WikiLeaks: lékek és ellensúlyok

Jog  |  2011. január 6.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A titkos dokumentumokat közlő nemzetközi internetes szervezetet a jogvédők és a média hajlamos az információszabadság hősének, a kormányok viszont kiberterroristának tekinteni.

Ma még nem tudjuk megítélni, hogy mennyit változtat a világon a Wikileaks által közzétett tengernyi dokumentum, például az afganisztáni katonai tevékenység vagy a kordonbontó fideszes képviselőkről szóló amerikai diplomáciai jelentések megismerése. A konkrét leakekkel, azaz kiszivárgásokkal ellentétben a WikiLeaks-jelenség vizsgálatához és az értékelési keret kialakításához már ismertek a szükséges elemek.

A közhatalmat érintő titkos információk kiszivárogtatása mindig létezett. A világháló korában az ilyen információközlések mennyisége egyre növekszik. Megállítható-e ez a folyamat technikai eszközökkel? Közismert, hogy vannak kormányok, például a kínai, amelyek az internetet – más információforrásokhoz hasonlóan – totális vezérlés alatt tartják, hatalmas források felemésztése árán. Az önkényuralmi rendszerek bizonyítják: korlátlan kontrollal a WikiLeaks is – részleges sikerrel – elnémítható, minden más tartalomhoz hasonlóan. Világos az összefüggés: a technikai korlátok felállítása a világhálón a szabadság lebontásával jár együtt.

Egy demokratikus jogállamban ilyen elképzelhetetlen: a szólás- és az információszabadság nem korlátozható határtalanul. Egy honlap működésének felfüggesztése olyan alapjogi korlátozás, amelyre csak garanciális eljárásban és alkotmányosan elfogadott okokból kerülhet sor. Az egész internetet felölelő, preventív-gyanakvó információszabadság-korlátozás sohasem lehet jogszerű. Ezért alkotmányos demokráciákban, ahogy a WikiLeaks példája is tanúsítja, legfeljebb ideig-óráig kivitelezhető honlapok leradírozása a világhálóról.

Nem vitás, hogy a hatékony működéshez minden kormánynak szüksége van titkokra. Azzal a leegyszerűsítéssel azonban nem zárható rövidre a WikiLeaks-kérdés, hogy legyen minden elzárva a nyilvánosságtól, amit a közhatalom titokként kezel, illetve jogszerűen titkosít. E logika gyengeségét a történelem és a jogfejlődés már megcáfolta. A legismertebb példa a Pentagon Papers néven híressé vált ügy. 1971-ben kulcsfontosságú titkos dokumentumokat hoztak nyilvánosságra, amelyekből kiderült: a Vietnam ellen háborút vívó amerikai kormányok valódi tervei és nyilvánosan tett kijelentései messze nem fedték egymást. Ennek megismeréséhez nagyobb közérdek fűződött, mint a kormányzat titkainak megőrzéséhez. Továbbá az újságírók joga forrásuk titokban tartásához, valamint az angolul vészsípot megfújóknak (whistleblower) nevezett közérdekű bejelentők védelme is azon alapul, hogy vannak érdekek, amelyek konkrét esetekben erősebbek és jogilag védendőbbek, mint a közhatalom törekvése a nyilvánosság kizárására.

Semmi sem gátolja a közhatalmat abban, hogy a titokban tartott információk biztonságáról gondoskodjék. Legitim lehet elzárni a nyilvánosság elől például a nemzetbiztonságot érintő vagy a kormányok mindennapi munkáját, döntéseit előkészítő információkat. Azonban minden állami titkolózás csak addig megengedett, amíg legitim célt szolgál – biztosan nem ilyen a kormányzati visszaélések és a korrupció elleplezése. A WikiLeaks-anyagok sokasága is arról árulkodik, hogy a dokumentumok formálisan jogszerű titkosítása gyakran törvénytelenségek palástolását szolgálta.

Az óriási mennyiségű diplomáciai levelezések nyilvánosságra hozatala egyvalamit biztosan elárul: az amerikai biztonsági rendszer gyengeségét. A szerepeket azonban nem szabad felcserélni: a szabad média, a világháló nyilvánossága a közhatalom ellenőrzését szolgálja, az nem tehető felelőssé sem a titkok megfelelő védelmének hiányáért, sem a közérdekű adatok közléséért. A sajtó szabadságán alapuló demokráciákban nem lehet az állam ellenőrzőitől elvárni az állam titkainak őrzését.

A közérdekű közlések mellett léteznek közérdeket nem szolgáló, káros kiszivárogtatások is. Utóbbi kategóriába tartozik például a WikiLeaks esetén az amerikai hadsereget informáló afgán személyek kilétének felfedése, előbbibe az amerikaiak által elkövetett embertelenségek és az Oroszországot tetőtől talpig rágó korrupció újabb bizonyítékai. A kiszivárgások hatásával együtt nő a kiszivárogtatók felelőssége is, ami elsősorban újságírói etikai kérdés. Az információközlések lehetséges veszélyei más attitűdöt, gondosságot várnak el az újságíróktól: többé már nem a papíralapú, offline hírvilág korlátozott információhatásaiban kell gondolkodniuk. Megkockáztatható, hogy a WikiLeaks ehhez a kihíváshoz még nem nőtt fel.

Aggályos vállalkozás azonban a felelősségnek jogi formát adni és azt absztrakt módon definiálni (például – ahogy azt az amerikai hatóságok próbálják – kémkedésként kriminalizálni). Az eddigi tapasztalatok inkább rosszak, a hatalmi érdekeket sértő kiszivárogtatás a legtöbb hatalmat retorzióra ösztönzi. A WikiLeaksszel történtek alátámaszthatják a szkepszist. Az Article 19 jogvédő szervezet állásfoglalásából kiderül, hogy az eddigi WikiLeaks-ellenes reakciókat a jogszerűtlenség és az önkényesség jellemzi.

A kiszivárgó információk esetében két szempontot mindenféleképpen figyelembe kell venni egy demokratikus kormánynak. Egyrészt a technikai lehetőségek korlátozottságát, másrészt a korlátok alkotmányosságának követelményét. A WikiLeaks esetén a kép kiábrándító. A honlap szerverének blokkolásához nem bírósági végzés, hanem egy amerikai szenátor telefonhívása szolgált alapul, a banki tranzakciók zárolásához hasonlóan. A különböző megítélésű kiszivárogtatásokat a kormányok jellemzően azonos megítélés alá vonják, annak ellenére, hogy az információk jelentős köre nem titkosított, sőt jó részét már korábban nyilvánosságra kellett volna hozni. A jogszerűen zárolt információk esetén pedig mérlegelendők a fent említett szempontok: hiába a jogszerű eljárás, ha a dokumentum tartalma nem igazolja a titkosítást, ilyenkor jogilag védhetetlen a nyilvánosságkorlátozás. Az eddig történtekből súlyos következtetést kell levonnunk: a kormányok független bíróság döntése nélkül, autoriter rendszerekre jellemző voluntarizmussal csaptak le a szivárogtató honlapokra. Ennek a taktikának a tarthatatlanságát csak tetézi az elnémítási kísérletek sikertelensége.

A WikiLeaks-jelenség gyökerének megismeréséhez érdemes felidézni azt is, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások nyomán Amerika két definiált (Afganisztán, Irak) és egy definiálhatatlan (a terrorizmus elleni) kontúrú háborúba keveredett, amely nemcsak a szövetségi költségvetésen, de a közhatalom átláthatóságán is súlyos sebeket ejtett. A Bush-kormányzat alatti rendkívüli mértéket öltő titkosítás indokoltságát alapjaiban kérdőjelezte meg az Abu Ghraib börtönben amerikai katonák által elkövetett szörnyű emberi jogi jogsértések nyilvánosságra kerülése és a háború eredendő okának teljes cáfolata (tömegpusztító fegyverek hiánya). Vagyis az információhiányos állapot természetszerűen fokozott információs igényt szül. Így rengeteg múlik a kormányok átláthatóságán, ellenőrizhetőségén: ahol nem érvényesül a sajtó és az információ szabadsága (például nem biztosított a források, a közérdekű bejelentők védelme), vagy a kormányok jogszerűtlen falakat emelnek a jogellenesség elrejtésére, ott a nyilvánosság brutális erővel találja meg a maga útjait.

A világháló nagyban hozzájárul a hatalom gyakorlóinak ellenőrzéséhez. Az állam persze védheti a saját titkait, de azt nem várhatja el a demokratikus nyilvánosság őrzőjétől, a sajtótól. A kiszivárogtató felelősségre vonása csak konkrét törvénysértés esetén, garanciális eljárásban lehetséges, ha bizonyíthatóan nem fűződik nyomósabb közérdek a nyilvánossághoz, mint a titkossághoz. A jogi fellépést nem teszi legitimmé pusztán a sértett hatalom ereje.