Bár még nincs elfogadott törvény, úgy tűnik, a legfontosabb kérdések már eldőltek az új választási rendszerrel kapcsolatban. Eldőlni látszik, hogy egyfordulós rendszerben a mandátumok nagyjából felét egyéni választókerületekben lehet megszerezni, a másik felét pedig egy második, a pártok országos listájára leadott szavazatok alapján osztják el. A legfrissebb információk szerint a rendszer nagyon gyenge kompenzációs elemet fog csak tartalmazni, ami összességében, a többi változást is figyelembe véve azt jelenti, hogy a jelenleginél lényegesen aránytalanabb, a szavazatok relatív többségét megszerző pártot erősen jutalmazó struktúra jön létre. Amit még nem tudunk, az az, hogy a kormánytöbbség miképpen fogja kialakítani az egyéni választókörzetek határait, ami elvileg szintén befolyásolhatja a választások kimenetelét, hiszen részletes és pontos választásföldrajzi információk birtokában lehetőség nyílik úgy meghúzni a kerülethatárokat, hogy egy adott párt – ebben az esetben a Fidesz – szavazói a lehető „leghatékonyabban” legyenek elosztva, minél több körzetben eredményezve kicsi többséget. Ugyanakkor az egyéni választókerületek számának jelentős csökkenése (a mai százhetvenhatról hozzávetőleg százra) korlátozza az ilyen típusú manipuláció lehetőségét, mert minél nagyobbak a körzetek, szükségképpen annál jobban tükrözik az országos erőviszonyokat, és ezért annál nehezebb a tényleges országos támogatottsági sorrendtől eltérő mandátumelosztást mesterségesen kieszközölni.

A változások összhatásaként tehát a jelenleginél aránytalanabb választási rendszer jön létre. A független és ellenzéki elemzők által leggyakrabban megfogalmazott aggodalom az, hogy az új rendszer, oly sok más eddig meghozott közjogi lépéshez hasonlóan, a Fidesz hatalmának bebetonozását célozza. Ez a megközelítés nem motiválatlan – nem e világi naivitás volna azt feltételezni, hogy a várható pártos előnyök nem játszottak semmilyen szerepet a szabályok kialakításában –, de mégis félrevezető, mégpedig két okból. Egyrészt mert a tervezett új szabályok rendkívül érzékenyen reagálhatnak az erőviszonyok viszonylag csekély változásaira is, ezért a mostani viszonyok alapján lehetetlen megjósolni, hogy a szabályok kinek fognak kedvezni a csak évek múlva esedékes következő választáson, nem is beszélve a későbbiekről. Másrészt pedig azért, mert az új választási rendszer komoly kockázatokat rejteget akkor is, ha nem segíti a Fideszt hatalma megőrzésében.

Akik attól tartanak, hogy a választási szabályok a mai kormánypárt parlamenti többségének bebetonozását eredményezik – függetlenül attól, hogy ezt félelemként vagy reményként fogalmazzák meg –, a most megfigyelhető politikai erőviszonyokból indulnak ki. Hiába vesztette el ugyanis a Fidesz szavazóinak bő egyharmadát 2010 áprilisa óta, még ma is magasan a legtámogatottabb párt, az ellenzék pedig – noha össztámogatottsága mára eléri vagy meghaladja a kormánypártét – súlyosan megosztott, és épp tovább osztódik. Ha a mai választói aktivitás (kb. 45 százalékos részvétel) és erőviszonyok mellett tartanának választást az új szabályok szerint, a Fidesz ismét elnyerné az egyéni körzetek túlnyomó többségét, és jókora győzelmet aratna, ahogyan azt az eddig megtartott időközi választások zöme is megerősítette. Csakhogy teljesen életszerűtlen abból kiindulni, hogy 2014-ben is csak a szavazók kevesebb mint fele akar majd véleményt nyilvánítani.

A választások óta passzivitásba húzódó mintegy másfél millió állampolgár túlnyomó többsége kiábrándult Fidesz-szavazó, akik száma az előttünk álló két szűk esztendő – stagnálásközeli gazdaság, jelentős létszámú társadalmi csoportok számára csökkenő reáljövedelem – hatására alighanem tovább fog duzzadni. Ebből a szempontból a helyzet lényegesen különbözik a Bokros-csomag végrehajtása utáni szituációtól, amikor a 1997-re már érezhetően gyorsuló gazdasági növekedés a korábban elfordult szavazók jó részét visszahozta az akkor kormányzó szocialista-liberális koalíciónak. Most a kormány saját, a független elemzőkénél jóval optimistább középtávú előrejelzése sem számol robusztus növekedéssel a ciklus végéig. Ezért a Fidesztől már eddig elfordult és majd ezután elforduló hatalmas tömeg többségét lehetetlen lesz a kormánypártnak visszacsábítania, és bár egy részük talán a távolmaradás mellett dönt, valószínűsíthető, hogy zömük végül megállapodik majd valamelyik, kormányváltást követelő ellenzéki erő mellett.

Ezért az, hogy az új szabályok a Fidesz számára hatalmának meghosszabbítását vagy éppen súlyos vereséget hoznak, alapvetően három, ma még nem ismerhető körülmény hatására fog eldőlni. Az első kérdés az, hogy a kormánypárttól elforduló, ma még passzív szavazók milyen arányban aktivizálhatók. A második az, hogy az aktivizált szavazók milyen arányban oszlanak majd meg az antidemokratikus szélsőjobb és a demokratikus ellenzéki pártok között. A harmadik pedig az, hogy a demokratikus, kormányváltásra törekvő pártok között milyen együttműködés jön majd létre. Ezek a kérdések nem függetlenek egymástól. Bizonyára van a Fideszről leszakadók között egy olyan csoport, amely számára a szélsőjobbon kívül sehova nem vezet út. Ez a csoport valószínűleg el is megy szavazni, ezért ők viszonylag kevés bizonytalanságot jelentenek. A Fideszből kiábrándultak másik, sokkal népesebb csoportja további két részre osztható: azokra, akik a körülményektől és az alternatívák minőségétől függően megnyerhetők mind a szélsőjobb, mind pedig a kormányváltást akaró demokratikus pártok számára, és azokra, akik semmiképpen nem szavaznának a szélsőjobbra – ők csak a demokratikus pártok és az otthon maradás közül választhatnak. Ennek a két csoportnak a viselkedése fogja eldönteni a következő választás kimenetelét.

Amennyiben a Fidesztől balra elhelyezkedő – már most létező vagy ezután színre lépő – demokratikus erők képesek vonzó alternatívát kínálni és a kormányváltás érdekében együttműködve fellépni, akkor a Fideszben csalódott, mindkét irányban nyitott szavazók nagyobb eséllyel választják őket a szélsőjobb helyett, míg a szélsőjobbra semmiképp nem szavazó korábbi fideszesek nagyobb valószínűséggel választják őket az otthon maradás helyett. Ha viszont együttműködésre képtelennek mutatkoznak, akkor nem adnak semmi okot e két csoport tagjainak arra, hogy az ellenzék demokratikus pártjaira szavazzanak. Akinek az útja nyitva áll arra, a szélsőjobbot választhatja, akinek pedig nem, az otthon marad. A körülmények rendkívül tragikus együttállása (nagyon alacsony részvétel, önromboló, megosztott baloldal) esetén ez akár a Jobbik győzelmét is eredményezheti, de hozhatja a Fidesz szűkös újraválasztását is. Ám semmi nem determinálja ezt a kimenetelt: ha az ellenzék demokratikus pártjai felelősen teszik a dolgukat, az új szabályokkal megtartott választások a Fidesz egészen súlyos vereségét is hozhatják, akár az alkotmányozói többség elérhető közelségébe juttatva őket. Ha a másik, tragikus kimenetel valósul meg, a demokratikus pártok történelmi felelőssége óriási lesz benne.

A választási szabályok változásai tehát önmagukban nem döntenek el semmit, és azok alapján, amit az előttünk álló évekről sejthetünk, legalább annyival növelik meg a Fidesz igen súlyos vereségének az esélyét, mint amennyivel hatalmának meghosszabításáét. Ha csak ezt vesszük figyelembe, és feltételezzük, hogy a demokratikus ellenzéki pártok képesek lesznek az együttműködésre, a baloldal hívei akár örvendezhetnek is, mert az új szabályokkal könnyebb lehet számukra kétharmadot elérni és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vadhajtásait lenyesni. Ám ez elhamarkodott következtetés lenne – az új szabályok ugyanis nem csak olyan módon tehetnek kárt az alkotmányos rendszerben, hogy valamely párt hatalmát bebetonozzák. Az 1989/90-ben létrehozott alkotmányos berendezkedésnek egyetlen valódi szerkezeti gyengesége volt, mégpedig az alacsony, mindössze egyszeri kétharmados többségi szavazáshoz kötött alkotmánymódosító szabály és az aránytalan választási rendszer kombinációja, ami viszonylag könnyen (hat választásból kétszer) eredményezett alkotmányozó többséget ugyanazon politikai oldalhoz tartozó pártok számára. Az új alaptörvény meghagyta a módosító szabályt (a szabály szigorítása általánosságban indokolható lenne ugyan, de az alaptörvény létrejöttének körülményei miatt helyes döntés volt változatlanul hagyni), viszont még aránytalanabb választási rendszert készül melléhelyezni, ami oda vezethet, hogy gyakran jöhet létre alkotmányozói többség hol a bal-, hol pedig a jobboldalon.

Azok számára sem nehéz belátni, hogy ez miért probléma, akik elutasítják az új alaptörvényt, és annak korrekcióját sürgetik. Egyrészt a magyar alkotmányos rendszer tényleges konszolidációja csak a demokratikus bal- és jobboldal közötti átfogó alkotmányos megegyezéstől remélhető, viszont a kétharmad egyedüli megszerzésével kecsegtető aránytalan választási rendszer nem erősíti, hanem gyengíti a megegyezés keresésére irányuló ösztönzőket. Másrészt az esetleg sűrűn változó alkotmányos szabályok vagy az ilyen helyzetre vonatkozó várakozások önmagukban is aláássák a berendezkedés stabilitását, a belé helyezett bizalmat, a kiszámíthatóságot. Harmadrészt, és az első két körülmény hatását felerősítve, a viszonylag könnyen megszerezhető alkotmányozó többség kilátása jócskán megemeli a mindenkori választások tétjét, tovább szítva a politikai konfliktusok romboló hevességét, és mindkét oldalon erősítve azt a meggyőződést, hogy a győzelem érdekében bármilyen eszköz igénybe vehető. Könnyű belátni, hogy ez a forgatókönyv miképp szaporítaná gondjainkat, hogyan súlyosbítaná politikánk így is mély válságát. De a mostaninál kedvezőbb politikai viszonyok között az új szabályok lehetőséget is jelenthetnek: ha a bal- és a jobboldalon egyaránt felismerik, hogy a politikai élet alapszabályainak folyamatos, ellentétes irányú átírása csak káoszhoz és leszakadáshoz vezet, akkor létrejöhet az alapja a kívánatos alkotmányos megállapodásnak, és el lehet távolítani az alkotmányos berendezkedés kérdéseit a normális politikai versengés és konfliktus témáitól. Ezért is döntő kérdés, hogy a kormányváltásra, de ugyanakkor az alaptörvény korrekciójára is törekvő demokratikus ellenzéki pártok úgy alakítsák viselkedésüket, hogy a változó szabályok mellett is megőrizzék a megállapodás esélyét.