Ennek a változásnak strukturális okai vannak. Németország túl kicsi ahhoz, hogy globális játékos legyen, ahhoz viszont túl nagy, hogy csupán egy legyen az európai egyenlők között. Miközben a németek nem gondolják legitimnek, hogy globális szerepet játszanak, még az ország hagyományos szövetségeseivel együtt sem, addig Németország szomszédai azt nem tartják legitimnek, hogy Németország vezesse Európát.

A szomszéd államok 90-es évekbeli félelmével (és sok elemző hasonló érzésével) szemben a berlini köztársaság nem nacionalistább, mint annak idején Nyugat-Németország volt. Igaz, a 90-es években megszűnt az a balliberális pacifista miliő, mely politikai áhítatosságával az NSZK-ban nagymértékben befolyásolta a megjelenő véleményeket. De a mai, mondjuk így, „normálisabb” Németország sem felejtette el náci múltját, és nem kezdett nagyhatalomként viselkedni.

Ha van új német patriotizmus, akkor az inkább ironikus; ha létezik valamiféle büszkeség, akkor ez arra irányul, ahogyan az ország a nácizmus és a keletnémet államszocializmus kettős örökségével bánt, s ehhez jön még a gazdasági siker, valamint az alkotmány miatti büszkeség. A németek – kivételesen nem túl ironikusan – szeretik magukat a múlttal való szembenézés világbajnokának tekinteni. Ezt a szellemiséget jelenítik meg új fővárosuk építészeti megoldásai, melyet egyesek „történeti mazochizmusnak” gúnyolnak.

Vége a történelemmel kapcsolatos morális vitáknak, melyek a háború utáni Európa legelkeseredettebb disputái voltak. Még az NDK-ra bizonyos szempontból nosztalgiával tekintő baloldali párt, a Linke is az antitotalitariánus konszenzuson belül van. Senkinek nem jut eszébe felülírni azokat az állampolgársági szabályokat, amelyek szerint a születési hely és nem a vérségi leszármazás a politikai összetartozás alapja. És mindenki büszke arra, hogy a szélsőjobboldali populizmus sosem tudott olyan lendületet venni, amilyet néhány, Németországgal szomszédos államban.

Sőt, míg 1990 óta a közfelfogás gazdasági és külpolitikai kérdésekben jobbra tolódott, a pártspektrum inkább bal felé. A szociáldemokraták, a zöldek, a Linke és most talán az új ballibertárius Kalózpárt (mely legutóbb, a berlini választásokon közel 9 százalékos eredményt ért el, de amelynek az országos elismertségen kell még dolgoznia) képviseli a baloldali strukturális többséget. Még Angela Merkel Kereszténydemokrata Uniója is sok tekintetben de facto szociáldemokrata, de biztosan nem nacionalista párt.

Németország tevékenységét manapság nem a nacionalizmus jellemzi (de még csak a gazdasági nacionalizmus sem), hanem a változó bel- és külföldi körülmények és a német elit politikai iránytűvesztése. Berlin nem olyan, mint az álmos Bonn, a napi 24 órában működő hírgyártás világa nagyon más, mint a régi NSZK belterjes közege, ahol csupán egy vagy két újság véleménye számított.

Külpolitikailag Németországnak nincs globális cselekvési terve: tanúi voltunk líbiai ügyetlenkedésének és az ENSZ BT állandó tagságáért folytatott erőtlen küzdelmének. Európában viszont Németország megkerülhetetlen, bár nincs kifejezett felhatalmazása a vezetésre, és világos elgondolása sincs arról, hogyan kellene kinéznie az Európai Uniónak a béke, valamint a közös piac megvalósulását és a többé-kevésbé befejezettnek tekinthető bővülést követően.

Korábban az Európa végső formájára vonatkozó kérdések megkerülhetők voltak. Most Merkel, szerencsétlenségére, egy inkoherens projektet örökölt (pénzügyi és politikai unió nélküli valutauniót), egy olyan helyzetet, amely valamilyen víziót igényel egy olyan politikustól, aki híresen jó mindenben, kivéve a világos elképzelések megfogalmazását. Így a német politikai elit, amely nem tudja, mit akar, és képtelen elmagyarázni választópolgárainak, mit miért tesz, egy rövid távú megoldással állt elő: igent mondott Európára, de nemet az európai államra; beleegyezett abba, hogy még több pénzt töltsenek a pénzügyi fekete lyukakba, de nem távolodott el a jó öreg Bundesbank-ortodoxiától.

Merkel stílusa tovább súlyosbította a zavarodottságot: a háttérből szeret irányítani, és képtelennek tűnik arra, hogy a határozottabb intézkedésekhez államvezetőhöz méltó beszédben szerezzen választópolgári támogatást. Úgy tűnik, ezt a szerepet mások töltik be: Helmut Schmidt és Helmut Kohl nyugalmazott kancellároknak az európai álom elárulásának veszélyeiről szóló legbanálisabb megszólalásaira is mint a bölcsesség megnyilvánulására tekinthetünk.

A német alkotmánybíróság elnöke nyilvánosan töpreng azon, hogy ha technokratikus okok miatt több Európára van szükség, akkor talán elérkezett az idő arra, hogy az emberek új alkotmányról döntsenek. Mértékadó értelmiségiek a franko-germán vezetés érdekében az Európa perifériájához tartozó államok befolyásának csökkentését javasolják. Mások azt szeretnék, ha Németország olyanná válna, mint Svájc, és kivonulna abból a komplex világból, mely túl sok morális kihívást tartogat. Valahol mélyen azonban mindenki tisztában van azzal, hogy nincs visszaút Bonn felé.

A II. világháborút követő időszakkal ellentétben most nem arról van szó, hogy a németek a nehézségekkel küszködő hazájukból Európába akarnának menekülni. A mai generációk német polgárként túl jól érzik magukat a bőrükben ahhoz, hogy minden problémájuk megoldására Európát tartsák a válasznak.

Ennek ellenére feltehetően hajlandóak volnának többet tenni Európáért, ha valaki elmagyarázná, miért is van ez összhangban az ő elveikkel és érdekeikkel. Az Európa-barát alkotmányról szóló viták mindenesetre azt jelzik, tán még arra is kaphatók volnának, hogy ne csak az NSZK pénznemét, hanem az elmúlt fél évszázad legsikeresebb alkotmányának tekinthető alaptörvényt is lecseréljék. Ezt azonban a semmiért biztosan nem adják fel.