályos alkotmány tartalmával való egyetértésen alapul, hanem az alkotmány szellemének elfogadásán.

Minden alkotmány, mely méltó erre a névre, az állampolgári közösség egészéé. Abból indul ki, hogy a közösség éppen többségben lévő tagjai együtt birtokolják az államot azokkal, akik – átmenetileg vagy akár hosszabb távon is – a kisebbséghez tartoznak. Aki minden állampolgárt a közösség egyenlő tagjának tekint, az nem nyúl hozzá napi céljai szolgálatában az alkotmány rendelkezéseihez, hanem őrködik azok stabilitásán, mert a közösség tagjai csak kiszámítható jogi környezetben tudják szabadon követni céljaikat. Nem alkot olyan alkotmányos szabályokat, melyek gyengítik az egyéni jogok védelmi garanciáit, sem pedig olyanokat, melyek versenyelőnyt biztosítanak saját magának politikai vetélytársaival szemben. Nem használja ki többségét arra, hogy egyoldalú döntéssel alkotmányozzon. Ellenkezőleg, garanciákat ad a kisebbségnek, hogy nélküle nem születhet alkotmány.

A Fidesz máris megszegte mindeme kívánalmakat. Bevezette az alkotmányba a jó erkölcsbe ütköző közalkalmazotti juttatás fogalmát, és elrendelte, hogy az különadóval sújtható – csak azért, hogy azonnal, visszamenő hatállyal el lehessen vonni kirívóan magas – vagy annak tűnő – jövedelmeket. Módosította az emberi jogok legfőbb védői, az alkotmánybírák jelöléséről szóló alkotmányos szabályokat, megfosztva az ellenzéket maradék pozícióitól s ezzel az állampolgárokat az utolsó biztosítéktól, hogy a testület pártatlanul fog ítélni a törvényhozói többséggel való jogvitáikban. A maga előnyére változtatta meg az önkormányzati választási törvényt, előrevetítve, hogy ugyanez lesz az országgyűlési választásokat szabályozó törvény sorsa is. Eltörölte a szabályt, mely szerint az új alkotmány koncepcióját a képviselők négyötödének szavazatával kell elfogadni.

A rendszerváltás alkotmánya a nemzeti kerekasztal mellett született. Megalkotásánál mindazon politikai erők részt vettek – valamennyien vétójoggal –, melyek a következő húsz év Országgyűlését alkották. A következő alkotmány – ha megszületik – egyetlen politikai erőé lesz. Pontosabban szólva: egyetlen személyé.

Orbán Viktor egymaga vezényli az alkotmányozási folyamatot, és az eredményt a saját testére kívánja szabni. Máris bizantinus kormányzati struktúrát teremtett, ahol nincsenek világos hatáskörök: minden kompetenciavita az ő kegyeiért folytatott intrikákban dől el. A rendvédelmi hierarchia alól kivont, személyes testőrséggel ajándékozta meg magát, mely titkosszolgálati felhatalmazást is kapott. Saját, külön bejáratú alkotmány-előkészítő bizottságot hívott össze. A dolgok jelenlegi állása szerint a Fidesz-frakció azt az alkotmánykoncepciót fogja megszavazni, melyet ő terjeszt elé.

A rendszerváltás alkotmányának volt rá esélye, hogy a köztársaság legitim alkotmánya legyen. Ha legitimitása mégis erodálódott, elsősorban azért, mert a születésénél bábáskodó politikai erők közti alkotmányos partnerség törékenynek bizonyult, s az utolsó 8-12 évben szétesett.
Orbán alkotmányának azonban esélye sem lesz arra, hogy legitim alkotmánnyá váljon, mert megalkotója nem is törekszik partneri viszonyra a politikai versenytársakkal, de még a saját pártjával sem.

De hisz a közvélemény túlnyomó többsége – nem csak a Fidesz törzsszavazói – nem ellenzi a 89-es alkotmány szétverését! Két kezemen össze tudnám számolni azokat a – többnyire liberális – közírókat, akik az alkotmány védelmében szót emelnek. Ők lennének azok, akiknek az egyetértése hiányzik az alkotmány legitimitásához?

Való igaz, ma nagyon sokan gondolják, hogy az elmúlt húsz év csak sodródást, vergődést és terméketlen pártharcokat hozott, miközben az ország előtt álló problémák nagyobbrészt megoldatlanul maradtak. Akik így látják, hajlamosak elfogadni, hogy a kormány végre cselekszik, s hogy az alkotmányos akadékoskodás csak megbénítaná.

Most még hajlamosak elfogadni. Még nem kellett a bőrükön tapasztalniuk, hogy az EU-val és az IMF-fel szembeni kardcsörtetés csupán a cselekvés látszatát kelti – valójában a cselekvés halogatása. Egyedüli célja elfogadtatni a politikai és privát hitelezőkkel a költségvetés fellazítását és az elzárkózást a strukturális reformok elől. Egyedüli következménye, hogy egy bizonytalan világgazdasági helyzetben még sebezhetőbbé teszi amúgy is sebezhető gazdaságunkat.

Közvetlenül a választások után azt írtam, hogy ez a stratégia kudarcra van ítélve. Minél tovább húzza az időt a kormány, annál súlyosabb válságba sodorja az országot. Ha viszont felhagy az időhúzással, akkor a Fidesz tíz éven át ismételgetett lózungjaival kerül szembe.

Azóta semmi nem történt, ami e várakozásra rácáfolt volna. El fog jönni az igazság pillanata. Nem négy év után: jóval előbb. Akkor fog eldőlni, hogy a magyar állampolgárok valóban hosszú időre belenyugszanak-e szuverén jogaik elvesztésébe, vagy megkezdődhet a küzdelem az alkotmányos demokráciáért. Akkor fog eldőlni, hogy megújul-e a Fidesztől balra álló választóközönség politikai képviselete, vagy marad neki egy tartásában megroggyant valaha volt néppárt és egy zavaros identitású kis párt. Akkor fog eldőlni, hogy a Fidesz körüli jobboldal követi-e Orbánt a késleltethető, de annál dicstelenebb bukásba, vagy a demokratikus jogállamot választja a vezér helyett. S akkor fog eldőlni az is, hogy képes lesz-e a két oldal – okulva az első húsz év tapasztalatain – együtt konszolidálni a köztársaság alkotmányát: közös alkotmányunkat.