A kormánytöbbség a szokásos jogalkotási eljárása szerint, a társadalmi vitát megkerülve alakítja át a médiavilágot a készülő jogszabállyal. A nyilvánosság november végén, parlamenti benyújtásakor szerzett róla tudomást, a törvényt még idén megszavazzák, és a jövő hónapban hatályba lép. Összehasonlításképpen: a brit konzervatív-liberális kormány nyáron jelentette be a sajtót jelentősen korlátozó becsületsértési szabályok átfogó reformját. A régi kártérítési rendelkezések ugyanis súlyos terhet rónak a sajtóra, és akadályozzák a szabad szólást. A kormány jövő év márciusáig szán időt a nagyságrendekkel szűkebb körű kérdés nyilvános konzultációjára, és csak utána terjeszti be javaslatát a parlamentnek.

A magyar médiatörvény elfogadása korszakváltást hoz Magyarországon. Elsőként érdemes szemügyre venni a törvénytervezők sajtószabadság-felfogását. A szólás- és sajtószabadság fogalma teljes pontossággal nem írható körül – ahogy a szabadság körülírása is nehézkes filozófiai vállalkozás. Ellenben az elég jól érzékelhető, hogy mikor szűnik meg a szólásszabadság: akkor, ha a beszélőnek kell igazolnia a jogát arra, hogy véleményének hangot adjon; ha a sajtónak az állam beleegyezését kell kérnie a szóláshoz. 

Liberális szemszögből nem a sajtónak kell megmagyaráznia a tevékenységét, hanem a regulázó államnak kellene indokokkal alátámasztani a szabadságot korlátozó médiaszabályozást. A modern alkotmányok ezt az elvet teszik magukévá, így az ostromolt magyar is, amikor az alapvető jogok korlátozásának feltételeit írják körül, és nem azt mondják meg, hogy mely esetekben szabad élni az alapjogokkal. (Az egypártrendszer alkotmánya írta elő a dolgozó nép érdekében való alapjoggyakorlást.) Ez ma sem jelenti a sajtó korlátozhatatlanságát. Legitim indok lehet a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások (frekvenciaszűkösség), a kiskorúak megóvása vagy a magánszemélyek méltóságának védelme. Amíg az elektronikus közmédiától elvárható a kiegyensúlyozottság és a közszolgálatiság, addig a többi sajtótermék esetében ez indokolatlan.

A kormánypártok médiaterve azonban nem a ma is létező, sok-sok szükségtelen korlát lebontását tűzi célul, hanem visszafelé olvassa a fent vázolt sajtószabadság-képletet: a szabadság garantálása helyett úgymond a köz elvárásainak oldaláról tekint a médiavilágra. A törvény indokolása egyszerűen „piaci szemléletűnek” minősíti az eddigi szabályozást, és a médiahatóság nagy hatalmú elnöke szerint az új törvény véget vet az „öncélú sajtószabadságnak”. Helyébe a „közösségelvű értékrend” kerül. Ez azt jelenti, hogy míg a piaci modellben – állítólag – védtelen volt a sokszínűség, addig az új modellben a közérdeket megjelenítő állam létrehozza a pluralizmust, előmozdítja a demokráciát, és megvédi a kultúrát.

Nyitott, demokratikus társadalomban embertársainkat magán- és közéleti döntésekre képes polgároknak tekintjük. Az autonóm polgároknak joguk van eldönteni, hogy mit tesznek a kosarukba a vélemények piacán. A különböző világnézetű, vallású, életfelfogású emberek csak a vélemények szabad piacán kaphatják meg a nekik leginkább megfelelő sajtóárut. (Mi indokolná, hogy ugyanabból a véleménykosárból fogyasszanak az elkötelezett marxisták és a mélyen vallásos konzervatívok?) Így a véleménypluralizmus nem egy-egy sajtóterméken belül valósul meg, hanem a sajtó egészében, hiszen a legkülönbözőbb műsorok, portálok és lapok jelennek meg. Ez a most megszűnésre ítélt piaci modell.

A közmédia létét az igazolja, hogy a polgároknak legyen lehetőségük tájékozódni kiegyensúlyozott közmédiából is, az államnak pedig kötelessége a demokratikus értékek terjesztése. Ezzel szemben a kormányzat azonos véleményszolgáltatóként kezeli a teljes sajtót, beleértve a blogokat, az online hír- és véleményportálokat és a kereskedelmi tévéket. Azt várja el tőlük, hogy egységesen feleljenek meg valamiféle közakaratnak. Ez a zárt társadalmak tipikus vezérlőelve. Mondhatni, az előterjesztők által kárhoztatott „öncélúság” leszámolásával egy már jól ismert szemlélet jelent meg ismét: az eddig is korlátok közt működő vélemények piaca helyett jegyrendszerben kapja mindenki ugyanazt a terméket.

A médiahatóság feladata a „pluralizmus” kikényszerítése az elektronikus, a nyomtatott és az internetes sajtóban. A hatóság csúcsszervében kizárólag a Fideszhez hű öt ember feladata, hogy az „öncélú” piac helyett érvényre juttassa az átértelmezett médiapluralizmust. Vagyis egyszínű társaság dönt a sokszínűség kérdésében. Ezt a képletet csak erősíti az a tény, hogy a főhatóság mellett egy korporatív összetételű Közszolgálati Testület munkálkodik a közmédia érdekében. A semmilyen demokratikus legitimációval nem rendelkező testületben a történelmi egyházak, a nagycsaládosok, az olimpiai bizottság és az ipari kamara delegáltjai kényelmes többséget alkotva biztosíthatják a kormánypártoknak kedvező döntéseket. A médiakoncepció egyik előkészítője, a hatósági ötök egyike kifejtette, hogy „a nagy egyházak sokkal nagyobb eséllyel tudják megmondani, mire van szükségük az embereknek, mit kell nyújtson a közszolgálati média a széles tömegek számára, mint más szervezetek”. Így jutunk el a piaci sokféleségtől a „közérdek” megjelenítésén át az egyházi parancsok birodalmáig.

A kormányzat az új filozófiához új szankciórendszert kapcsol. A sajtó megregulázásának a sajtószabadságról és a médiatartalom alapvető szabályairól szóló, már elfogadott törvény ágyazott meg. A törvény homályos tartalmi követelményeket ír elő általános jelleggel a sajtó számára, és kiterjeszti a nyilvántartásba vételi kötelezettséget. A most elfogadásra váró törvény a rendszer motorját, a médiahatóság szankcionálási jogköreit határozza meg. Az eszközök ugyanolyan földhözragadtak, mint az alapelgondolás: hatalmas összegű bírságok és betiltás. Mindebből kitűnik, hamis az az állítás, hogy a pluralizmus védelme alapozza meg az általános nyilvántartásba vételi kötelezettséget, amely a törvényjavaslat szerint a média- és sajtószabadság gyakorlásának feltétele. A nyilvántartás legfőbb célja, hogy a hatóság a nyilvántartásból való törléssel megszüntethessen sajtótermékeket.

Húsz évvel a rendszerváltás után a sajtótermék újból szankcionálható és végső soron betiltható lesz világnézeti felfogása és a megjelentetett vélemények miatt. Várhatóan nem a hatósági cenzúra kíméletlen gyakorlása okozza majd a legnagyobb kárt, hanem az az öncenzúra, amely kényszerű gyakorlattá válhat ebben az elrettentő jogi és politikai környezetben.