A Fidesz-kormányzás első évének végén a társadalmi csalódottság mértéke egyre szembeötlőbb.  Az Orbán-féle alaptörvény – nyilván katartikusnak szánt – elfogadása után néhány héttel a társadalomban jelentős többségbe kerültek azok, akik szerint „rossz irányba” halad az ország. A kormányfő elfogadottsága az ilyen méréseket rendszeresen végző két intézet – az Ipsos és a Medián – szerint karrierjének mélypontján vagy annak közelében áll, és ma már csak kevéssel magasabb azon generikus jobboldali politikusokénál, akik saját táborukban általánosan elfogadottak, de azon kívül szinte alig.

Ezek a mutatók arról tanúskodnak, hogy a jobboldal vezetőjének, egy évvel hatalmas győzelme után, már alig maradt képessége arra, hogy az ideológiailag el nem kötelezett vagy éppen nem jobboldali világnézetű szavazókat megszólítsa. Ezenfelül a kormánypárt is igen jelentős veszteségeket szenvedett el: a tavaly májusi adatokhoz képest az Ipsos, a Medián és a Tárki méréseinek átlaga szerint a teljes lakosság körében (kerekítve) 17 százalékpontot, vagyis majdnem 1,3 millió szavazót veszített. Összehasonlításképpen, az MSZP 2006 és 2007 májusa között ugyanennek a három intézetnek az átlaga szerint 16 százalékpontot veszített, az őszödi beszéd és a zavargások heteit is magában foglaló időszak végén. (Igaz, az MSZP akkor eleve jóval alacsonyabb szintről indult.)

A kormánypárt meggyengülése törvényszerűen a lehetséges alternatívák felé fordította a politikailag aktív közvélemény figyelmét, és ettől nem teljesen függetlenül intenzívebbé vált a legnagyobb ellenzéki párt belső konfliktusa. Amíg a politika megfigyelőinek nagyobb része azt valószínűsítette, hogy a Fidesz kormányzása ciklusokon át fog tartani, addig a középpárttá gyengült, erősen elutasított és identitását kereső szocialista párton belüli fejlemények mérsékelt érdeklődést keltettek. Amióta viszont a Fidesz 2014-es sebezhetősége egyre többek számára válik nyilvánvalóvá, a volt kormányfő és a mai MSZP-s pártvezetés közötti törés is nagyobb nyilvánossághoz jut. A változóban lévő politikai helyzet egyszerre teszi láthatóvá és élezi a szocialista párton belüli feszültséget, hiszen a jobboldali kormánypárt érezhető gyengülése növeli a konfliktus kimenetelének tétjét – a résztvevők és talán az ország számára is.

Ha az érintettek nyilvános nyilatkozataiból indulunk ki, három kérdéskörben van nézeteltérés a mai pártvezetés és Gyurcsány Ferenc platformja között: a belső döntéshozás nyitottsága, a korrupciós ügyeket illető „megtisztulás” és a nem baloldali ideológiai beállítottságú szavazók és szervezetek felé történő nyitás szükségessége tekintetében. Az első két kérdésről keveset lehet mondani. Az MSZP-t 1989-es megalakulása óta egymáshoz lazán kötődő csoportok alkui tartották egybe, és ennek következményeként belső működése sokszor éppenséggel demokratikusabb volt, mint az újonnan induló pártoké. Nézeteltéréseik, személyi rivalizálásaik többnyire a nyilvánosság előtt zajlottak, és az éppen aktuális pártvezetést bírálóknak a legritkább esetben lehetetlenült el a helyzetük: többnyire csak azok távoztak, akik maguktól döntöttek így. Ha akarná, Csintalan Sándor minden bizonnyal még ma is a szocialista párttól kaphatná a fizetését a HírTV helyett. Ez szerintem nem gyengeség, hanem gyakran erény is: a párt éppen azért tudott az elmúlt húsz év egyik meghatározó ereje lenni, mert vállalta belső vitáit, és a megfelelő pillanatokban félre is tudta tenni azokat. Ami a korrupció kérdését illeti, a külső megfigyelő számára nem egyértelmű, hogy bármelyik fél a másiknál megalapozottabb ígénnyel léphetne fel a "tisztakezű" szerepében.

Így marad a harmadik, stratégiai kérdés, ami a jelek szerint a legnagyobb indulatokat kelti. Kissé leegyszerűsítve az álláspontokat, a volt kormányfő azt szeretné, ha az MSZP összefogná az összes olyan – baloldali, liberális vagy konzervatív – szavazót, akik elutasítják az Orbán által épített rezsimet, míg a jelenlegi pártvezetés „markánsan baloldali” MSZP-t szeretne. Gyurcsány álláspontja egy helyes felismerésből indul ki, és azt helyezi torz összefüggésbe, hogy aztán téves következtetéseket vonjon le belőle. Az alternatíváról még ennyi jót sem mondhatunk: a szocpárt elmúlt egyéves politizálásást szemlélve kétséges, hogy a középpárti pozíció stabilizálásán és ezen keresztül pár száz vagy ezer tisztségviselő számára politikai egzisztencia biztosításán kívül bármi távlatosabb ambíciói lennének a párt mai irányítóinak, ezt pedig minden megszorítás válogatás és feltétel nélküli elutasításával kívánják elérni. Ha ez volna a markánsan baloldali politika, akkor attól semmi jó nem várható, sem a demokratikus jogállam helyreállítása, sem pedig a jobboldalt egyszer remélhetően felváltó balközép kormányzás tekintetében.

Ami a volt kormányfőt illeti, helyesen ismeri fel, hogy az Orbán által szétzilált demokratikus jogállam csak akkor lesz helyreállítható, ha a korrekció a különböző meggyőződésű demokraták közös teljesítménye lesz. Egyoldalú, csak a baloldal által támogatott fordulat – abban a nem várt esetben, ha valamikor a közeli jövőben baloldali párt vagy koalíció kétharmadot szerezne – nem korrekciót, hanem csak az alkotmányos válsággá terebélyesedett politikai válság meghosszabbítását jelentené, pontosan ugyanazért, amiért az Orbán-féle alaptörvény sem a magyar politika válságának lezárását, hanem elmélyítését hozza. Csakhogy ezt a helyes felismerést Gyurcsány rossz összefüggésbe helyezi, amikor összeköti az MSZP jövőjéről, kívánatos társadalmi profiljáról folyó belső vitával. Hiszen a kiindulópontul szolgáló helyes felismerés lényegéhez tartozik, hogy a demokratikus köztársaságért folytatott küzdelmet, amennyire lehet, el kell választani az egymással versengő pártok szűkebb politikai céljaitól, mert olyan pártoknak kell megegyezniük egymással, és közösen helyreállítaniuk a köztársaságot, amelyek a kormányzás szinte minden fontos kérdéséről mást gondolnak. Ennek egyébként van mintája a rendszerváltás utáni magyar politikában: 1990-ben, már az első szabad választás után az MDF és az SZDSZ úgy volt képes egyetértésre jutni a 89-es alkotmány átfogó korrekciójában, a hatékony, felelős, ugyanakkor ellenőrzött kormányzás lehetőségének megteremtésében, hogy közben nem a közös kormányzásban egyeztek meg, hanem egyikük a kormány, másikuk az ellenzék vezető ereje lett.

Ezzel ellentétben Gyurcsány javaslata nem választja külön ezt a két kérdést, és a demokratikus korrekció ügyét azonosnak tekinti a Fidesz legyőzésének problémájával, illetve az MSZP megújulásának kérdésével. (A Fidesz bukása persze szükséges feltétele a korrekciónak, de nem elégséges hozzá, és szemben a közkeletű vélekedéssel, ez volna a feladvány könnyebben megoldható része.) És ebből már egyenesen adódik a téves következtetés, amely szerint a szocialista párt keretein belül kellene véghezvinni a baloldali, liberális és konzervatív meggyőződésű demokraták összefogását. Eltekintve attól, hogy ez az elgondolás nem vet számot a szocialista párt és a javaslattevő személyének mai megítélésével a javaslat címzettjeinek körében, és ezért eleve életszerűtlen, még akkor sem járhatna eredménnyel, ha egyébként a nem baloldali szavazók csak Gyurcsány hívó szavára várnának. Ahogy a Fidesznek a baloldal feletti győzelmére nem építhető tartós alkotmány, éppúgy a népfrontosított MSZP Orbán felett aratott esetleges győzelme sem vezethetne sikeres jogállami korrekcióhoz.

A két kérdés összevonása a demokratikus korrekció ügyét egyszerűen a kormányhatalomért folyó (egyébként teljesen természetes) versengés soron következő állomásának láttatja, és eszköznek a szocialista párt újradinamizálásához. Ez taktikailag is hibás, mert sokan, akik a korrekció ügyével egyetértenek, a szocialisták és Gyurcsány kormányzati ambícióival egyáltalán nem azonosulnak, és érdemét tekintve is, mert az így kivívott fordulat nem hozna valódi megoldást. Ám az MSZP megújulása és a demokratikus korrekció problémáinak összemosása Gyurcsány részéről nem egyszerű tévedés, hanem egy további, mélyebb problémára világít rá. A volt miniszterelnök úgy véli, a Fidesz által teremtett helyzet leveszi a napirendről annak feladatát, hogy a szocialista párt vezetői számot vessenek az elmúlt évek rossz politikájával. Ezt nem mástól, mint Gyurcsány Ferenctől tudhatjuk. Egy méltatlanul kevés figyelmet kapott blogbejegyzésében, közvetlenül az Orbán-féle alaptörvény parlamenti elfogadása után a következőket írta: „Leegyszerűsödött a helyzet. Nem kell taktikázni. A múlt sebei nem érdekesek. Magunk maradtunk, demokraták. Akarjuk vagy nem, együtt kell működnünk. Nem kell hosszú elemzéseket írni Orbánról és önmagunkról. Vagy ő, vagy a Köztársaság. Vagy ő, vagy a demokratikus Magyarország. Vagy ő, vagy mi.” Az üzenet egyértelmű: Orbán politikája szükségtelenné teszi a baloldali önvizsgálatot.

Mindez azt sejteti, hogy a volt miniszterelnöknek sincs sokkal több gondolata arról, mit kellene kezdeni az elmúlt nyolc év politikai örökségével, mint pártbéli riválisainak. Ez nem véletlen, hiszen ahhoz, hogy szembenézzen legalább a felelősség személyére eső részével, el kellene döntenie, hogy az elmúlt öt év során viselt politikai énjei közül melyikkel azonosul: a „reform vagy bukás” eltökéltnek és távlatosnak tűnő figurájával vagy a reformpolitika bukása után a „reformgőgöt” és „reformblablát” (másokban) kárhoztató, sodródó, meggyőződés nélküli alakkal? Ha az előbbivel azonosul, akkor a választási vereség után egyértelmű baloldali fordulatra áhítozó pártjában szigetelődik el végleg, ha pedig az utóbbival, akkor saját szerepére, nélkülözhetetlenségére nem lesz meggyőző indoka. Jól mutatják ezt a dilemmát Gyurcsány közelmúltbéli nyilatkozatai. Nemrég egy tévéinterjúban arról beszélt, idővel felértékelődik majd egykori kormányának „világos irányú reformpolitikája”, ugyanakkor máig képtelen arra, hogy egyértelmű ítéletet mondjon a 2006-ra kialakult kötségvetési helyzetben játszott saját szerepéről. Az előbb idézett blogbejegyzés egy másik pontján (miután azt állítja, hogy kormányfőként maga sem volt tisztában a fiskális helyzet súlyosságával) így ír az őszödi beszédről: „[…] a beszéd drámai, túlzásokkal teli, szenvedélyes monológ volt. Nem vallomás, nem gyónás, nem elemzés. Retorikai fogás.”

Az őszödi beszédet elhangzásának körülményei és időpontja tették vállalhatatlanná, állításainak tartalma – az azt megelőző időszak semmittevésével és hamis konstrukción alapuló politikájával való leszámolás igénye – tehette volna fontossá. Ma Gyurcsány az állítások tartalmát elutasítja („nem elemzés, csak retorika”), magával a szituációval viszont azonosul. Messzebb van ma a számvetéstől, mint az őszödi beszéd elhangzásának napján volt. Képességeiben, formátumában különbözik szocialista riválisaitól, de a jobb válaszok tekintetében alig. Minden jel arra vall, hogy demokratikus magyar baloldal hosszabb távú kilátásai tekintetében nem sok múlik a köztük fennálló konfliktus kimenetelén.

(A cikk szerkesztői korrekció miatt módosult 2011. május 28-án 18 órakor.)