A magyarországi sajtóban sokat olvashattunk arról, hogy a kettős állampolgárság megszavazása milyen hatással volt a szlovákiai választásokra és a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) szereplésére. Valóban ekkora figyelem övezi a szlovák közéletben a magyarországi politikai fejleményeket?

Szlovákiában a politikai élet egyik kulcskérdése a magyarkérdés. Alig akad olyan politikus, aki Magyarországot és a szlovákiai magyarokat ne tekintené, illetve „tekintetné” veszélyforrásnak az ország területi épségére nézve. Két évtized múltán le kell szögeznünk, hogy ezen lényegileg nem változtatott a magyarok részvétele a „bársonyos forradalomban” és azok az erőfeszítések sem, amelyeket a Mečiar-kormány veresége s ezáltal az ország Nyugathoz való visszatérése érdekében tettek. Szlovákia euroatlanti integrációjának magyar támogatása és az MKP részvétele a szlovák kormányban, a gazdasági reformok támogatása, valamint az ország modernizálását segítő törvények megszavazása sem módosított e képen. Az egészen durva magyarellenesség „teljes fényében” tért vissza nyolc év magyar kormányzati részvétel után. Szembe kell tehát nézni a realitással, s le kell vonni a következtetést: ennek a látásmódnak mélyebb kulturális, értékrendi okai vannak. Ezek megváltoztatására kell tehát törekednie annak, aki a problémát meg akarja oldani. A kettős állampolgárságból például egyfajta fenyegetésvíziót gyártottak, nevezetesen hogy bevezetése után Magyarország saját állampolgáraira hivatkozva fog autonómiát követelni a szlovákiai magyaroknak. Jól jelzi a morális kettős mércét, hogy nemrég még Szlovákiában is a magyarországihoz hasonló módon adtak állampolgárságot külföldi szlovákoknak. Most ugyan három év óta fennálló szlovákiai lakcímhez kötik a szlovák állampolgárságot, de közismert, hogy a hatóságok ezt ugyancsak lazán értelmezik.

A szlovákiai magyar politika szereplői megfelelően kezelték a kampányban a kettős állampolgárság kérdését?

Az MKP számára komoly problémát okozott a téma megjelenése a kampány hajrájában, és a lehető legrosszabban reagált rá. A pártelnök a parlament ülésén bejelentette, hogy képviselői közül többen felveszik a magyar állampolgárságot, majd a képviselőcsoport kivonult az ülésteremből, s a pártok számára szervezett televíziós vitákon sem vettek részt. Pedig előzetes becslések szerint a szlovákiai magyaroknak csak egy kisebb hányada igényelte volna az állampolgárságot, a többiek számára úgy tűnhetett, hogy képviselőik cserbenhagyják őket. Állhatták volna a vitát, s mondhatták volna, hogy ha rájuk szavaznak, rendbe hozzák az ügyet. Nem ezt tették, hanem demonstráltak. Akkor, amikor a kormány a szlovák állampolgárság elvesztésével fenyegette a magyarokat, ami mifelénk régi rossz emlékeket idéz.

Mi lehet az oka annak, hogy a szlovákiai magyarok többsége feltehetően nem igényelte volna és nem igényli a magyar állampolgárságot?

A szlovákiai magyarok általában pragmatikusan tekintenek az ilyen lehetőségekre. A státusigazolványt valamivel több mint 20 százalékuk váltotta ki. Schengen után a szlovákiai magyarok szabadon utazhatnak, vállalkozhatnak, dolgozhatnak Magyarországon. Kevésbé szorulnak rá a magyar állampolgárságra, mind például a kárpátaljaiak vagy a vajdaságiak, sőt az állampolgárság az erdélyiek számára is több új lehetőséget kínál. Mindez egyáltalán nem jelenti, hogy a Szlovákiában élők magyar identitása ne lenne szilárd. Az elmúlt időszak kutatásai azt mutatják, hogy a szlovákiai magyarok többségének szilárd a magyar azonosságtudata, beleértve a fiatalokat is. Persze van lemorzsolódás, nem is kicsi.

Elképzelhető-e olyan magyar identitás, amelyben a Magyarországhoz fűződő viszony nem játszik lényegi szerepet?

Van gyengébb és erősebb magyar identitás. A gyengébb a megszűnő magyar identitás, az asszimilációra hajló. Ám ez gyengülésének arányában egyre kevésbé magyar, és egyre inkább szlovák. A szlovákiai magyarok a szlovák–magyar határ melletti sávban laknak, rendszeresen járnak Magyarországra, vállalkoznak, dolgoznak, bevásárolnak Magyarországon, a magyar televíziócsatornákat nézik, magyar rádiót hallgatnak. A magyar gyermekek mintegy 80 százaléka magyar általános iskolába jár. Egyszóval ezer szállal kötődnek a magyar kultúrához.

Tekintettel a politikai viharra, amit a kettős állampolgárság megszerzésének lehetővé tétele keltett, mennyire lehet attól tartani, hogy ez tartós konfliktusforrás marad?

Szerintem a feszültség hosszasan fennmarad a két ország közt, de ennek szlovákiai okai is vannak. Állampolgárság nélkül is lenne feszültség. Arra nem tudok választ adni, hogy ez milyen konfliktusokat eredményez. Itt a külföld mérséklő szerepe is fontos tényező.

Magyarország a rendszerváltás idején és azt követően hosszabb ideig az átalakulás élvonalában volt, és okkal lehetett számítani arra, hogy gyorsan és sikeresen képes felzárkózni a nyugati világhoz. Az ezredforduló óta azonban érzékelhető változás történt, és mára Magyarország teljes leszakadása sem zárható ki. Ez a gondolat érezhetően jelen van a magyar közvéleményben és a nemzetközi kommentárokban. Hatással van-e ez arra, ahogyan a szlovákiai magyarság viszonyul Magyarországhoz?

A kilencvenes években Magyarország sikerei valóban fontosak voltak a szlovákiai magyarok számára. Sokan tekintettek fejlettebb országként Magyarországra. Egy esetleges teljes leszakadás kérdése azonban nem tartozik a szlovákiai magyar közbeszéd fontos témái közé. Alighanem azért, mert jelenleg van elég más probléma. A magyarországi gazdasági folyamatok közül a forint számunkra hol előnyös, hol előnytelen ingadozását, az esetenkénti magyarországi állásvesztést emlegetik. Ám vannak pozitív élmények is, hiszen a vámhatárok megszűnésével éppen az elmúlt években fonódhattak szorosabbra a mindennapi kapcsolatok. És újabban Szlovákiában sem olyan rózsás a helyzet, mint néhány évvel ezelőtt volt, így van elég gazdasági gond otthon is, ami beszédtéma lehet.

A magyarországi sajtót követve úgy tűnt, a szlovákiai magyar politikai erők számára központi jelentőségű volt a magyarországi pártokkal és az éppen hivatalban lévő kormánnyal ápolt viszony. A legutóbbi szlovákiai választások óta a szlovákiai magyarok parlamenti politikai képviseletét egyedül a Híd-Most párt látja el, amely vállaltan kettős – szlovák és magyar – kötődésű. Ezért nehezen képzelhető el, hogy ugyanolyan viszonyra törekedjen a budapesti kormánnyal, mint egy „tisztán” magyar párt. Hogyan értékelhető ez a fejlemény?

A mindenkori szlovákiai magyar politika egyik íratlan, de annál szilárdabb szabálya volt, hogy jó viszonyt ápoljon a mindenkori magyar kormánnyal. A szabályt egyes politikusok ugyan esetenként megszegték, de a szlovákiai magyar politika nagyobbik része betartotta, hiszen mindössze egy félmilliós, folyamatosan nyomás alatt tartott közösségről van szó. Problémát inkább az okozott, amikor a kisebbségi magyarok kérdését a magyarországi kampányok részévé tették, s a magyarországi pártok egymás legyőzésére, meggyengítésére használták. Számunkra fontos, hogy Magyarországon alkotmányos egyetértés övezze a magyar kisebbségek helyzetére vonatkozó alapvető kérdéseket.

Pontosan mi a jelentősége a magyar kormánnyal ápolt jó viszonynak?

Ahhoz, hogy identitáskérdésekben számottevő, tartós sikert érjünk el, Magyarország támogatása elengedhetetlen. Sőt, minthogy a magyar kisebbségek kulturálisan ezer szállal kötődnek Magyarországhoz, a „normális” kulturális együttműködés sem működhet magyarországi segítség nélkül. Ehhez azonban a magyar kisebbségek vezetőinek nemcsak a mindenkori magyar kormánnyal, hanem a mindenkori magyar ellenzékkel is jó viszonyra kellene törekedniük. Remélem, többek között ilyen érvek eredménye, hogy 1990 óta az idei magyarországi választási kampány volt az első, amelyben a kisebbségi magyarok problémaköre nem került a legfontosabb kampánytémák közé. Ha a kapcsolatrendszer megroppan, akkor a szükséges magyarországi diplomáciai, kulturális és egyéb támogatás hiányában a legfontosabb identitáscélok nem érhetők el, sőt a magyar kisebbség és Magyarország közti kulturális együttműködésben is zavar támad. Ahhoz ugyanis, hogy a legfontosabb identitáskérdésekben magyarországi segítség nélkül is eredményes lehessen a szlovákiai magyar politika, megváltozott értékrendre volna szükség Szlovákiában. Csakhogy az ország magyarságdoktrínája a régi.

A magyarországi politikában minden mértékadó erő és vélemény elfogadja, hogy az országhatárokat változtathatatlannak tekintjük. Ebből az a törekvés következik, hogy a határon túli magyarok az állampolgárságuk szerinti országukat (Romániát, Szlovákiát, Szerbiát, Ukrajnát) tekintsék hazájuknak, mindenekelőtt annak a tágabb közösségnek a felvirágoztatását érezzék feladatuknak. Ennek a törekvésnek tökéletesen megfelelne egy szlovák-magyar vegyes párt választói sikere, most mégis mintha zavart értetlenség fogadná azt mind a szlovákiai magyar, mind pedig a magyarországi közéletben. Mi ennek a magyarázata?

Elsőként fel kellene oldani azt a rejtett ellentmondást, amely a kérdésben is megbúvik. A kisebbségi magyarok azonosuljanak állampolgárság szerinti országukkal, noha az megakadályozza, hogy nyelvük a többségével egyenjogú hivatalos nyelv legyen. Az ország területi felosztását úgy alakítja, hogy a magyarok regionális kisebbséggé is váljanak. Nem ad nekik helyet az állam szimbolikájában, nem teszi lehetővé, hogy maguk igazgassák kultúrájukat, oktatásügyüket. Szlovákiában még az alkotmány preambulumában is jelzik, hogy van az államalkotó többség, s csak utánuk jönnek a kisebbségek. A lényeg, hogy magyarként nem tekintik őket az ország politikai közössége egyenjogú tagjainak, hanem veszélyforrásnak. A Bibó István által oly plasztikusan megfogalmazott torzulások továbbra is élnek, hiszen nincs, ami változtasson rajtuk. A politikai elit jelentős része ellenérdekelt a feszültség oldásában, hiszen a XIX. és a XX. század során éppen a nemzeti veszélyeztetettséggel magyarázták szövetségkötéseiket a legkülönfélébb hódító nagyhatalmakkal és elnyomó rendszerekkel. Egy szlovák-magyar vegyes párt akkor volna sikeres, ha ezen a helyzeten érdemben változtatni tudna. A Híd-Most hozzávetőlegesen 1,5-2 százaléknyi szlovák szavazatot kapott, ami országosan elenyésző. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az MKP a korábbi választásokon meg tudott szerezni 1 százalék körüli szlovák szavazatot, azaz a növekmény nagyon csekély.

Fico veresége és a Híd-Most részvétele az új kormányban nem azt mutatja mégis, hogy a szlovák társadalomban a magyarellenes mozgósításnak megvannak a maga korlátai?

Három hónappal a választások után vagyunk. A durva magyarellenes kormányzati kirohanások megszűntek, de a kormányprogramba az átfogó kisebbségi törvény bele sem került. A kisebbségi nyelvhasználati törvény kapcsán csak javaslatként került elő, hogy a küszöböt, amely felett a törvény legalább bizonyos jogokat ad (még ha végrehajtási rendelkezések és pénzügyi források hiányában egy részükkel nem is lehet élni), 20 százalékos minimális lakossági arányszámról leviszik 10-re. Ez egyébként éppen a legnagyobb nyomás alatt élő szórványoknak és a többi nemzeti kisebbségnek volna fontos. Az előző kormány elhíresült államnyelvtörvényéből, úgy tűnik, csak a büntetési kitételt távolítják el, noha a törvény egésze diszkriminatív. A nyelvi egyenjogúság elve meg sem jelenik a közbeszédben. Viszont érvényben marad az élőző kormány által elfogadott ún. „hazafiassági” törvény. Nemrég jelent meg a hír, hogy Malina Hedviget mégis perbe fogják. A dunaszerdahelyi szurkolóverés viszont következmények nélkül maradt. A kollektív bűnösség elvéről szó sem esik. A kisebbségi önkormányzatiságról teljes a csend. S a felsorolást tovább folytathatnánk.
Megjegyzem, a nemzeti feszültség fenntartása visszahat a politika más területeire is. Szlovákiában sokszor visszahull azokra, akik használják ugyan, de együtt kormányoztak magyarokkal. Őket nevezik a radikálisok puhának, s a magyarokat használó nacionalista mozgósítást elsősorban ellenük szervezik. Robert Fico kormánya több választás során is sikeresen használta a magyarkérdést éppen a szlovák ellenzéki pártok és jelöltjeik ellen, az ellenzék pedig nem akart, nem tudott érdemben vitázni vele. Fico kormánya a parlamenti választást sem a magyarkérdés verbális militarizálása miatt veszítette el. A társadalom válasza is ugyancsak mérsékelt maradt.

Minek kellene történnie ahhoz, hogy a magyarkérdés elveszítse mozgósító erejét?

Szerintem értékrendi problémáról van szó, s természetének megfelelően kellene bánni vele. Az első számú eszköz a társadalmi párbeszéd volna, ám a párbeszéd nem a problémák megkerülését, hanem nyilvános megvilágítását és megvitatását jelentené. Nem konfliktuskerülést, hanem a konfliktusforrások, megoldási módozataik s a megoldás elveinek nyilvánossá tételét. Az elért béke így nem a potenciális ellenségek közti erőegyensúlyon nyugodna, hanem a társadalmak közti megbékélés valós akaratán s ezen belül a nemzeti kisebbségek megmaradásához és fejlődéséhez szükséges minden jog és egyéb feltétel biztosításán. Ez nagyon jót tenne a szlovákiai demokráciának, de persze a magyarnak is. A nemzeti megbékélés folyamatának megindítása szerintem elsősorban elhatározás kérdése. Magyarországon alkotmányos egyetértés szükségeltetne hozzá, hiszen minden bizonnyal hosszú folyamatról volna szó, ami tartós kormányzati és ellenzéki támogatást igényel. A párbeszéd gerincét pedig legkülönfélébb társadalmi csoportok részt vevő támogatása s az értelmiség Magyarországon egymással is vitázó csoportjainak kitartó erőfeszítése adná. A cél nem a szlovák közvélemény legyőzése, hanem meggyőzése volna.