Sanford Levinson, a texasi egyetem jó nevű alkotmányjogásza a Weimari Amerika provokatív címet adta friss elemzésének, amely egy, a politikatudósok és jogászok körében népszerű blogon jelent meg. A birodalmi, diktatórikus elnöki hatalom rémképét vetette fel Bruce Ackerman, a Yale Egyetem talán még híresebb, Magyarországon is jól ismert tudósa, szintén a legutóbbi napokban a Wall Street Journalben.

Az elmúlt bő másfél évben sokat lehetett hallani, elsősorban a Republikánus Párt jobbszéléhez tartozó politikusoktól vagy médiaszemélyiségektől, hogy Obama elnök és a kongresszusi demokrata többség némely kezdeményezése, például a sokat vitatott egészségügyi reform, a diktatúra felé taszítja a világ legrégibb demokratikus köztársaságát. Az adóellenes Teadélután mozgalom gyűlésein gyakran lehet Obamát Hitlerként vagy Sztálinként ábrázoló képeket látni. (A mozgalom neve egyfelől az amerikai függetlenségi háborúhoz vezető eseményeket elindító 1773-as bostoni teadélutánra utal, jelezve, hogy hívei szerint forradalmi helyzet van Amerikában, másfelől az „Adóztunk már eleget!” – Taxed Enough Already! – csatakiáltás rövidítése.)

Ám Levinson és Ackerman elemzése nem ebbe a sorba illeszkedik. Nemcsak azért, mert mindketten inkább liberálisnak tekinthetők, hanem azért is, mert az általuk azonosított aggasztó folyamatok nem egy politikai vezető vagy párt lépéséhez és politikájához kötődnek, és a bajok gyökerét sokszor nem a százszor szent alkotmányos előírások áthágásában, hanem magukban a szabályokban látják, amelyek, állítják, a megváltozott politikai körülmények között a kormányozhatóság akadályává váltak, és ezért arra kényszerítik a végrehajtó hatalmat, hogy az alkotmányos kereteket megkerülő megoldásokat válasszanak.

Levinson elemzésének kiindulópontját azok a közvélemény-kutatások adják, amelyek szerint az amerikaiak kevesebb mint egyötöde elégedett a Kongresszus teljesítményével, míg háromnegyedük kimondottan elégedetlen. Ez nem is csoda, véli, hiszen a képviselők és szenátorok felszólalásaikban csak saját elkötelezett politikai táborukhoz és pénzügyi donoraikhoz szónokolnak, és még a látszatát sem próbálják kelteni, hogy egymást akarnák érvekkel meggyőzni. Felpanaszolja a (klasszikus, kisbetűs) republikánus erények hiányát, amelyek Madison elgondolásában az érvelő-mérlegelő tanácskozó Szenátus alapjaként szolgáltak volna. Ha a politikusok a törvényhozásban figyelnének egymásra, és komolyan vennék egymás érveit, szól az intelem, akkor kevés nyoma volna a ma jellemző ideológiai polarizáltságnak és pártos harcoknak, ugyanakkor ritkábbak lennének a közvélemény ellenszenvét kiváltó, bénultsághoz vezető patthelyzetek is, hiszen az erősebb érvek idővel felülkerekednének.

Az elemzésnek ez a része kevéssé meggyőző. Egyrészt ellene vethető, hogy a jó intézményeket úgy tervezik, hogy ne csak kiváltképp erényes emberek mellett működjenek megfelelően, hanem akkor is, ha működtetőik átlagos képességekkel és motivációkkal bírnak. Nem veszi figyelembe továbbá, hogy a kortárs demokráciákban a pártfegyelem rutinszerű érvényesülése nélkül nehezen volna elképzelhető a stabil, tervezhető kormányzás. Másrészt az elemzés nem ad kielégítő magyarázatot az elégedetlenség időbeli változásaira sem. Kétségtelen, Amerikában csakúgy, mint Magyarországon, a közvélemény egy része nem nézi különösebben jó szemmel az időnként túl hevesnek érzett politikai indulatokat, a „pártosságot”. Ugyanakkor a demokratikus politika sosem volt mentes az indulatoktól, akkor sem, amikor résztvevőinek és intézményeinek nagyobb tekintélyük volt. Ésszerűen feltételezhető, hogy a „pártosság” inkább csak akkor zavarja a választót, ha úgy véli, cselekvőképtelenséghez vezet. Érdemes tehát inkább e bénultság okairól beszélni.

Ezt a kérdést érinti Levinson írásának második fele és Ackerman cikke is. Mindketten megállapítják: a Szenátus döntéshozási szabályai bőséges lehetőséget teremtenek arra, hogy a kisebbség paralizálja a törvényhozást. Bár a törvények elfogadásához egyszerű többség is elég, ha valaki kezdeményezi, akkor időkorlát nélkül folytatható a vita, és a vita lezárásához már hatvan szavazat kell a száztagú szenátusban (ezalól csak a költségvetési vita és szavazás kivétel). Mivel ekkora többsége (pláne fegyelmezett, összetartó többsége) ritkán van bármely pártnak, a kellően elszánt ellenzék visszaélhet a lehetőséggel, és lehetetlenné teheti új törvények elfogadását.

A többség pedig, ha kormányozni akar, kreatív jogértelmezésekhez folyamodik, az egyik torzulás elvezet a másikhoz. Éppen egy ilyen eset adott alkalmat Ackerman írására. A nyáron elfogadott pénzügyi reform részeként döntés született a pénzügyi fogyasztóvédelmi hatóság felállításáról. Az új intézmény vezetőjének Obama azt az Elizabeth Warrent nézte ki, akitől magának az intézménynek az ötlete is származik. Ám a jelölés szenátusi megerősítést igényel, és bár Warren professzor nagyon népszerű a demokraták között, a hatvan szavazat nem jött volna össze, ezért az elnök a szenátusi jóváhagyást megkerülve különleges tanácsadónak nevezte ki, ám lényegében azonos jogkörrel, mintha a rendes procedúrán esett volna át. Ackerman arra hívja fel a figyelmet, hogy először Franklin Roosevelt kapott arra engedélyt, hogy ilyen tanácsadókat nevezzen ki (összesen hatot), mára viszont ötszáznál többen bírják ezt a státuszt, és ezzel egy senkinek nem felelős párhuzamos hatalom jöhet létre a végrehajtó hatalmon belül. A gyakorlat, bár nem helyeselhető, érthető, hiszen például Obama hivatalba lépésekor, a világméretű pénzügyi válság legsötétebb hónapjaiban a pénzügyminisztérium hónapokig szinte teljes felső vezetés nélkül működött a szenátusi huzavona miatt. Ackerman megoldási javaslata: a végrehajtói jelölésekről (szemben a bíróiakkal) hatvan napon belül kötelező legyen szavazni, cserébe az elnökök hagyjanak fel a különleges tanácsadók kinevezésével.

Ackerman és Levinson azonban alig érinti azokat a mélyebb politikai trendeket, amelyek a Szenátus szabályait napjainkban oly problematikussá teszik. Nem magyarázzák meg, korábban miért működhetett kielégítően az intézmény a jelenlegi szabályokkal is: míg a korábbi évtizedekben ciklusonként csak egy-két tucatszor éltek a hatvanszavazatos szabállyal, az utóbbi két ciklusban ez teljesen rutinszerűvé vált. Ennek megértéséhez azt kell látni, hogy az amerikai politikát domináló két nagy párt a hatvanas évekkel kezdődően ideológiailag egyre homogénebbé vált. Korábban mindkettő laza koalíció volt, amelynek voltak liberális és konzervatív szavazói és politikusai is, később, elsősorban a polgárjogi mozgalom hatására, a Republikánus Párt egyre inkább a konzervatívok, a Demokrata Párt pedig a liberálisok pártjává vált. Ez a folyamat nagyjából a kilencvenes években teljesedett ki. A heterogén pártok és laza pártfegyelem korában több lehetőség volt a hatvan szavazat összegyűjtésére, viszont éppen emiatt ritkábban is élt a kisebbség ezzel a fenyegetéssel. Ma, a homogénebb pártok és szoros választások idején a szabály halálos fegyver a fegyelmezett, összetartó ellenzék kezében. És épp ezért a csábítás is hatalmas, hogy használják.

A következtetés egyértelműnek tűnik: a változó társadalmi viszonyok időről időre megkövetelhetik a szabályok kiigazítását. Másfelől ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.