A Globális Alap innovatív új intézményként kezdte meg működését 2002-ben abból a gondolatból kiindulva, hogy az egyébként megelőzhető és gyógyítható betegségben szenvedő embereknek nem kellene meghalniuk pusztán azért, mert mélyszegénységben élnek. Az alap három olyan pusztító járvánnyal vette fel a harcot, amelyek közös eredője a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség.

Az alap azt ígérte a világ lakosságának, hogy nem még egy lesz a kopaszodó, öltönyös bürokratákból álló szervezetek között. Ezért talpraesett, fiatal vezetési tanácsadókat, AIDS- és HIV-fertőzött aktivistákat, valamint elkötelezett, a közegészségügyben jártas szociális munkásokat, közgazdászokat és jogászokat hívott össze, akik abban segítették a szervezetet, hogy a gyógyszeripar szereplőivel szemben indított perek révén lejjebb szorítsák a gyógyszerárakat. Együtt energikus csapatot alkottak, meg voltak győződve arról, hogy ha keményen dolgoznak, akkor képesek lesznek további támogatást szerezni az AIDS, a tuberkulózis és a malária elleni küzdelemhez.

Nemcsak az aktivisták voltak elkötelezettek az ügyben, a fejlődő országok kormányai is szívesen fogadták a kezdeményezést. Az éveken át tartó strukturális kiigazító programok ellenére ugyanis több afrikai fejlődő ország leépülőben lévő betegellátó rendszerét kongó patikák és véget nem érő sorok jellemezték, s a betegellátó intézmények álláshelyeinek 30-50 százaléka betöltetlen volt.

A Globális Alap a támogatások új rendszerét vezette be, olyat, amely arra ösztönözte a kormányzatokat, hogy működjenek együtt a civil szervezetekkel, továbbá ragaszkodott ahhoz, hogy a tudomány és ne a politika vagy az éppen uralkodó többségi erkölcsi felfogás határozza meg a nemzeti AIDS-programok támogatására vonatkozó tervet. A kormányok, amelyek egyébként vonakodtak attól, hogy AIDS-gyógyszert adjanak szexmunkásoknak, meleg férfiaknak és a menekülteknek, hirtelen arra kényszerültek, hogy elismerjék a lakosság e részének a közegészségügyhöz való hozzáférésre vonatkozó jogát. S még ha a társadalom nem a „megfelelő” politikai pártokra szavazott is, a malária terjedését megakadályozó, rovarirtó szerrel impregnált szúnyoghálók eljutottak a rászorulókhoz.

Nemcsak a Globális Alap támogatásokhoz való viszonya, hanem döntéshozó testületének szerkezete is innovatív. A testületben helyet kapnak a donorok, a járványok okozta betegségben szenvedők, a fejlődő és a fejlett országok civil szervezeteinek képviselői, továbbá kormányzati delegáltak. Minden csoportnak egyenlő szavazati joga van, egyenlő lehetősége van a tájékozódásra és az alap ügyvezetőinek elszámoltatására.

Az alap hatékonysága és erős antikorrupciós története ellenére ma a donorok „rossz kormányzásra” hivatkozva felfüggesztik az alapnak korábban beígért támogatásokat. Mások a pénzügyi világválságra fogják a támogatások elapadását. Ennek iróniája aligha látszik azokon az aktivistákon, akik nap mint nap szembeszállnak az AIDS, a tuberkulózis és a malária kiváltóival: a korrupcióval és a szegénységgel.

A Globális Alap két legnagyobb támogatója, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság az elmúlt két évben rosszul menedzselt bankokat és más pénzügyi intézményeket mentett meg annak ellenére, hogy nyilvánvaló bizonyítékok támasztották alá a menedzsment etikátlan viselkedését, a hatalommal való visszaélését és általában a rossz irányítást. S ahogyan arra Jeffrey Sachs közgazdász rámutatott, az Egyesült Államok költségvetése a honvédelemre napi 1,9 milliárd dollár szán, ami azt jelenti, hogy mindössze háromnapi katonai kiadás átcsoportosítása kisegítené a Globális Alapot.

A nyugati adózókat feldühítette, hogy jó pénzekkel mentették ki a rosszul gazdálkodó nagy bankokat, és mentették meg az eurózónát, amelyet felelőtlenül gazdálkodó országok térdre kényszerítettek. Sajnos azonban a valóság az, hogy a harag jelentős részben a Globális Alappal és feltehetően a fejlődő országoknak szánt többi fejlesztési programmal szemben nyilvánul meg. Pedig ha a finanszírozás elakad, és olyan, pénzügyileg hatékonyan és innovatív módon működő programok, mint a Globális Alap, forráshiánnyal küzdenek, akkor az egy százaléknak nagyobb gondja is lesz, mint az Occupy mozgalom.

Ha a donor országok hosszú távon kis ügyekben garasoskodnak, a nagyobbakban viszont túlságosan könnyelműek lesznek, akkor a HIV vagy a tuberkulózis egy, a mainál virulensebb törzsének megjelenését kockáztatják. És az Európán végigsöprő gazdasági válsághoz hasonlóan az új járványok sem lesznek tekintettel az országhatárokra.

Ezért legyünk bár gazdagok vagy szegények, végül valamennyien veszítünk, ha a Globális Alap nem jut hozzá azokhoz a forrásokhoz, amelyekre szüksége van, és amelyeket megérdemel.