Az új kormányzat tevékenységének első hónapjait két markáns törekvés határozta meg. Egyfelől kétharmados többsége birtokában a kormányzat az alkotmányosságot, a jogállamot, a végrehajtó és törvényhozó hatalom független, külső kontrollját korlátozó döntések sorát hozta, részben az érintett intézményekre (Alkotmánybíróság, számvevőszék, versenyhivatal, médiahatóság) vonatkozó alkotmányos szabályok átalakításával, részben pedig a Fideszhez szorosan kötődő vezetők kinevezésével. Másfelől a kormány egyelőre bizonytalan kimenetelű kísérletet tett arra, hogy a fiskális politikát Magyarország legfőbb nemzetközi hitelezőinek – az IMF és az Európai Unió – elgondolásaitól függetlenül, részben azokkal ellentétes módon alakítsa. Amennyire az eddig nyilvánosságra került töredékes információkból megállapítható, az új fiskális politika lényege a gazdaság élénkítése adócsökkentésen, az előző kormány által vállaltnál nagyobb hiány elfogadtatásán, állami támogatással történő munkahelyteremtésen és gyengébb árfolyamon keresztül, anélkül hogy az ilyen módon elérni remélt megnövekedett gazdasági mozgásteret a közszolgáltatások szerkezeti reformjára használnák fel. Megkockáztatható, hogy közviszonyainkat, hazánk nemzetközi helyzetét, társadalmi és politikai fejlődésének irányát hosszú időre ennek a két törekvésnek a kimenetele fogja eldönteni.

A két törekvés ugyan egymástól eltérő terepen, szabályokkal, szereplőkkel és célokért folyik, de mégsem függetlenek egymástól, és az egyiknek a sikere vagy kudarca hatással lesz a másikéra. Pontosabban a kormányzat gazdaságpolitikai és -diplomáciai stratégiájának kimenetele jelentős mértékben meghatározhatja, hogy az alkotmányosan korlátozott demokratikus jogállam lebontásának folyamata hol áll meg, mennyire lesz visszafordítható, a roncsolás okozta károk mennyire lesznek tartósak. Hogyan, milyen mechanizmusokon és csatornákon keresztül befolyásolhatja az egyik történet a másikat?

A legfontosabb közvetítő mechanizmus a magyar közvélemény. Érdemes abból kiindulni, hogy a magyar társadalom számottevő hányadának nincsen végiggondolt, szilárd álláspontja sem a nemzetközi hitelezőkkel kialakítandó viszony kívánatos jellegéről, sem pedig azokról az alkotmányos alapszerkezetet érintő változtatásokról, amelyeket a kormánytöbbség már végrehajtott vagy tervez, hanem ezeket majd utólag, az általa azonosított következmények fényében fogja értékelni és viszonyát hozzájuk kialakítani. A kormány gazdaságdiplomáciai lépéseit – az elbizonytalanodás apróbb jelei mellett – egyelőre támogatni tudják azok is, akik a Valutaalapban és az Unióban eleve ellenséges gyarmatosítót látnak, és azok is, akik ugyan a fejlett piaci világgal és intézményekkel együttműködő, azokba beágyazott Magyarországot látnának szívesen, de az előző kormányzat vergődése után megelőlegezik a bizalmat az új politikának. Hasonlóképpen az alkotmányos fékeket lebontó politikával azonosulni tudnak azok, akik a többségi döntéshozást korlátozó intézményeket eleve káros és idegen béklyónak vélik, de jóindulatú semlegességgel szemlélhetik azok is, akikkel a mögöttünk álló egy-két évtizedben elhitették (nem kis részben például vezető szocialista politikusok), hogy a hatékony és eredményes gazdaság- és társadalompolitikát az alkotmányos fékek akadályozzák.

Ugyanakkor komoly esély van arra, hogy a két törekvés, már csak stílusbéli és tartalmi hasonlóságaik miatt is, összekapcsolódik a választók gondolkodásában, és az egyik sikere vagy kudarca alapján következtetéseket vonnak le a másiktól várható kilátásokról is. Amennyiben a gazdasági mozgástérnövelő stratégia sikeres lesz, a magyar gazdaságpolitikába vetett nemzetközi bizalom nem inog meg, és a társadalom jelentős csoportjai számára érzékelhető javulást hoz, akkor a közvélemény vélhetően elfogadja az alkotmányosság terén tett intézkedéseket mint a kibontakozás szükséges feltételeit. Ha a gazdaságpolitikai stratégia kisiklik, és újrakezdődik a megszorítások és költségvetési konszolidáció politikája, akkor ez a fájdalmas folyamat fogja alkotni azt a tágabb összefüggésrendszert, amelyben a választók az alkotmányos garanciák lebontását értékelik, és feltehetően szembefordulnak vele.

De melyik kimenetel a valószínűbb? A gazdasági kormányzat nyilvános nyilatkozataiban ugyan az IMF és az EU kap kitüntetett helyet, valójában azonban a magyar államadósságot finanszírozó piaci szereplők fogják eldönteni a stratégia sorsát. Az IMF–EU-hitelmegállapodásra éppen azért volt szükség 2008 őszén, mert a nemzetközi pénzügyi válság akut fázisba lépésekor a nagyon eladósodott és gazdaságpolitikai szempontból megbízhatatlannak tekintett államok, köztük Magyarország, nem tudták adósságukat piaci alapon finanszírozni. A világgazdaság újbóli növekedésnek indulása és a Bajnai-csomag kellett ahhoz, hogy egy év elteltével a magyar állam ismét a piacról tudja fedezni adósságát, de ehhez is szükség volt az IMF–EU-hitel nyújtotta garanciára. Az előttünk álló hónapokban fog eldőlni, hogy e biztosíték nélkül mekkora a befektetők bizalma a magyar gazdaságban és az új kormány gazdaságpolitikájában: az esetleges bizalomvesztés megrendülő forintárfolyamban, emelkedő állampapírhozamokban és államcsőd-kockázati felárban mutatkozhat meg, azonnali nyomást gyakorolva mind a költségvetésre a dráguló adósságfinanszírozás, mind pedig a bankrendszerre a gyenge forint által előidézett tömeges devizahitel-bedőlési kockázat miatt. Bár az IMF-fel és az EU-val folytatott tárgyalások megszakadása után jelentősen gyengült a forint, és valamelyest nőtt az államcsőd-kockázati felár, de egyik sem olyan mértékben, ami a stratégia azonnali kudarcát jelentené. Ez vélhetően egy belső és egy külső okkal magyarázható.

A belső ok az, hogy piaci kommentárok szerint a befektetők arra számítanak, a kormány pusztán az októberi önkormányzati választásokat akarja kivárni, de utána nem késlekedik a szigorú költségvetési terv bemutatásával. A külső ok pedig az, hogy a nyáron enyhültek az európai adósságválsággal és a válság újabb megjelenésével kapcsolatos félelmek. Ha e két körülmény bármelyikében változás történik (márpedig az újabb recesszió veszélye megint közelinek tűnik), és megnehezül vagy lehetetlenné válik a magyar államadósság piaci finanszírozása, a kormány drámai gyorsasággal visszakényszerülhet a tárgyalóasztalhoz a most épp leszólt IMF-fel.

Ha így lesz, akkor a kormány mostani nagyotmondása megbosszulja magát. Nemcsak azok fognak gyorsan elfordulni tőle, akik – többek közt éppen a mostani kormányzati retorika által feltüzelve – a gyűlölt IMF-hez való visszatérésben nemzeti megaláztatást és szolgaságot látnak, hanem azok is, akik a kudarc fényében utólag felelőtlen kalandorpolitikának fogják látni a szervezettel való korábbi szembefordulást. Gyorsan erőre kaphat a választások óta egyelőre a helyét kereső szélsőjobboldal nyomása a kormányon, de akár megkezdődhet a Bajnai-időszak gazdaságpolitikájának választói újraértékelése is.

A jövő év elejére-közepére a kormánypolitikát ma támogató, rendkívül heterogén társadalmi koalíció két oldaról is olvadásnak indulhat. Mai ismeretünk szerint ez az időszak lehet az, amikor a kormánytöbbség ismerteti az új alaptörvény tervét, amely feltehetően kiteljesíti az alkotmányos fékeket és ellensúlyokat felszámoló törekvéseket. Ha addigra mai támogatóinak elég jelentős része kudarcnak látja a kormány gazdaságpolitikai stratégiáját, akkor az alaptörvényterv „társadalmi vitája” szimbolikus alkalmat teremt a kormány hatalomgyakorlási módja feletti ítéletmondásra – akár lesz népszavazás a tervről, akár nem.

Amennyiben ez lesz a végkifejlet, akkor az alkotmányos fékek lebontásának folyamata elakadhat, és visszaépítésükhöz apránként társadalmi bázis szerezhető – ha lesz ellenzéki politika, amely képes világos, átfogó alternatívát vázolni. A kudarcok kiélezhetik a kormánytöbbségen belüli, most inkább csak sejthető feszültségeket, és a mindenekelőtt a kormányfő személyéhez kötődő, jogállamellenes törekvések háttérbe szorulhatnak a kormánypolitikában.