A parttalan törvényhozás jellemzőit jól ismerjük: a jogalkotásban való társadalmi részvétel (amelynek elveit és szabályait a most kormányzók is törvényben ismerték el) szándékos megkerülése egyéni képviselői javaslatokkal; az „ismeretlen mestertől” származó törvényművek; a törvények last minute átírása, visszaélve a zárószavazás előtti módosító javaslat intézményével. Ezen a ponton utalhatunk egy viszonylag új jelenségre is: ez pedig a szándékos törvényjavaslat-rontás kategóriája, amely egyszerűen azt jelenti, hogy a Tisztelt Ház úgy fog bele a jogalkotásba, hogy előre tudja, a beterjesztett javaslatot „szét fogják bombázni” módosító indítványokkal. (Ezt ígérték például a köznevelési törvényjavaslat esetében.)

Az igazság kedvéért fontos leszögezni, hogy ezen eszközök változó mixével szinte minden kormánytöbbség élt a rendszerváltás óta. Ez azonban nem csökkenti a mostani törvényhozás felelősségét, és nem ad alapot az egykori kormánypárti képviselőknek melldöngetésre. Az eszközök változatlansága ellenére úgy gondolom, hogy a rendszerváltás óta igenis kialakult egy alkotmányosság-központú jogi kultúra, s ehhez képest a Fidesz–KDNP egészen más paradigmát képvisel, amelyet eszközalapú felfogásnak neveztem el. Ennek lényege, hogy a kormányzat által – olykor ad hoc jelleggel – meghatározott politikai irányt a jog mint „szolgálóleány” hivatott hatékonyan megvalósítani. Ebbe a folyamatba pedig nem férnek bele azok a liberális jogállami megfontolások, amelyek a rendszerváltás óta a demokrácia fundamentumai voltak.

Így a megválasztott képviselők nem jogot alkotnak nyilvános vitát követően a politikai közösség számára, hanem „jogot adnak” az eljárási elvek figyelembevétele nélkül. A liberális jogállam hívei ebből is azt a következtetést vonhatják le, hogy a fenti alkotmányosság-központú jogfelfogással és persze az 1989-es alkotmány megítélésével végzetesnek bizonyult gondok voltak. Szomorúan utalt erre Sólyom László utolsó köztársasági elnöki interjújában: „Nagy kudarc, hogy húsz év alatt sem sikerült megváltoztatnom azt a jobboldalon beégett tévképzetet, amely szerint a jelenlegi kommunista alkotmány. Holott teljesen új, csak a törvény sorszámozása maradt a régi.”

Nem osztom azt a felfogást, hogy az 1989-es alkotmány ellenzőinek kellett volna aggálytalanul elfogadni a rendszerváltás konstrukcióját, mint ahogyan azt sem, hogy a 2011-es alaptörvényt el kellene fogadnunk. Álláspontom szerint – amely felettébb idealisztikus – e két roppant eltérő jog-, történelem- és politikafelfogás egymáshoz közelítése temetheti be a közjogi árkokat. Azonban amíg ez nincs így, addig az alkotmányosság-központú felfogás híveinek meg kell ragadni minden alkalmat saját álláspontjuk körülírására, azért, hogy ezen keresztül szembesítsék a versengő paradigmát súlyos hibáival.

Sokan temették az elmúlt másfél évben a jogállamot Magyarországon. Voltak, akik az alkotmánybírósági jogkörök korlátozását tekintették a Rubicon átlépésének, mások a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítását, megint mások a semmisségi törvényt, de azok sincsenek kevesen, akik szerint a határkő maga a parlamenti kétharmados többség létrejötte. Ha tetszik, mindenkinek lehet egy „személyes Rubiconja”. Én azok sorába tartozom, akik ugyan nem kiáltottak diktatúrát, de – szűkös eszközeik ellenére – folyamatosan kongatták a (köz)jogi vészharangot. Az én Rubiconomat a semmisségi törvénnyel átlépték, hiszen jogállami keretek között a bíróság ítélkezési autonómiáját nem lehet csorbítani. Ez a törvény a bírák kényszernyugdíjazásával együtt olyan lavinát indított el, amely egyrészt morálisan megingatta a bíróságok működését, másrészt pedig a végletekig vitte azt a gyakorlatot, hogy a kormánypártok nem alkotják, hanem „teremtik” a jogot.

De honnan származik a jogadás koncepciója? A gondolat gyökereit a konzervatív jogfelfogásban találhatjuk meg. Roger Scruton A konzervativizmus jelentése című munkájában közkeletű modern téveszmének tartja, hogy alkotmányt lehet csinálni. Ez a jogfelfogás azt jelenti, hogy alkotmányt csak kapni lehet az autoritástól (legyen az a király vagy éppen maga a hagyomány), de alkotni nem. Többek között ez a felfogás köszön vissza nap mint a nap a Fidesz–KDNP jogalkotási technikáiban, azzal a különbséggel, hogy most a kétharmados többség a mindenható autoritás. Nos, ezt a közjogi téveszmét nevezem én jogteremtésnek. Lehet vitatkozni azon, hogy a semmisségi törvény indította-e el a lavinát, vagy az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozásáról szóló alkotmánymódosítás, de az biztos, hogy mára a jogalkotás elszakadt a való élettől, sőt egyre többször kormánypárti képviselők zsigeri indulatát és akaratát foglalják törvénybe.

Ennek a zsigeri jogteremtésnek a legújabb példája a Magyarország alaptörvényének átmeneti rendelkezéseiről szóló törvényjavaslat, melyet alkotói minden bizonnyal az első alkotmánykiegészítésnek szántak. Egy szót a szimbolikáról: az alaptörvény számozás nélkül ragyog közjogi naprendszerünk kellős közepén, ehhez mérten az átmeneti rendelkezések is csupán a leendő elfogadási dátumot rögzítenék, a törvények megszokott számozása nélkül. Az viszont már lényegbevágó tartalmi probléma, hogy az alkotmánykiegészítés logikája szerint a jelenlegi parlamenti többség szabadon dönthet arról, hogy 2012-től ki marad és ki megy a vezető közjogi tisztségviselők közül. Nehéz önmérséklő módon kommentálni azt a tervezett szabályt, amely szerint a lakosság különadókkal fogja megfizetni az Alkotmánybíróság vagy Európai Unió Bíróságának döntéseinek árát.

A jogteremtés több hasonló eleme közül most csak azt emelem ki, ahogyan az átmeneti rendelkezések az elszámoltatáshoz viszonyulnak. Kritikáimat három témakör köré csoportosítom: forma, bírósági autonómia, következmények.

Már elsőre szembetűnhet a formai megoldás, hogy nem alkotmánymódosítással vagy önálló törvénnyel, hanem egy alkotmánykiegészítéssel állunk szemben. Erre utal a törvényjavaslat a záró rendelkezések között, a 29. cikk (2) bekezdésében: „Az átmeneti rendelkezések az alaptörvény részét képezik.” Formai szempontból tehát az elszámoltatásról szóló szabályok az alaptörvény szintjére kerülnének. Vitatható, hogy egyáltalán szükség van-e további elszámoltatásra, ráadásul pont a mostani körülmények között, de az kétségtelen, hogy a „jogteremtő” biztosan elvéti a formát az alaptörvényi szinttel. Álláspontom szerint ezzel az erkölcsi dilemmával nem lehet megterhelni egy alkotmányt, amely mégiscsak arra szolgál, hogy a politikai-társadalmi közösség kohézióját megteremtse. Ennek a lehetőségét venné el végleg az első alkotmánykiegészítés. Nem csupán azzal, hogy az állampártot és annak jogutódját kriminalizálja, hanem azzal, hogy még szélesebbé teszi a társadalmat megosztó törésvonalat.

Ezen a ponton érdemes szólni a kriminalizálás módszeréről is. A törvényjavaslat expressis verbis kijelenti, hogy a „Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei (az állampárt) felelősek” az átmeneti rendelkezések bűnlajstromába vett tettekért és eseményekért, sőt azt is hozzáteszi, hogy a „demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódaként, a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként, a diktatúrában vagy az átmenet során megszerzett illegitim előnyök haszonélvezőjeként, valamint a régi és az új pártot összefűző, a pártvezetést is jellemző személyi folytonosság okán osztozik mindazon felelősségben, mellyel az állampárt terhelhető”.

A törvényjavaslat egyoldalúsága még az alaptörvény Nemzeti hitvallásán is túltesz, s jelen formájában lényegében egyfajta vádirat, melynek alapján a bíróságnak már csak a konkrét neveket kell belefoglalnia az ítéletbe. E javaslat elfogadásával még a semmisségi törvényt is alulmúlná a jogalkotó, hiszen súlyosan sérti a bírósági autonómiát, amely többek között az elítélt rendszer lebontásának egyik legfontosabb vívmánya volt.

Végül pedig érdemes utalni arra, hogy mindezzel mit kockáztat a „jogteremtő”. Ez az attitűd magát az elszámoltatást hiteltelenítheti, azt a csöppnyi eredményt, amit 1990 után elértünk e téren: alkotmányba foglalt biankó ítélet ez, amely semmiképp sem oldja meg az alapproblémát, nem segíti az „információs kárpótlást”, sőt éppen a legrosszabb ösztönöket hozhatja elő a társadalom erre fogékony tagjaiból. Megjegyzem, nem úgy tűnik, mintha a helyzeten a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudna segíteni, amely feltárná a kommunista diktatúra hatalmi működését, és közzétenné a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét és tevékenységének eredményeit. Kérdés: miért csupán a kommunista diktatúra szörnyűségeit kell elrendezni a fejekben és a lelkekben? A jogteremtő attitűd végül a visszájára fordulhat, hiszen már most is vannak előjelei annak, hogy a politikai széljárás fordultával a jelen elszámoltatója a jövő elszámoltatottja lehet. Ez az, amit mindenképpen el kellene kerülni.

Az alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló törvényjavaslat tehát pontosan illeszkedik abba a jogteremtési sorozatba, amelynek a végét még nem látjuk. Egy biztos, az országnak nem csupán gazdaságpolitikai fordulatra, hanem jogalkotási szemléletváltásra lesz szüksége. Kezdetnek talán elég lesz, ha nem „teremtik”, csak alkotják a jogot.