Mindössze két évvel fényes elnökválasztási és kongresszusi győzelmük után a Barack Obama vezette demokraták súlyos vereséget szenvedtek a félidős törvényhozási választásokon. A képviselőházat elveszítették, a szenátusban pedig a korábbi nagy demokrata fölény kicsi többségre olvadt. Annak fényében, hogy közvetlenül a 2008-as választások után a legtöbb elemző azt valószínűsítette, a szűkebb demográfiai és regionális bázisukra visszaszorult republikánusok – szinte csak az idősebb és az átlagosnál magasabb jövedelmű, fehér választók között szerepeltek jól abban az évben, és az ország négy nagy régiója közül egyedül a déli államokban arattak sikert – hosszabb időre kisebbségben maradnak, mostani visszatérésük jelentős fegyvertény.

A konzervatív előretörés mértéke történeti összevetésben is jelentős, a képviselőházban még a Newt Gingrich vezette 1994-es „republikánus forradalom” alkalmával sem hódítottak el ennyi képviselői helyet a riválistól. A szenátusi eredmények értékelésekor (negyvenegyről negyvenhétre, hattal növelték szenátoraik számát a száztagú testületben) azért figyelembe kell venni, hogy a legutóbbi két választás (2006-ban és 2008-ban) alkalmával összesen tizenöt szenátort vesztettek a republikánusok, és mostani nyereségeik jó része olyan államokban keletkezett, mint például Észak-Dakota, Arkansas vagy Indiana, amelyek amúgy is az országos átlagnál jóval konzervatívabbak. A demokraták számára alighanem Obama saját korábbi illinois-i helyének elvesztése, valamint a Wisconsint képviselő liberális ikon, Russ Feingold (az egyetlen szenátor, aki annak idején nem szavazta meg a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra válaszként sebtében összecsapott, a szabadságjogokat súlyosan korlátozó Patriot Actet) veresége a legfájdalmasabb.

A politikai fordulat okainak elemzésekor mindenekelőtt a gazdasági helyzetet, azon belül is a munkanélküliség magas, csaknem tízszázalékos arányát kell említeni. Amikor Obama hivatalba lépett 2009. január végén, a munkanélküliségi ráta még csak nyolc százalék közelében volt, és a választók többsége a jelek szerint a foglalkoztatottsági helyzetet az elnök és a demokrata törvényhozási többség gazdaságpolitikai intézkedéseinek – mindenekelőtt a tavaly év elején elfogadott nyolcszázmilliárd dolláros gazdaságösztönző csomagnak – a kudarcaként értékelte.

A választóknak persze nem biztos, hogy ebben igazuk van. A csomag elfogadásakor az 1930-as évek óta legsúlyosabb recesszió legkritikusabb hónapjait élte át az ország, az amerikai gazdaság havonta hét-nyolcszázezer munkahelyet veszített el, és 2009 első negyedévében a GDP éves összehasonlításban mintegy 6 százalékkal zuhant. Ehhez képest 2010 októberében a magánszektorban az állások száma csaknem százhatvanezerrel nőtt, és 2009 vége, a foglalkoztatottsági helyzet mélypontja óta a versenyszféra 1,1 millió munkahelyet teremtett, és a gazdaság jelenleg 2 százalék feletti éves ütemben bővül. A magyar költségvetési tanács mintájául szolgáló, független kongresszusi költségvetési hivatal számításai szerint a gazdaságélénkítő csomag nélkül 2010 második negyedévében akár másfél-három millióval is kevesebb munkahely lenne az amerikai gazdaságban, a növekedés pedig 1,7–4,5 százalékkal alacsonyabb lehetne (a becslés szélsőértékei közötti nagy eltérés nyilván a számítás nehézségeit tükrözi). Sokak szerint ez az intézkedés és a még Bush elnöksége idején elkezdett, szintén rendkívül népszerűtlen bankmentő csomag együttesen a szakadék széléről rántotta vissza az amerikai gazdaságot, és nekik köszönhető, hogy a 2007–2009 közötti recesszió „mindössze” az elmúlt hetven év legsúlyosabb válságát hozta, nem pedig a harmincas évek összeomlásszerű gazdasági katasztrófáját.

Csakhogy a „lehetett volna sokkal rosszabb is” jelszavával nehéz választást nyerni, és az amerikai közvélemény és politika különösen érzékeny a munkanélküliségi helyzetre. Ennek strukturális okairól érdekes elemzést ad a chicagói közgazdász Raghuram Rajan, aki egyébként a pénzügyi innováció veszélyeire is az elsők között figyelmeztetett, még jóval a válság előtt. Rajan új könyvében arról ír: az amerikai közvélemény azért érzékenyebb a magas munkanélküliségre, mint más fejlett országok társadalma, mert itt a munkanélküli-segély összege alacsonyabb, jogosultsági ideje pedig rövidebb, mint a legtöbb hasonló fejlettségű országban.

A második világháborút követő évtizedekben, a viszonylag ritkán előforduló, rövid és enyhe recessziók korszakában ez a politika alighanem jól szolgálta a gazdaság érdekeit, hiszen aktív keresésre és alkalmazkodásra sarkallta az állásvesztőket, és hozzájárult a munkanélküliségnek az európai átlagnál alacsonyabb szintjéhez. Az utóbbi két évtized recessziói azonban a korábbiaknál hosszabbak voltak, és ennél is fontosabb, hogy a foglalkoztatottság még azután is jó ideig csökkent, hogy a gazdaság már ismét növekedésnek indult. Ehhez járul még, hogy a legtöbb amerikainak a munkahelyéhez kötődik az egészségbiztosítása, ezért az állásvesztés kettős tragédia: jövedelme mellett biztosítását is elveszíti a munkanélküli, akit így az igen magas orvosi költségek réme is fenyeget. Nem csoda, ha a társadalom szélsőségesen rosszul tűri a tartósan magas munkanélküliséget.

Ez utóbbi kérdéshez kapcsolódik a most véget érő törvényhozási ciklus legnagyobb paradoxona. A demokraták több évtizedes álmukat váltották valóra az egészségbiztosítási reform idén márciusi törvénybe foglalásával, amit a 2008-as választások előtt a nagy többség támogatott, a reform most mégis inkább politikai tehertételnek bizonyult. A reform legfontosabb pillérei a biztosítási piac szigorúbb szabályozása: a biztosítóknak a jövőben kötelező lesz mindenkivel, egészségi állapotra való tekintet nélkül, azonos feltételek mellett biztosítást kötniük, senki nem maradhat biztosítás nélkül például veleszületett költséges betegsége miatt. A törvény mindenkit biztosításkötésre kötelez, viszont az alacsonyabb jövedelműeket bőkezűen támogatja, nehogy ez a kötelezettség túlzott anyagi terhet jelentsen. A támogatásokat pedig progresszív, a legdrágább biztosításokra kivetett jövedéki adóból finanszírozzák, így a reform jelentős, évi közel százmilliárdos közvetett transzfert valósít meg a jómódúaktól a szegényebbek felé.

A már említett költségvetési hivatal becslése szerint a törvény hatására a következő tíz évben 35 millióval fog csökkenni az egészségbiztosítás nélküliek száma, miközben ugyanebben az időszakban a szövetségi költségvetésnek mintegy 120 milliárd dolláros megtakarítást hoz a reform. A helyzet érdekessége, hogy miközben a reform legtöbb eleme külön-külön népszerű, amikor a közvélemény-kutatók általánosságban kérdezik róluk a választókat, és a válaszadók háromnegyede szerint az amerikai egészségügyi rendszer alapvető változtatásra szorult, az elfogadott törvény élesen megosztja a közvéleményt, és az ellenzők enyhe többségben vannak.

Az ellentmondás magyarázata alighanem abban rejlik, hogy az amerikaiak azon többségét, akik most is rendelkeznek biztosítással, szorongással tölti el, ha éppen a gazdasági válság idején megbolygatják az egészségügyi rendszert, hiszen a tökéletlen rendszer, amit jól ismernek, ilyenkor vonzóbbnak tűnik, mint a bizonytalan új szisztéma, még akkor is, ha elvben helyeslik a változás irányát.

Mindenesetre kevesen vitatják, hogy a reform a hatvanas évek óta a szociális védőháló messze legjelentősebb kiterjesztése Amerikában. A konzervatívok ezért támadják, a baloldaliak és liberálisok többsége pedig ezért támogatja – bár sokuk szerint a reform nem ment elég messzire, és abban szinte mindenki egyetért, hogy keveset tett az egészségügyi költségek eszkalációja ellen, ami politikailag is sebezhetővé teszi. Ahogy egy liberális elemző írta, a kongresszusi többségek jönnek-mennek, ez a reform azonban itt marad, és a kampányok hevületében könnyű elfelejteni, hogy a politika végső célja nem az éppen soron következő választáson aratott győzelem, hanem a társadalom működését valamelyest emberibbé, igazságosabbá vagy egyszerűen csak ésszerűbbé tévő változások kivívása. Amikor Johnson elnök 1964-ben aláírta a polgárjogi törvényt, tudta és mondta, hogy ezzel a demokraták hosszú időre elveszítik déli fehér szavazóikat. Igaza lett, ma mégis kevesen mondanák, hogy nem helyesen döntöttek. Ha innen nézzük, a 2010-es év legnagyobb csatáját a demokraták nyerték meg.

Az Obama-kormányzat ellentmondása tehát az, hogy két év alatt sok korábbi kormánynál többet tett az ország hosszú távú problémáinak enyhítéséért, mind az egészségügyben, mind pedig a pénzügyi szabályozás idén elfogadott részleges reformja révén, amely a kockázatvállalás ésszerűbbé tételét célozta, de a súlyos gazdasági válságtól szenvedő választók közvetlen szorongásaira kevés válasza volt, és ezúttal a hangot sem találta meg hozzájuk. Csak remélni lehet, hogy Obama és a demokraták mostani vereségéből nem azt a következtetést vonják le az amerikai politikusok, hogy a hosszú távú megoldások keresése politikailag csak árthat nekik.

Ugyanakkor a választási eredmény bizonyos részletei a győzedelmes republikánusoknak is okozhatnak némi fejtörést. A sajtóbeszámolók az energikus, diadalittas „Teadélután mozgalom” sikeréről szólnak: a republikánus párt jobbszélén szerveződő mozgalom jelöltjei több helyen sikert arattak, és volt, ahol az előválasztások során a hivatalban lévő, a párt establishmentjéhez tartozó politikusokat sikerült elütniük a jelöltségtől és így a későbbi győzelemtől. Mindez elfeledteti, hogy a radikális mozgalom fellépése károkat is okozott a pártnak. A mozgalom szélsőséges jelöltjei olyan republikánus politikusokat ütöttek el a szenátorjelöltségtől például Colorado, Delaware és Nevada államban, akik toronymagas esélyesei voltak a demokratákkal szembeni választásnak, míg a radikális mozgalmár jelöltek végül alulmaradtak mindhárom államban. A mozgalomnak nagy része volt a sikeres mozgósításban, de amit hoztak a pártnak, azt jórészt el is vitték szalonképtelen jelöltjeikkel. Mérlegük most valószínűleg kedvező volt a republikánusok szempontjából, hiszen a félidős választásokon mindig elég alacsony (40 százalék körüli) a részvétel, ezért könnyen nyerhet az, akinek a hívei motiváltabbak.

Az elnökválasztással egy időben tartott kongresszusi választásokon két év múlva ugyanez nem biztos, hogy elég lesz, hiszen ilyenkor rendszerint több mint másfélszer ennyien szavaznak. A közvélemény-kutatások, bármilyen meglepő is ez a nagy republikánus győzelem fényében, ma is azt mutatják, hogy az amerikai lakosság egésze valamivel kedvezőbben ítéli meg a demokrata pártot, mint a republikánusokat. Csakhogy míg a republikánusok most elmentek szavazni, a demokratákkal rokonszenvezők jó része otthon maradt. 2012-ben nem biztos, hogy így tesznek.