A kormányfő az utóbbi hetekben különböző társadalmi szervezetekkel folytatott konzultációjának részeként néhány napja a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségével is egyeztetett. A szűkebb gazdasági kérdések mellett beszédében kitért azok tágabb kontextusára, az Európában és a világban jelenleg zajló átrendeződésekre. Jó lenne, ha a híradásokból kibontakozó történet csupán eddig tartana: meg lehetne vitatni, hogy vajon a megfelelő társadalmi szervezeteket kereste-e fel a miniszterelnök, hogy releváns párbeszéd bontakozott-e ki, hogy a globális átrendeződésre vonatkozó helyzetértékelése helytálló-e.

Az előadáson azonban elhangzott az alábbi mondat is: „Reméljük, a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amelyeket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kelljen vezetni.” Ennek fényében mindezek a kérdések érdektelenné váltak. Jó lenne azt hinni, hogy ez az elejtett mondat csupán egy, a megterhelő tavaszi ciklusban kimerült politikus szerencsétlen elszólása volt, azonban ezt a hitet sem a – rendszerváltás óta példátlan jogállami korlátozások és hatalomkoncentráció formáját öltő – előzmények, sem a mondat utólagos visszavonása nem erősíti meg.

Így nincs más választásunk, mint szembenézni azzal, hogy Magyarország miniszterelnökének horizontján szerepel a demokratikus jogállami alapelvek felfüggesztésének lehetősége. Természetesen, ahogy a mondatból kiderül, ez korántsem jelenti azt, hogy mindez kedvére való lenne. Amennyiben ez a lehetőség fennáll, az csakis egy külső kényszer eredménye lehet, mely kényszerről az is kiderül, hogy túl van az ember vagy a társadalom által befolyásolható tartományon, sokkal inkább olyasfajta erőként képzelhető el, amitől leginkább a „Jóisten óvhat meg” minket.

Orbán Viktor szimbolikus mondatát sok szempontból lehet elemezni, és alighanem ezek többségére sor is kerül a közeljövőben. Rendkívül plasztikusan sűríti ugyanis magába azt a problémát, hogy a rendszerváltás óta gyakorlatilag elmaradt a demokrácia mibenlétéről folytatott társadalmi vita. Ez nem csupán azt jelenti, hogy az állampolgárok kevéssé rendelkeznek arra vonatkozó kellő intuícióval, hogy mi az, ami belefér a demokráciába, és mi az, ami nem, de jól láthatólag azt is, hogy a miniszterelnök számára sem teljesen tisztázott ez a kérdés.

Így nem árt néhány alapvető dolgot leszögezni. A demokratikus jogállam olyan alapelvei, mint a hatalommegosztás elve, a közakarat nyilvános vitában való megformálásának gyakorlata, a fékek és ellensúlyok rendszere, az általános választójog, a felvilágosodásban születtek meg, és évszázadok – olykor társadalmi mozgalmak, olykor tényleges harcok formáját öltő – küzdelmeiben lettek kivívva. Ezeknek az alapelveknek a kiindulópontja az az alapvetés, hogy az ember szabad akarattal rendelkező lény, és ebből fakadóan a másokkal való társulás formájáról is szabadon dönt.

Hosszas politikai filozófiai viták és társadalmi konfrontációk eredményeként ebből az alapvetésből kiindulva jött létre az a demokratikus jogállami berendezkedés, amely az egyén, mások szabadságát még nem veszélyeztető, lehető legnagyobb szabadságát hivatott biztosítani. A rendszerváltással politikai értelemben erre a modellre mondott igent nem csupán Magyarország, de az egész keleti blokk. Ennek intézményi feltételeit rögzítette a 89-es alkotmány, ezt lakták be 2010-ig a politikai pártok, és ezt bontotta le részlegesen az elmúlt két évben a Fidesz–KDNP kormánya.

Éppen ezért az, amit a miniszterelnök említ, hogy egyrészt potenciálisan valamiféle külső kényszer hatására kellene lemondani a demokratikus intézményrendszerről, másrészt ennek elkerülésében legfeljebb az égiek segíthetnek nekünk, egyaránt tarthatatlan. Az, hogy Magyarországon demokratikus jogállam áll-e fenn – attól a két kivételtől eltekintve, hogy egy megszálló hadsereg által gyakorolt nyílt katonai erőszak vagy egy külföldi hatalom által kinevezett bábkormány gyakorolja a közhatalmat –, kizárólag a magyar társadalom döntésén, különösen pedig a társadalom által megbízott politikai vezetők magatartásán múlik.

Tekintve, hogy jelen pillanatban e kivételek közül egyik sem áll fenn, ezért nem képzelhető el olyan szituáció, amelyben külső kényszerek nyomására Magyarországon fel kellene számolni a demokratikus jogállami kereteket. Akárhogy is alakul a nemzetközi gazdasági helyzet, abból semmi sem következik arra nézve, hogy betartjuk a jogegyenlőség és a hatalommegosztás elveit. Ez csakis rajtunk múlik, tőlünk függ. Ebből következően amennyiben a demokratikus jogállami keretek felszámolásra kerülnek, azért egyedül a kormány és annak vezetője felel, és semmiképp sem a külső kényszerek vagy a „Jóisten”.

Mindebből következően megállapítható az is, hogy csakis a demokrácia legalapvetőbb összefüggéseit illető ismeretek hiánya okán vagy pedig – a választópolgárok hasonló hiányosságának feltételezésén alapuló – manipulációs szándék által vezérelve érvelhet így egy politikus. Orbán Viktorról személyes kvalitásai okán nehéz elképzelni, hogy ezen ismeretek hiányában lenne. Ebből következően a sokkal súlyosabb morális felelőssége elvitathatatlan.

2010 őszén még kérdésként lehetett megfogalmazni, hogy vajon a forradalmári és a konszolidáló politikusi szerep küzdelméből melyik kerül ki győztesen. Ha Orbán Viktor fent idézett mondatát az elmúlt két év eseményeinek összefüggésében értelmezzük, ez a kérdés a forradalmár javára látszik eldőlni. A forradalom azonban természetéből fakadóan pontszerű történés, nem egy stabil politikai berendezkedés. Amennyiben a demokratikus alapelveket felülíró, karizmatikus legitimáción alapuló logikáját mégis megpróbálják fenntartani, az óhatatlanul diktatúrához vezet.

Ebben az értelemben a forradalmi szerep hosszú távú fenntartásának komoly veszélyei vannak. A forradalmár vagy konszolidáló politikus szerepkonfliktusára potenciálisan a diktátor szerepének árnyéka vetül. Ennek fényében különösen aggasztó a kormányzati kommunikáció két tendenciája: a válsághangulat folyamatos fenntartása és egy mitikus külső ellenségkép egyre hangsúlyosabb szerepeltetése az események értelmezésében ugyanis sokkal inkább a mindenkori diktatúrák eszköztárába tartozik, mintsem a demokráciákéba.

A miniszterelnök nyilatkozatával sok szempontból megemelte a tétet. Nekiszegezte a kérdést a társadalomnak, hogy vajon mennyire érti a demokráciát, és mennyire ragaszkodik hozzá. A labda jelen pillanatban az állampolgárok oldalán pattog, a mi tisztünk bizonyítani, hogy nem maradhatnak válasz nélkül a fent idézetthez hasonló elejtett megjegyzések. Amennyiben mégis, úgy joggal érezheti a kormányfő, hogy szabad a pálya. Ebben az esetben ugyanakkor már nem csupán a kormány és nem is külső kényszerek vagy az égiek lesznek felelősek a kialakult helyzetért, hanem mi is, a demokráciáról hallgatással és a tiltakozás hiányával lemondó állampolgárok.