A Nyugat csak akkor lesz képes támogatást nyújtani a régió számára, ha megérti az arab forradalmárok igényeit és sérelmeit. A támogatásra pedig elengedhetetlenül nagy szükség van. Az arab felkelők ugyanis nem a Nyugattal szemben lázadtak fel, ellenkezőleg, a nyugati demokratikus elvek és értékek táplálták forradalmukat. Ennek ellenére felkelésük még a visszájára is fordulhat.

Három előfeltétele van annak, hogy Európa és az Egyesült Államok biztosan elkerülje a nem kívánt szcenáriót. Először is a nyugati országok támogatásának egyértelműnek kell lennie. Az arab népeknek tisztában kell lenniük azzal, hogy az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak őszinte szándéka támogatni az arab világ törekvését a demokrácia, a szólásszabadság és a gazdasági javak elérésére. A régió népeinek bizonyítékra van szükségük arra, hogy a Nyugat érdeke az ő emberi méltósághoz való joguk elismerése és magasabb életszínvonaluk megteremtése.

Ez egyfelől konzisztens politikát követel, másfelől olyan konkrét intézkedéseket, amelyek a demokráciába való békés átmenetet szolgálják. Emellett a régióbeli diktatúrák elszigetelésére van szükség, ideértve azokat a nem demokratikus kormányokat is, amelyeket hagyományosan Nyugat-barátnak s a Nyugat megbízható gazdasági és politikai partnerének tartanak.

Másodszor, az arab világ békés politikai átmenetét segítheti, ha az Európai Unió ugyanolyan szilárd eltökéltséggel közeledik a mediterrán térség forradalmaihoz, ahogyan azt a hidegháború végét követően a kelet-európai országok esetében tette. A berlini fal leomlása és a Szovjetunió felbomlása után a Nyugat közös célokat tűzött a demokráciába és a piacgazdaságba való átmenettel küzdő posztkommunista országok elé. Az Európai Unióhoz való csatlakozás és a NATO-tagság reményével kecsegtette őket, ami megkönnyítette számukra a mélyreható politikai és gazdasági reformok bevezetését. Bár az Európai Unió ezzel az ajánlattal aligha állhat elő az arab országok számára, mégis morális kötelessége és egyben politikai érdeke, hogy legalább valami hasonlót kínáljon számukra.

Praktikusan ez azt jelenti, hogy az Európai Uniónak nagy engedményeket kell tennie a piacaihoz való hozzáférés terén, pénzügyi segítséget kell nyújtania, és a migrációs politikáján is indokolt változtatnia. Jelentősen vissza kell vennie a külpolitikai akciókhoz való technokrata hozzáállásból, és prioritásként kell kezelnie a mediterrán országokhoz fűződő viszonyát.

Intézményes szempontból ez annyit jelent, hogy a hatékonynak nem nevezhető Mediterrán Uniót egy olyan szervezetnek kell felváltania, amely a tagságot a teljes demokratikus berendezkedés megvalósulásához köti. Az Európai Mozgalom Olasz Tanácsa az Euro-Med Közösség létrehozatalának ötletével állt elő. Ez a közösség az Európai Unió tagállamait és a nem uniós mediterrán országokat tömörítené. Célja pedig a gazdasági integráció mellett a béke és az emberi jogok előmozdítása volna.

Egy harmadik feltételnek is teljesülnie kell ahhoz, hogy a Nyugat megőrizze hitelességét a mediterrán térségben: őszinte lépéseket kell tennie a palesztin–izraeli konfliktus megoldása felé. A nyugati országok és az arab világ közötti partnerség egyik legfőbb akadálya volt eddig ez a probléma. Az Európai Uniónak és a tagállamoknak el kell kötelezniük magukat egy olyan életképes stratégia kidolgozása mellett, amely véget vethet a bő hét évtizede tartó konfliktusnak.

Az arab tavasz e tekintetben rendkívüli lehetőséget jelent. Az arab diktátorok hosszú ideje nem voltak érdekeltek az Izrael és Palesztina közötti béke megteremtésében, mert a térség instabilitásával igazolták antidemokratikus rendszereiket. Izraelnek ma már tisztában kell lennie azzal, hogy az új demokratikus kormányzatok nem fognak tolerálni olyasmit, amit az autoriter arab rendszerek elfogadtak. Az új arab vezetők – elődjeikkel szemben – határozottan fellépnek majd az izraeli fennhatóság alatt élő palesztinok emberi jogai érdekében.

Az izraeli kormánynak az arab tavaszhoz való gyarló és rövidlátó hozzáállása rejtélyes, már csak azért is, mert hosszú ideje Izrael a térség egyetlen valóban demokratikus országa. Barack Obama amerikai elnök viszont, úgy tűnik, megértette a Közel-Keleten folyó átalakulások tétjét. Májusban Obama bejelentette, hogy az 1967-es izraeli határokat kell a jövőbeni palesztin állam megteremtéséről szóló tárgyalások alapjának tekinteni.

Úgy tűnik tehát, hogy az Egyesült Államok, de legalábbis Obama elnök jó irányba mozog annak ellenére, hogy tavaly tavaszal sokan üdvözölték Netanyahu izraeli miniszterelnök kompromisszumra nem hajló, amerikai kongresszusi beszédét. Ezzel szemben az Európai Unió ismét tétovának tűnik, és nemcsak az izraeli–palesztin békefolyamat, hanem az arab megmozdulások ügyében is rendkívül megosztottnak mutatkozik.

A múltban az ilyen inkoherens hozzáállás akadályozta meg, hogy az Európai Unió hiteles külpolitikát folytasson, és hozzájárult ahhoz, hogy Európát túl sokszor tartották erőtlennek és nem megfelelően működőnek. Ha Európa a nemzetközi ügyekben nem akarja elveszíteni jelentőségét, akkor mielőbb ki kell dolgoznia az arab tavasszal kapcsolatos stratégiáját, összhangban a Közel-Kelet és Észak-Afrika jövőjével kapcsolatos elképzeléseivel.