A kormányfőnek a Nyugat hanyatlásáról tett minapi észrevételei két megközelítésből érdemesek a figyelemre. Egyrészt tanulmányozhatjuk abból a szempontból, hogy vajon milyen politikai hatást akart mondandójával elérni, és mindez mit árul el középtávú startégiai gondolkodásáról. Másfelől vizsgálhatjuk a fejlett nyugati gazdaságokat évek óta sújtó válságról szóló elemzések tágabb összefüggésében.

A közvetlen politikai összefüggés és szándék megfejtése nem túlzottan nehéz mutatvány, és ha innen nézzük, az őrületben kétségtelenül van némi rendszer. A kormányfő egy olyan politikai vezető helyzetéből beszél, aki egyfelől rendkívül népszerűtlen intézkedések sorozatára kényszerül a most következő legalább két évben, másfelől fokozódó nemzetközi bírálat és elszigetelődés övezi egy olyan közegben, amely maga is mély és nehéz, népszerűtlen döntéseket igénylő válsággal néz szembe. Ebben a helyzetben a nyugati országok hanyatló, vergődő, idejétmúlt világként való láttatása a saját törzsközönség előtt kettős célt szolgál.

Egyrészt semlegesíteni hivatott a Nyugat felől érkező bírálatokat, hiszen ugyan kit érdekelhetnének egy letűnőben lévő világ intelmei? Másfelől arra készíti fel a híveket, hogy nehéz évek jönnek, de ezért nem a felső adókulcs alapvetően elhibázott eltörlése (és persze a korábbi kormányok rövidlátó gazdaságpolitikája) miatt szükségessé váló megszorítások tehetők felelőssé, hanem a külső világ válsága. Ugyanakkor a régi, nyugati világ kényszerlakhelyétől „gyorsulva távolodó” magyar kormány már látja a megoldást, ami sajnos csak évek múltán hozza meg jótéteményeit. Ha a magyar választók türelemmel viselik a még mindig tévelygő külső világ válsága által ránk rótt nehéz éveket, meglesz méltó jutalmuk. Nem kizárt, hogy a kormányfő lassan programatikussá váló nyugatellenes retorikája ennél alapvetőbb változásokat is tükröz gondolkodásában és céljaiban, de ez ma még nem állapítható meg bizonyosan.

Időnyerő stratégia ez, amely abból a valószínűleg nem alaptalan feltételezésből indul ki, hogy az eurózóna válságáról és a nyugati gazdaságok állandósult nehézségeiről szóló, szakadatlanul zuhogó beszámolók hatására a magyar társadalom hagyományosan nyugatra tekintő többségének tájékozódóképessége elbizonytalanodott vagy elbizonytalanítható. Tartós sikerre az esélye azonban elenyésző, több okból. A magyar társadalom többségének és azon belül is főképp az aktív középrétegnek a nyugatos orientációja ha nem is megingathatatlan, azért mélyen gyökerező, és nem könnyen átprogramozható a pillanatnyi politikai szituációhoz igazított szólamokkal. A nyugatos önkép igen fontos a jobboldali értelmiség jelentős csoportjai számára is, akik most nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Miután éveken át azt bizonygatták, legalább részben jogos felháborodással, hogy a baloldali értelmiségiek alap nélkül sajátítják ki maguknak az „európai” és „nyugatos” minősítést, most a jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezetője ássa alá mondandójukat. Továbbá a sikerhez arra lenne szükség, hogy a kormánytöbbség által összetákolt gazdaság- és társadalompolitika két-három éven belül érzékelhető gyarapodást hozzon a társadalom széles rétegeinek, erre azonban belső ellentmondásai, előkészítetlensége és alapvetően rossz iránya miatt nincs sok remény.

Ugyanakkor a kormányfő jól érzékeli, hogy a fejlett gazdaságok tornyosuló nehézségei fontos értelmezési kérdéseket vetnek fel, és az ezekre adandó helyes válasz megtalálásán múlhat egy-egy ország kilábalásának sikere. Ezek a kérdések nemcsak kutyaszorítóban lévő politikai vezetőket, hanem komoly elemzőket és a populáris társadalomelméletek kedvelőit is foglalkoztatják. Nemcsak a nemzetközi kapitalizmus intézményeit mindig is gyanakvással szemlélő jobboldali populizmus hívei, hanem a rendszerkritikus baloldal követői is a piacra épülő gazdaság végét látják a mostani válságban. De mit gondoljanak a piacon alapuló rendszert elfogadók a 2008 óta húzódó krízisről?

Az imént említett végletes értelmezéseket elvetők körében két befolyásos elemzés verseng egymással. Az első, amely főleg az elmúlt egy évben az európai államadósság-válság kapcsán kapott erőre, a jóléti állam fenntarthatatlan finanszírozási igényeivel magyarázza a bajokat. E magyarázat szerint a túlzott jóléti kiadások vezettek az eurózóna periferiális államainak eladósodásához, és ez okozza a kataklizmákat. A diagnózis alapján javasolt terápia kézenfekvő: vissza kell szorítani az állam jóléti kiadásait és a közszolgáltatásokat. (Láthatóan a magyar miniszterelnök is valami ilyesmit gondol, bár a „munkaalapú társadalom” jelszava, ahogy mondani szokták, sokat sejtet, de semmit sem jelent. A fejlett gazdaságoknak nem az a bajuk, hogy ott nem akarnának dolgozni az emberek.)

Bár ez a jellemzés viszonylag pontosan leírja Görögország viszontagságait, az évek óta tartó globális válság megértéséhez kevés fogódzót nyújt. Nagyvonalúan eltekint a legsúlyosabb bajban lévő országok válság előtti pályája közötti döntő különbségektől és az államadósság kialakulásának országonként homlokegyenest eltérő okairól. Írország vagy Spanyolország például 2008 előtt alacsony adóssággal és költségvetési hiánnyal büszkélkedhetett: a válság náluk a magánszektorból, pontosabban az ingatlanpiaci buborékból és a pénzügyi szektorból indult ki. Az eladósodáshoz a roppant összegeket felemésztő állami bankmentő csomagok, valamint a mély recesszió hatására visszaeső adóbevételek és megugró ciklikus szociális kiadások (munkanélküli-segély) kombinációja vezetett.

A nyugat-európai átlaghoz képest igencsak szerény jóléti rendszerrel bíró Egyesült Államok adóssággondjai sem magyarázhatók könnyen ezen a módon: ha észben tartjuk, hogy alig több mint egy évtizede Amerika még jelentős költségvetési többlettel bírt, akkor talán közelebb járunk a válaszhoz, ha az adósság gyökerét a ciklikus okok mellett a mögöttünk álló évtized két, egyenként ezermilliárdokat kóstáló háborújában és az ezekkel egyidejűleg elfogadott hatalmas adócsökkentésekben keressük. A jóléti államot okoló magyarázat arról is megfeledkezik, hogy számos, igen kiterjedt jóléti rendszerrel rendelkező nyugat- és észak-európai ország viszonylag kis megrázkódtatással vészelte át a válságot. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a nyugati társadalmakban a növekvő várható élettartam és a csökkenő születésszám miatt növekvő nyugdíj- és egészségügyi kiadások komoly kihívások elé állítják a nyugati társadalombiztosítási rendszereket.

A másik magyarázat a néhány országban túlzottan nagyra nőtt és bonyolulttá vált pénzügyi szektorban és az ezzel lépést tartani képtelen pénzügyi szabályozórendszerben azonosítja a válság egyik közvetlen okát. Az ezt az elemzést elfogadó magyarázatok egy része hozzáteszi, hogy a pénzügyi rendszerek anomáliái voltaképpen csak felnagyítottak olyan problémákat, amelyek gyökere a világgazdaság „egyensúlytalanságaiban” lelhető meg: a kilencvenes évek végi délkelet-ázsiai válság óta ezek a gazdaságok jelentős fizetésimérleg-többletre tettek szert, amely összegeket olcsó hitelkínálat formájában visszapumpáltak a fejlett gazdaságokba, és többek között ez táplálta az amerikai és európai ingatlanpiaci lufit és a fenntarthatatlan szintű fogyasztást. A még messzebbre visszatekintő elemzések ehhez azt teszik hozzá, hogy például Amerikában a középosztály széles rétegei számára rendelkezésre bocsátott, részben államilag is támogatott olcsó lakáshitelek fontos politikai funkciót töltöttek be: lehetővé tették, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek óta gyorsulva növekvő társadalmi egyenlőtlenségek közvetlen hatásait elodázni és tompítani lehessen, és a romló pozíciójú középosztály fenntarthassa életmódját, fogyasztási szokásait.

Számomra úgy tűnik, e második csoportba tartozó elemzések több mindent képesek megmagyarázni az elmúlt évek gazdasági történéseiből, mint a pusztán a jóléti rendszerek válságára hivatkozók. Az erre a diagnózisra épített következtetések ugyanakkor komplexebbek és szerteágazóbbak. A javasolt terápia része a szabályozórendszer megerősítése és hozzáigazítása a megváltozott pénzügyi közvetítőrendszerhez, továbbá a pénzügyi felügyeletek nemzetek feletti koordinációja. De része az emberi tőkébe történő állami befektetések (oktatás, egészségügy) megerősítése is, amitől remélhető, hogy a magasabb hozzáadott értékű munka révén az aktív korú népesség befizetései e csoport csökkenő lakosságaránya mellett is képesek legyenek finanszírozni a társadalom által elvárt jóléti és közszolgáltatásokat.

Magyarán nem a kapitalizmus általános válságával állunk szemben, és a kihívás nem valamiféle titokzatos új világrend lehetséges körvonalainak kipuhatolása, hanem sokkal prózaibban és unalmasan, a meglévő intézmények tökéletesítése, megváltozott körülményekhez való hozzáigazítása és újakkal való kiegészítése. Az 1930-as évek mostaninál sokkal pusztítóbb válsága nem a kapitalizmus végét hozta, hanem a modern pénzügyi szabályozás és társadalombiztosítás alapjainak lerakásával annak megerősítését és stabilizálódását. Valami hasonló lenne most is a feladat.