Tavaly december 17-én Mohamed Bouazizi tunéziai zöldségárus végső elkeseredésében felgyújtotta magát a nyílt utcán. A tragédia előzménye az volt, hogy a helyi rendőrök önkényesen lefoglalták Bouazizitől a családja megélhetését biztosító áruit és munkaeszközeit, mert állítólag nem volt engedélye az utcai árusításhoz, és nem fizette meg a közeg által kért baksist, vagyis kenőpénzt. A döntéssel szembeni jogorvoslat lehetősége helyett a rendőri megszégyenítés és a kilátástalanság jutott osztályrészül az utcai árusnak. Az égési sérüléseibe belehaló Bouazizi a közhatalmi korrupció, az önkény és az emberi kiszolgáltatottság szimbólumává vált. Tunézia népe utcára vonult, és az 1987-es egyjelöltes, vagyis nem valódi választások nyomán hatalmon lévő Ben Ali-rendszer megbukott.

Jelentős részben az apró észak-afrikai országban történtek hatására dőlt meg két hónap leforgása alatt a több évtizedes diktatúra Egyiptomban, és szörnyű emberveszteség árán ez várható Líbiában is. Az arab világ minden szegletén lázongások törtek ki a regnáló hatalommal szemben: Bahrein, Jemen, Jordánia, Irán, Algéria polgárai a korrupt rendszerek bukását, demokráciát, munkát és emberi jogaik tiszteletben tartását követelik.

A tavaly év vége óta tartó események olyan váratlanul érték a világot, hogy nyomban nyelvi nehézségbe ütközünk az események megnevezésekor: felkelésről, lázadásról, prodemokráciamozgalomról, „jázminos forradalomról” olvashatunk. Az egész arab világon végigsöprő demokráciamozgalom okai túl összetettek, időben pedig túl közeliek ahhoz hogy mélyrehatóan értelmezzük és megfelelően megértsük a folyamatot. Az események ok-okozati összefüggései ma még nem láthatók tisztán. Nehéz helyének megfelelően kezelni a hadseregek szerepét és a változások melletti elköteleződésüket. Másfelől meg az euroatlanti országok, elsősorban az Egyesült Államok diplomáciai manőverei, a bukófélben lévő rezsimek támogatásának fokozatos megszüntetése érdemel alaposabb elemzést.

Komoly vita zajlik az internetes közösségi oldalak szerepéről az események szervezésében. Vajon elfogadható-e a Twitter- vagy Facebook-forradalom tézise? Mubarak elnök egyik utolsó országos cselekedete ugyanis Egyiptom online elsötétítése volt, és csak ezt követte a rendszer bukása. Fontos szempont lehet az információszabadságról szóló élénk diskurzusban az, hogy a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott diplomáciai dokumentumok még világosabbá tették a tunéziai rendszer romlottságát, valamint az elit fényűző élete és a tömegek nyomorgása közti éles ellentétet. Az események alakulását nagyban befolyásolta az országok demográfiai helyzete: a 25 év alattiak akár a társadalom 50-60 százalékát is kiteszik, és körükben kimagasló a munkanélküliség. Komoly elemzést igényel a széles szekularizált rétegek és a szélsőséges iszlámizmusra nyitott társadalmi csoportok törekvéseinek súlyozása.

Ma még nem látjuk a folyamatok végkimenetelét. Kérdés, hogy az örömujjongó tömegek elvárásai valósulnak-e meg, liberális demokráciának nyílt-e út, vagy Irán-szerű történelmi zsákutcába halad egyik-másik ország. Még nem dőlt el biztosan, hogy inkább a kelet-európai 1989-hez hasonló történelmi fordulatról van szó, és nem az ajatollahi Irán 1979-es iszlám forradalmáról.

Az arab világ demokráciaforradalmai ugyanakkor elemi igazságokra mutatnak rá, amelyeket gyakran eltakarnak a fenti tisztázatlan kérdések.

Letagadhatatlan, hogy a munkanélküliség, a kilátástalanság, az éhezés rendkívüli jelentőséggel bírt az események kirobbanásában. Mégis megkockáztatható, hogy az eseményeket nem lehet pusztán az anyagi javakhoz való hozzáférés szűkösségével magyarázni. Az egy főre jutó (vásárlóerő-paritásban mért) GDP a természeti erőforrásban, elsősorban olajban gazdag Bahreinben 24 000 dollár, Líbiában 18 700. Ezek az államok az arab világ felső ötödében vannak. Ugyanez a mérőszám a már megdöntött diktatúrákban jóval kisebb: Tunéziában 8700 dollár, míg Egyiptomban mindössze 5900 dollár. Önmagában ezekből a számokból azonban korai messzemenő következtetéseket levonni. Valószínűleg nem állja meg a helyét, hogy a politikai rendszerek legitimitása mindössze az emberek gyomrától függ. Egy rezsim elfogadásához önmagában nem elégséges a megélhetési szükségletek kielégítése.

Az arab világ remegő diktatúrái azonban még ezt is csak hellyel-közzel tudták teljesíteni. A kimagasló munkanélküliség jelzi, hogy az értelmes élet lehetőségét jottányit sem biztosították széles néprétegeknek, különösen a fiataloknak. Úgy vélem, a különböző arab országok eseményeinek igazi mozgatórugói mélyebbek a szegénységnél, és e tekintetben egységes képet mutatnak a gazdagabb és a szegényebb országok. Figyeljük meg, hogy Líbia és Egyiptom között jóval kisebb a különbség az állami korrupció magas és a sajtószabadság alacsony szintjében, mint a két ország gazdagságában.

Az arab államok minden számottevő szabadságmérő index legalján találhatóak, a valódi demokratikus felhatalmazás hiányát pedig a régió – szerencsétlen – közös definíciós pontjának tekinthetjük. Érdekes mellékszál, hogy e diktatúrákban a vezető párt neve jellemzően valamilyen demokráciára utal (Tunéziában: Alkotmányos Demokrácia Mozgalom, Egyiptomban: Nemzeti Demokrata Párt), vagy a hivatalos ideológia kelti legitim rezsim látszatát (Líbiában: nép demokratikus rendszer). Érdemes e neveket és jelszavakat a valóság elrejtésének tekinteni. Az évtizedekig zár alatt tartott társadalmakban tehát azonosak az elnyomással szembeni fellépés motívumai és mozgatórugói.

Elsősorban az internet révén a külső világra nyitottabb fiatalok tömegei lázadtak fel a mindennapi kiszolgáltatottság ellen. A saját magát lángra gyújtó Bouazizi példája egyszerre mutat rá a diktatúrák több jellemzőjére: az utcai árus nemcsak mindennapi anyagi nyomorban tengődik, de a hatalom korlátlanul önkényes birtokosai még meg is alázzák. (A szerencsétlen fiatal árust nyilvánosan szembeköpte a rendőr, majd elzavarták a helyi rendőrőrs elől.) Ami ellen a bátor emberek tízezrei fellázadtak, az maga a hatalomnak való kiszolgáltatottság volt.

Az év eleji események azt is egyértelművé teszik, hogy ahol az állam nem tekinti egyenlő méltóságra érdemes embernek a polgárait, ott a hatalom szükségszerűen korrupt klikkek céljainak szolgálatába áll. Az emberi jogok nem a nyugati világ luxustermékei, azokat nem lehet az idők végezetéig olajjal megváltani vagy rendőri erővel elnyomni. A polgárok emberi jogait nem tisztelő, a közösség ügyeit magánbizniszként kezelő diktatúrák sorsa hasonló. Az alattvalói státuszú tömegeknek se megfelelő munkalehetőség, se a közösségi döntésekbe való beleszólás lehetősége nem adatik meg. Úgy tűnik, ez mozdította elő leginkább az arab világ eseményeit.