A fogyasztás adóztatása

Gazdaság  |  2012. május 5.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A sárgacsekk- és a telefonadó elsősorban nem abban különbözik elődjeitől, hogy a lakosságra vetik ki, vagy hogy fogyasztási adók volnának. Ha azonban rosszul alakítják ki őket, akkor súlyosan torzíthatják az árak szerkezetét.

A kormány legújabb adóügyi elképzelései, a sárgacsekk- és a telefonadó, igazi csemegét jelentettek az adóügyekről író elemzőknek. Megtudhattuk például, hogy a kormány ezentúl a lakossággal, és nem a bankokkal, valamint a telefontársaságokkal fizetteti meg ezeket az adókat. Másrészt az is kiderült, hogy a koncepció jól illeszkedik a kormányzat programjába, mely szerint nem a termelést, hanem a fogyasztást adóztatja meg mostantól, ami elvben javítja a versenyképességet. Ezek az állítások remekül hangzanak, apró problémájuk azonban, hogy nem teljesen igazak.

Kezdjük az emberek megadóztatásával. A helyzet ugye az, hogy eddig a telefontársaságok és a bankok fizettek méretük alapján egy-egy adót, amit most hasonló nagyságú, de a tranzakciók után fizetett adó vált fel. Eddig tehát a szolgáltatókat terhelte, és mind az elemzők, mind a politikusok számára izgalmas kérdést jelentett, hogy vajon áthárítják-e azt a fogyasztókra. Most azonban ez nem is kérdés – maga az állam is a fogyasztók után szedi be, tehát teljesen egyértelmű, hogy teljes egészében a fogyasztók fizetik meg.

Bár ez logikusnak hangzik, mégsem az. Hiszen ha árat emelhet a vállalat a különadó miatt, akkor miért ne csökkenthetne árat a szolgáltatásra kivetett adó miatt? Sőt, nem képzelhető el, hogy mindkét esetben hasonlóan jár el, és így a terhek végső viselését kevésbé befolyásolja az adó kivetésének módja, mint például az, hogy milyenek a vállalat költségei, és mennyire árérzékenyek a fogyasztók? Talán tudnánk is egy olyan ábrát rajzolni, amelyben egy-egy egyenes mutatja a fogyasztók és a vállalatok viselkedését? Lehetne a két tengelyen mondjuk az ár és a mennyiség is, és akkor az egyik görbe felfelé, a másik lefelé menne! És akár az is kiderülne, hogy az áthárítás szempontjából mindegy, hogy melyiket toljuk el!

Mielőtt azonban szakdolgozatban vagy kisdoktori értekezésben rögzítenénk ezt a meglátást, talán sokunknak rémleni kezd, hogy ezt már mások is kitalálták. Ez ugyanis a bevezető közgazdaságtan tárgy második órájának anyaga. Persze a felfele meg lefele menő görbe nem írja le pontosan a valóságot, hiszen számos leegyszerűsítő feltétel van mögötte, de maga a meglátás attól még igaz: hosszabb távon nem számít olyan sokat, hogy a fogyasztókra vagy a termelőkre vetik ki az adót. Más szóval a multik és az emberek adóztatása hasonló mértékben sújtja az embereket. Más kérdés persze, hogy politikailag sokkal rosszabbul néz ki a telefonadó, mint a különadó. Ezért is vezette be előbb azt a kormány, és ez magyarázza a mostani erősebb támadásokat is. Pedig a banki ügyfelek és a telefontulajdonosok költségeire a különadók is hasonló hatással voltak.

A másik – a kormány által is propagált – állítás szerint ezek az adók jól illeszkednek abba a programba, amelyek a termelés helyett a fogyasztást adóztatják. Világos ugyanis, hogy a telefonszolgáltatást és a bankokat a lakosság közvetlenül is használja. A használatnak ez a személyes élménye azonban elfedi azt a tényt, hogy ezeket a szolgáltatásokat – különösen a pénzügyi szolgáltatásokat – a vállalatok is nagymértékben használják. Az MNB számításai szerint az éves pénzforgalom nagyjából 1200 ezer milliárd forint, vagyis a GDP közel 45-szöröse. Sajnos a lakossági pénzforgalomra nem találtam adatot, de az feltehetőleg nem több a GDP néhányszorosánál. A pénzügyi tranzakciók nagy részét tehát a termelő vállalatok fizetik majd be.

Az pedig, hogy egy adó egy termékre, és nem a munkára vonatkozik, nem garantálja, hogy fogyasztási adó. Ilyen alapon a nyersacélra vonatkozó adót is lehetne fogyasztási adóként értelmezni – hiszen mi akadályoz meg abban, hogy jövő hétre rendeljek egy tonnát belőle?

Egy modern gazdaságban ezek a termelésnek ugyanúgy lényeges inputjai, mint a munkaerő, és megadóztatásuk ugyanúgy csökkentheti a versenyképességet, mint a hasonló bevételt hozó munkajellegű adók. Sőt, amennyiben ezek az adók magasak, akkor ellenösztönözhetik a termeléshez felhasznált pénzügyi és távközlési technológiák modernizációját. Márpedig vannak olyan fogyasztók, akiknek az új adó jelentős áremelést jelent: a vállalaton belüli újabb hívások (határ)ára igen alacsony, és ehhez képest a két forint (plusz áfa) adó rendkívül magasnak tűnik. Elég abszurd lenne, ha a telefonszolgáltatás nagyfogyasztóit jóval magasabb adókulcs sújtaná, mint a például a füstszűrő nélküli cigarettát vagy a kannás bort.

Éppen ez mutatja meg egyébként, hogy miben térhet el ezeknek az új adóknak a hatása a különadókétól. A különadóknak – sok hátrányuk mellett – megvolt az az előnyük, hogy a vállalatnak nem kellett megváltoztatnia az árai szerkezetét – vagyis a különböző típusú fogyasztókra árérzékenységük függvényében terhelhette rá az egész vállalatra vonatkozó adót. Ennek a kérdésnek az elemzése rámutatott arra, hogy az adó ilyen megosztása nemcsak a vállalat számára előnyös, hanem a társadalomnak is, mert az adó így okozza a legkisebb torzítást. Mivel a legkevésbé árérzékeny fogyasztóknak jut a legnagyobb áremelkedés, kisebb mértékben csökken a termékből eladott mennyiség, mint ha például percalapú adót vetnének ki.

Az új adók nagy hátránya lehet tehát az árszerkezet torzítása. Úgy tűnik, az adó bejelentése után tárgyalások is kezdődtek arról, hogy valamilyen más formát öltsön az új adó, de ezek eddigi kézzelfogható eredménye – a havi tíz percnél kevesebbet beszélő fogyasztók mentesítése és a havi adófizetés maximalizálása – sokat nem javít a helyzeten, viszont súlyosan megnehezítheti az adminisztrációt.