A szembeszegülés értelme
Az Orbán-rezsim működésének alapja, hogy hatalmát általában nagyobbnak tartják a valóságosnál. Minden sikeres tiltakozó fellépés látni engedi tényleges korlátait, és ezzel közelebb visz a rezsim bukásához.
A jól bejáratott alkotmányos demokráciákban elég pontosan lehet tudni, hogy hol húzódnak a közhatalom korlátai. Tudható, hogy az aktuális kormány politikája vagy a rendszer egésze ellen nyilvánosan tiltakozóknak milyen (általában igen enyhe) következményekkel kell számolniuk. És tudható az is, hogy ha a hatalom egyik-másik, hiúságában sértett birtokosa mégis bírálói elhallgattatásával vagy megfélemlítésével próbálkozna, akkor a jogorvoslat többnyire nem marad el. Másfelől, az önkényuralmi rendszerekben ismert, hogy az ellenvélemény és tiltakozás elnyomásának elvileg nincsenek intézményes határai. Ez persze nem azt jelenti, hogy a diktatórikus hatalom gyakorlói minden esetben élnek a számukra adott összes lehetőséggel. Nekik is tekintettel kell lenniük a társadalmi hangulat változásaira, a nemzetközi közvéleményre és kereskedelmi partnerekre, és így tovább. A megállapodott önkényuralmi rendszerekben ez lehetőséget adhat ellenzéki csoportoknak arra, hogy egy szűk sávban a siker esélyével próbálkozzanak politikai fellépéssel, és lépésről lépésre tágítsák mozgásterüket, ahogy a nyolcvanas évek lengyel és magyar demokratikus ellenzéke is tette. Ám mindaddig, amíg az önkényuralom belföldi és nemzetközi alapja szilárd, az ellenzék által kiharcolt eredmények jellege ideiglenes, fennmaradásuk a hatalom önkorlátozásának a függvénye.
Az Orbán-rezsim távolodóban van az alkotmányos rendszerektől, de nagyon messze van az államszocializmusnak akár a felpuhult változatától is, és nem is fog soha a közelébe érni. Ezt már csak Magyarország nemzetközi gazdasági és politikai környezete is lehetetlenné tenné. Ezért a rezsimmel szembeni politikai és társadalmi tiltakozás tekintetében is köztes helyzet jellemzi az országot. Szemben a zárt önkényuralmi rendszerekkel, vannak bizonyos dolgok, amelyeket a rezsim bizonyosan nem tesz meg kritikusaival szemben. Magyarországon – Oroszországgal vagy Ukrajnával szemben – még nem voltak felrobbantott vagy lefejezett oknyomozó újságírók. Viszont az alkotmányos rezsimekkel ellentétben vannak olyan, demokráciákban elfogadhatatlan következmények, amelyekkel a kritikusoknak számolniuk kell, vagy legalábbis szinte mindenki ebből indul ki. Az ellenzéki erőkkel összefüggésbe hozható vállalkozó hiába pályázik állami megrendelésre vagy támogatásra, a közmédiából eltávolítják a kritikusnak gondolt újságírókat, és őket a nagy kereskedelmi tévékbe vagy rádiókba se hívják. Nem maradnak ugyan állás nélkül, de csak kisebb befolyású fórumokon kaphatnak szerepet. Az önálló véleményt megfogalmazó iskolaigazgató az állásával játszik, a sikeresen mozgósító szakszervezeti aktivista áthelyezéssel, eljárásokkal, kényszerű leszereléssel néz szembe. Sőt, még civil szervezetek is elbocsájthatják az ellenzéki tüntetésen felszólalókat. Mindez jelentősen megnöveli az ellenzéki szerepvállalás költségeit, és apasztja annak emberi és anyagi utánpótlását. Ma szinte csak azok vállalkoznak ilyesmire, akiknek amúgy sincsen veszítenivalójuk: a parlamenti ellenzéki pártok, a teljesen ellehetetlenített társadalmi csoportok – kriminalizált hajléktalanok, státuszuktól megfosztott kisegyházak stb. – képviselői, vagy akik sajátos helyzetük miatt különösen erős alkupozícióban vannak, és követeléseik nem érintik a rezsim politikájának lényegét (kórházi orvosok).
Ami azonban az Orbán-rezsim működését a legjobban megkülönbözteti mind a szilárd alkotmányos demokráciáktól, mind pedig a megállapodott autokráciáktól, az az, hogy a biztosan kizárható és a nagyjából biztosra vehető következmények között a kockázatok széles, szürke zónája húzódik. Rengeteg olyasmi van, amit a rezsim nem tehet vagy nem tenne meg a vele szemben fellépőkkel, ám amiről a közvélekedés vagy az esetleges érintettek úgy gondolják, hogy jó eséllyel megteszi. És a kormányzat mindent el is követ azért, hogy ez a vélekedés fennmaradjon, hiszen az elért politikai hatás szempontjából csaknem egyre megy, hogy a hátrányos következmények ténylegesen bekövetkeznének-e, vagy csak mindenki azt gondolja, hogy bekövetkeznének. Ezért ügyel a kormányzat kínosan arra, hogy legalább a látszat szerint sose engedjen semmilyen tiltakozó fellépésnek, hazai vagy nemzetközi nyomásgyakorlásnak. Hogy minden száznyolcvan fokos fordulat saját, szabadon meghozott döntésnek tűnjön, és ne kényszernek. Mert minden engedmény, minden csatavesztés láttatni engedi a rezsim hatalmának valóságos korlátait, ezáltal ellenfelei számára kitapinthatóbbá teszi a mozgásteret, felmérhetővé teszi a tényleges kockázatokat és lehetőségeket.
Ezért volt a kormányzat számára roppantul baljós a Schmitt-fiaskó. A megszégyenült államfő bukása kétségbevonhatatlan, elleplezhetetlen politikai vereség volt, amelyben nehezen körvonalazható, de érzékelhető szerepet játszottak a rezsim által nem teljes mértékben kontrollált társadalmi szereplők. Szerepe volt mindenekelőtt a nyilvánosság megmaradt független szigeteinek, továbbá a vizsgálatot követelő petíciónak, a társadalmi presztízsére és nemzetközi hírére kényes egyetemi elitnek vagy éppen a Hallgatói Hálózat jól időzített akciójának. A megmaradt demokratikus nyilvánosság mechanizmusai, ha csikorogva is, de működtek, és ez végül a kormányfő teljes elszántsága ellenére is eldöntötte a botrány kimenetelét. És ezzel megdőlt több fontos, az Orbán-rezsim tervezett évtizedes berendezkedése szempontjából létfontosságú mítosz is: megdőlt, hogy az erősen ellenőrzött médiaviszonyok között nem alakulhatnak ki komoly társadalmi visszhangot kiváltó botrányok, és megdőlt az a vélekedés is, hogy a kormánytöbbség tetszése szerint bármilyen belföldi vihart figyelmen kívül hagyhat. Röviden, a botrány keletkezése és lefolyása sokkal gyengébbnek mutatta a rezsimet, mint amilyennek az mutatni akarja magát, és nem véletlen, hogy ennek nyomán a miniszterelnök nem „konszolidációs” államfőt választott, hanem olyat, akiről azt gondolja, tűzön-vízen át harcolni fog a rezsimért.
A plágiumbotrány megmutatta a tiltakozás, a szembeszegülés jelentőségét az Orbán-rezsim viszonyai között. Megmutatta, hogy van tér az eredményes fellépésre, és ezzel ihletet és esélyt adhat továbbiakra. Minden egyes sikeres mozgósítás tapinthatóbbá teszi a rezsim valóságos korlátait, a hátrányos következmények elmaradása látni engedi a kockázatok valós mértékét, és mindez megnöveli a hasonló fellépések sikerének esélyét. A szuverén.hu azok véleményét osztja, akik szerint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének csúfolt rezsim esélye a sikeres konszolidációra nagyon csekély. De hogy felbomlása mikor és miképp következik be, azt rengeteg tényező befolyásolja. Ezek sorában nem utolsó, hogy a közvélemény politikailag aktív része miképp vélekedik lehetőségeiről, amit viszont befolyásol, hogy milyen sikeres fellépéseknek lehet tanúja. Ez adja a tiltakozás értelmét.