A jogállamiságot csonkító változtatások kétféle módon fejtik ki hatásukat. Egyfelől bizonyos döntések önmagukban önkényes, alkotmányellenes lépésekre hatalmazzák fel a kormányzatot. Ma az alkotmányban vannak olyan rendelkezések, amelyek érvényesíthetősége kérdéses, amióta az Alkotmánybíróság hatáskörét megtorlásszerűen korlátozták. A parlament szinte korlátlan felhatalmazást adott az újonnan felállított médiahatóságnak az önkényes, a média szereplőit ellehetetlenítő döntésekre. Másfelől a változtatások elfogadásának körülményei, a visszamenőleges hatállyal elfogadott törvények, a pillanatnyi igényekhez igazított alkotmánymódosítások mind azt az érzetet erősítik, hogy a kétharmados kormánytöbbség politikai céljai érdekében kész habozás nélkül bármilyen eszközt igénybe venni, és ezzel a még érvényben lévő normákkal kapcsolatban is teljes a bizonytalanság.

A fejleményeket szemlélve sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a kormányzat már megteremtette vagy hamarosan megteremti saját elmozdíthatatlanságának feltételeit, és ezzel hosszú időre lehetetlenné teszi a mostani rombolás alkotmányos korrekcióját. E vélekedés szerint jóformán semmi sem tehető a további csonkítások ellen vagy a már megtörtént károk következményeinek enyhítése érdekében. Ráadásul, szól ez a nézet, a közvélemény is támogatni látszik a jogállamellenes lépéseket. A közvéleménnyel kapcsolatban már egy korábbi alkalommal amellett érveltem, hogy nem támasztható alá az az állítás, hogy a többség támogatja a vitatott intézkedéseket. Azóta újabb adalékok támasztják alá, hogy a közvélemény nem viszonyul közömbösen az alkotmányos alapintézményeket ért támadásokhoz. Most amellett érvelek, hogy van fellépési lehetőség.

Az alkotmányellenes törekvésekkel szembeni fellépésnek normális körülmények között két szokványos útja van. Az egyik a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek – bíróságok, alkotmánybíróság stb. – igénybevétele, a másik pedig a nyilvánosság fórumain keresztüli nyomásgyakorlás. A mostanában sokakon eluralkodó tehetetlenségérzet éppen abból táplálkozik, hogy ezek a cselekvési utak elzáródni látszanak. Az Alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkítása mellett a bíróságokon is erős nyomás van, hogy a kormánytöbbségnek tetsző döntéseket hozzanak, és nem tudhatjuk, mit tartogat a készülő alkotmánytervezet a bíróságok igazgatásáról, hogy a kormányzat befolyásolási lehetőségei hogyan fognak módosulni. A nyilvánosság megzabolázására tett erőfeszítések pedig nyíltan, a szemünk láttára zajlanak.

Látni kell azonban, hogy a tehetetlenség érzete, amit a kormányzat minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik erősíteni, maga is hozzájárul a káros következmények kiteljesedéséhez. Az emberek túlnyomó többsége nem közömbös a demokratikus jogállam iránt, de nem is hajlandó komoly kockázatot vagy áldozatot vállalni érte. Ha a következmények nagyon súlyosnak ígérkeznek, akkor a többség az alkalmazkodást választja – nem azért, mert nem érdeklik ezek a kérdések, hanem azért, mert nem csak ezek érdeklik. Ezért minél többen osztják a tehetetlenség érzését, annál nehezebb lesz ténylegesen is tenni valamit a demokratikus jogállam védelmében.

Fontos látnunk ugyanakkor, hogy az összefüggés fordítva is fennáll: minél többen hajlandóak ésszerű, enyhe kockázatot vállalni, annál kisebbek lesznek a károk, és annál könnyebb – bár persze így is elég nehéz – lesz majd helyrehozni a már megtörtént pusztítást. És minél többen vállalnak ésszerű kockázatot, annál több energiát és politikai tőkét emészt fel a kormányzat számára jogállamellenes törekvéseinek érvényesítése, annál több konfliktust kell majd vállalnia, annál kevesebb figyelme jut majd a tartalmi kormányzáshoz kapcsolódó döntések gondos előkészítésére, és annál jobban erősödik majd a közvéleményben az az érzés, hogy a kormány a gazdaság és társadalom konszolidációja helyett saját hatalmának körülbástyázásával foglalatoskodik. És ezzel megteremthető, előrehozható a demokratikus korrekcióhoz szükséges politikai helyzet.

Cselekvési helyzetben van mindenekelőtt az Alkotmánybíróság. A most elfogadott médiaszabályozás az Alkotmánybíróság korábbi döntéseinek fényében ordítóan alkotmányellenes, és csak a testületen múlik, hogy mikor veszi napirendjére az erre vonatkozó beadványokat. Ha pedig tárgyalja őket, aligha képzelhető el más eredmény, mint hogy részben vagy egészében megsemmisíti a szabályozást. Cselekvési helyzetben vannak a bíróságok, hozhatnak olyan döntéseket, amelyekkel sorra elutasítják a médiahatóság elfogadhatatlan bírságait, jogállami tartalmat adva a jogállamellenes gumiszabályoknak, és ezzel lélegzethez juttathatják a nem kormánypárti sajtót.

Van mozgástere magának a sajtónak: bátor műsorvezetők és szerkesztők tiltakozhatnak az alkotmányellenes törvény ellen, vagy bejelenthetik, hogy magukra nézve nem tekintik irányadónak azt. Ha sokan tesznek így, vállalhatatlan, egyre nehezebben kezelhető konfliktusok sorába bonyolódik a kormányzat. És persze cselekvési helyzetben van a közvélemény aktív, politikára jobban figyelő része. Hallathatja a hangját, tüntethet, tiltakozhat, támogathat kritikus hangvételű nyilvános fórumokat. Vagy dönthet úgy, hogy dacolva a kormányzati zsarolással, tagja marad a magánnyugdíjpénztárának, ha tagja valamelyiknek. Ezzel amúgy, ha elég sok éve van még a nyugdíjig, csak szerény kockázatot vállal, hiszen bármely, a mostanit követő kormányzat el fogja ismerni a járulékfizetés éveit az állami nyugdíjjogosultság szempontjából, és néhány év alatt még a strasbourgi perekben is ítélet születik.

Minél többen lépnek ilyen utakra, annál kisebb a kockázat, és nagyobb a siker esélye. A magyar társadalom sokat szenvedett és csalódott az elmúlt két évtizedben, de tartósan nem kényszeríthető a félig szabad sajtó és az ellenőrzött, féloldalas politikai pluralizmus keretei közé. Ezt a saját kárán fogja megtanulni, aki ilyesmivel próbálkozik.