A magyar oligarchia

Gazdaság  |  2012. július 10.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Miért nem sikerült a magyar gazdaságnak felzárkóznia a fejlettebb nyugati országokéhoz az elmúlt húsz (vagy inkább háromszáz) évben?

Magyarország egy kompország. Egy főre jutó GDP-ben a világ felső felének alján vagyunk, társadalmi egyenlőtlenségünk inkább alacsony, oktatási rendszerünk bár nagyon egyenlőtlen, de nem rossz, egészségügyi rendszerünk, tömegközlekedésünk és általában az infrastruktúránk a térségben a jobbak között van.

A viszonylagos sikertelenségre adott leggyakoribb magyarázatok kulturálisak. Vannak, akik szerint a magyarok lustasága, kurucossága vagy önzése a legnagyobb akadály, vannak, akik a szocialista kultúra továbbélését kárhoztatják, vannak, akik a vállalkozói kultúra hiányát, és vannak, akik az árvalányhajas, régmúltba révedő és a modern kor realitásaira süket füleket emelik ki. Bár kis igazság talán mindegyik érvelésben van, de a korábbiak alapján talán nem meglepő, ha azt állítom, hogy összességében ezek az érvek nem sokat magyaráznak. Gondoljunk csak bele: amikor a 80-as években engedélyezték az önfoglalkoztatást vagy a gmk-kat, magyarok százezrei fogtak bele különböző vállalkozásokba, és maradtak a munkaidő lejárta után fusizni. Hiányzott a kapitalista szellem? Aligha. Szüleink ékes példáját nyújtották annak, hogy ha van rá lehetőség, és kifizetődő, akkor mi magyarok igenis megragadjuk a lehetőséget, hogy vállalkozzunk, beruházzunk és kockáztassunk. Ha valaki ellátogat az Audi egy magyarországi és egy németországi gyárába, akkor azt leszámítva, hogy a magyar dolgozók harmadannyit keresnek, nem fog nagy különbségeket látni. Lustábbak, butábbak, tehetetlenebbek és önzőbbek lennénk a németeknél? Nem hinném. De ha egy kicsit azok vagyunk is, ez önmagában nem magyarázza meg azt, hogy miért fejletlenebb az országunk.

Úgy vélem, hogy ha Acemoglu és Robinson megírta volna Magyarország rendszerváltás utáni történetét, akkor azt állították volna, hogy a magyar gazdaságot az oligarchák húzták és húzzák vissza. Miért? Mi történt pontosan? Meglátásom szerint az első probléma az volt, hogy bár a rendszerváltás után hatalmas gazdasági lehetőségek nyíltak meg, a gazdasági hatalom és a politikai kapcsolati hálók alapvetően nagyon koncentráltak voltak. A szocialista vállalatvezetők, a nómenklatúra tagjai és a körülöttük állók nem egy szabad versenyes kapitalizmusban voltak érdekeltek, hanem abban, hogy egy békés átalakulás után a gazdasági hatalom bebetonozódjon az ő kezükben. Ezt sikeresen el is érték. A második probléma az volt, hogy azok az új gazdasági szereplők, akik innovatívak voltak, és egy jól működő, szabad versenyes kapitalizmusban szerettek volna élni, túlságosan szétaprózódottak voltak, és különböző koordinációs problémák miatt nem tudtak egységbe szerveződni. A harmadik probléma pedig az volt, hogy amikor a Fidesz hatalomra került, akkor sokkal termékenyebb volt számára egy alternatív vállalati birodalom létrehozása és fenntartása, mint hogy rengeteg kockázatot vállalva megpróbálja megszervezni a szabad versenyes kapitalizmusban érdekelt szereplők koalícióját. A következőkben ezeket az állításokat fogom részletesebben kifejteni.

A szocialista oligarchák

Az, hogy 1989 után az új piacgazdasági kereteket kihasználva a korábbi szocialista elit először az állami vállalatok vagyonának kiszipolyozásával, majd áron aluli megszervezésével sikeresen felépítette a saját birodalmát, senki számára nem új. Az sem, hogy az MSZP 1994-es hatalomra jutásával újabb dimenziók nyíltak meg számukra, amikor a párt másod- és harmadvonalas embereinek segítségével, további privatizációkkal, cinkelt közbeszerzésekkel és más, az állam szempontjából előnytelen szerződésekkel tovább fokozták a hatalmukat. Egy-két dolgot azonban érdemes részletesebben is megvizsgálni.

Az első és talán legfontosabb kérdés az, hogy eleve el volt-e rendelve a szocialista elit sikere, vagy volt esetleg lehetőség arra, hogy ezt elkerüljük. Meglátásom szerint igenis volt rá lehetőség. Acemoglu és Robinson kritikus helyzeteknek hívja azokat a pillanatokat egy társadalom életében, amikor rövid időre lehetőség támad az oligarchák elzavarására és egy szabadabb gazdasági és politikai intézményekkel rendelkező ország alapjainak lerakására. A krikitus helyzetekben, mint az 1688-as dicsőséges forradalomban, a régi és az új elit felsorakozik, és megküzd egymással. A küzdelem kimenetele rengeteg, köztük sok véletlen tényező függvénye.

Véleményem szerint 1989-ben Magyarország is egy kritikus helyzetben volt, amit sajnos, legalábbis ideiglenesen, a régi elit nyert meg. Kétségtelenül segítette őket a gazdasági hatalmuk és a kapcsolathálójuk, de az sem vitatható, hogy az MDF rendkívül rosszul mérte fel a kormány prioritásait. Antallék azt gondolták, hogy az ország gazdasági problémáit elsősorban az állami vállalatok strukturális problémái okozzák, és amiatt a piacgazdaság kereteinek gyors kiépítésével a bajok orvosolhatóak. Vesztünkre két fontos dologgal nem számoltak. Egyrészt azzal, hogy a szabad piacgazdasági keretek erős eszközöket adnak a szocialista oligarchák kezébe, hogy az állami vállalatok vagyonát megszerezzék. Új, baráti cégek létrehozásával és az állami vállalatok számára előnytelen szerződésekkel mindez könnyen megoldhatóvá vált. A másik, amivel az MDF nem számolt, az volt, hogy a legfőbb ellenségei nem a vállalatok struktúrája, hanem maguk a vállalatvezetők voltak. Ha idejében kivizsgálják néhány kulcsfontosságú vállalat gazdálkodását, és letartóztatnak néhány korrupt vállalatvezetőt, akkor a helyzetet talán kordában lehetett volna tartani. Az MDF azonban elszalasztotta ezt a lehetőséget, és így Magyarország is elszalasztotta az 1989-es kritikus helyzet kihasználását az oligarchia megtörésére.

A második dolog, amit érdemes hosszabban tárgyalni, az az, hogy hogyan viszonyult az állam a nem baráti cégekhez az MSZP-s időkben. A szocialista kormányok tökélyre fejlesztették a szelektív adóztatást. Bármelyik városban, bármelyik szektorban, ha a vállalatok sikeressé kezdenek válni, akkor valamilyen extra indirekt adóra számíthatnak. Példák: reklámhordozó papírok környezetvédelmi termékdíja, a csomagolás környezetvédelmi termékdíja, a fénymásolással vagy más hasonló módon történő többszörözés után járó (reprográfiai) jogdíj, a televíziókészülékek után fizetendő üzembentartási díj (vendéglátóhelyeknek), kulturális járulék (pl. építtetőknek), és lehetne még sorolni napestig. A szelektív adóztatás egyrészt remek pénzforrás, másrészt így igen könnyű kicsinálni a potenciális versenytársakat is. Ennek azonban súlyos ára van. A vállalkozások elég hamar rájönnek arra, hogy amennyiben sikeresekké válnak, előbb-utóbb rájuk fog szállni az önkormányzat vagy az állam. Jó esetben kisebb kenőpénzzel meg lehet úszni a dolgot, azonban minél sikeresebb a vállalat, annál kevésbé valószínű, hogy a kis kenőpénz elég lesz. A vállalkozások tehát teljesen racionálisan megpróbálják meghúzni magukat, és kicsik maradnak. Növekedni akkor érdemes, ha a vállalkozásnak megfelelő politikai kapcsolatai vannak. Amennyiben viszont a vállalkozásnak jó politikai kapcsolatai vannak, akkor innovációra semmi szüksége nincsen, a versenytársakat sokkal egyszerűbben is el lehet intézni. Az állam támogatások és büntetések arzenálját használta a piaci reguláció és felzárkóztatás nevében, de valójában a baráti vállalatok hatalmának bebetonozása céljából. Miért magasak az adók Magyarországon? Pontosan ezért. Magas adókkal és magas támogatási szinttel a legkönnyebb kézi vezérelni, hogy a megtermelt javak végül kinek a kezébe kerüljenek. Csodálkozunk, hogy nincsen innováció, és a vállalataink nem növekednek?

A harmadik dolog, amit érdemes kiemelni az MSZP-s korszakból, az a nemzetközi vállalatok szerepe. A rendszerváltás után rengeteg multi jelent meg az országban. Ennek sok előnye volt. Ezen vállalatok profik, és hoztak magukkal egy olyan kultúrát, amely Magyarországról hiányzott. Az exportra termelő vállalataink nem a magyarokkal versenyeztek, hanem nemzetközi cégekkel, és ennek megfelelően az oligarchikus berendezkedés ezekben az esetekben nem volt kifizetődő. Jó lenne ilyen vállalatokból több – gazdaságunk rövid felívelő és visszaeső periódusai is a külföldi működő tőke beáramlásához vagy annak elmaradásához köthetőek. Az exportra termelő vállalatokkal szemben a magyar piacra termelő és kvázi monopolhelyzetben levő vállalatok, például a háztartási energiát szolgáltató, telekommunikációs, építőipari cégek és a bankok azonban problémásabbak. A nagy piaci erővel rendelkező cégek szabályozása Nyugaton is nehéz, egy korrupt országban azonban egyenesen veszélyes. Nagyon jó példák a magyarországi banktörvények, melyek példátlan jogokat biztosítanak a bankoknak. Gondoljunk csak az egyoldalú szerződésmódosítás abszurditására. Az is érdekes kérdés, hogy hová tűnt el az a rengeteg pénz, ami pénzügyi termékeink nyugati országokhoz viszonyítva rendkívül magas árából folyt be. Elvitték a tulajdonosok? Lehet. Ellopták a menedzserek? Könnyen lehet, sajnos hallani ilyen történeteket. Esetleg összejátszottak bizonyos politikusokkal, hogy a szabályozás és a verseny továbbra is gyenge maradjon? Ez is lehet.

Az utolsó dolog, amit érdemes kiemelni, az az, hogy a szocialista oligarcháknak nem volt érdekük egy jól szervezett MSZP létrehozása, mert abban folyamatosan félniük kellett volna, hogy egy velük ellenséges hatalmi bázis erősödik meg. Sokkal termékenyebbnek tűnt a pártot „demokratikusan” szervezett, gyenge vezetésű és átláthatatlan állapotban tartani. Ez az állapot pedig egészen mostanáig sikeresen fenn is maradt. Könnyen lehet, hogy a szocialista párt nagyobb botrányai (Tocsik-ügy, őszödi beszéd kiszivárogtatása) mögött is azok a szocialista oligarchák álltak, akik a több ezer éves „oszd meg és uralkodj” elv alapján próbálták az aktuális erős és potenciálisan veszélyes embereket kicsinálni. Miért fontos ez? Azért, mert az MSZP gyenge vezetői struktúrája és homályos háttere a jövőben is a párt legnagyobb akadálya arra, hogy kitörhessen az oligarchizmus csapdájából. Mesterházy Attila jelenleg ha akarna, se tudna szembefordulni a szocialista oligarchákkal. Ez az út nagyon nehéz lesz bárki számára, aki az MSZP-ből egy hiteles, modern pártot akar faragni.

A Fidesz dilemmája

A Fidesz-kormányok sok mindenre rájöttek. Rájöttek arra, hogy a szocialista elit és egyéb multinacionális cégek és szervezetek könnyedén és sikeresen becsapták az első jobboldali MDF-kormányt. Látták azt is, hogy a szocialista oligarchák kiépítettek egy olyan gépezetet maguk körül, ami hihetetlen mennyiségű pénzhez juttatja őket. Látták, hogy ez rossz az országnak, és látták, hogy ez rossz nekik. Rossz az országnak, mert visszaveti a fejlődésünket, és rossz a Fidesznek, mert a választásokon nem tudja felvenni a versenyt a baloldallal még úgy sem, hogy a baloldal amúgy rosszul kormányoz.

Nézzük meg, hogy milyen lehetőségeik voltak. Először is mi lett volna az ország szempontjából a legjobb és a legrosszabb választás? Az ország számára legkedvezőbb utat nevezzük a „dicsőséges forradalom” útjának, míg a legkedvezőtlenebbet az afrikai útnak. A dicsőséges forradalom útja a következőképpen nézett volna ki. A tehetséges magyar kis- és középvállalkozóknak és egyéb szakembereknek elegük lesz a volt szocialista gazdasági elit és az újonnan megjelenő külföldi oligarchák hatalmából. Rájönnek arra is, hogy a helyzet nagyon törékeny, és az egyetlen lehetőségük arra, hogy tartósan berendezkedhessenek az országban, ha koalicíciót kötnek egymással, és olyan jogszabályokat fogadtatnak el a politikai vezetéssel, amely nemcsak hogy megnyirbálja az oligarchák hatalmát, de azt is lehetetlenné teszi, hogy valaha is visszajöjjenek. Ehhez rendbe kellett volna tenni a közbeszerzések szabályozását és gyakorlatát, ki kellett volna iktatni a szelektív adóztatás és álságos támogatások rendszerét, könnyíteni kellett volna a verseny megjelenését a monopolisztikus szektorokban, és a körmére kellett volna csapni rengeteg korrupt önkormányzatnak. Ki kellett volna vizsgálni a korábbi privatizációs szerződéseket és sok korábbi közbeszerzést. De ami még fontosabb, olyan jogszabályi környezetet kellett volna kialakítani, amely csökkenti az esélyét egy új oligarchia megjelenésének. Ehhez erősíteni kellett volna azokat a bizonyos fékeket és ellensúlyokat, függetleníteni kellett volna a bíróságokat, és segíteni kellett volna, hogy létrejöjjön egy független média, amely tevékenyen részt vesz a legnagyobb disznóságok felgöngyölítésében.
Az ország szempontjából legrosszabb út az afrikai út lett volna. Amikor az afrikai országok a 20. század második felében kivívták függetlenségüket, sokan gondolták, hogy a kontinens hatalmas fejlődésnek néz elébe. A legtöbb ország azonban hatalmas csalódást okozott, mert a hatalom lényegét tekintve nem változott, csak a korábbi fehér elitet cserélték le egy új fekete elitre. A hatalmas profitlehetőségek ráadásul nagyon könnyen polgárháborúkba is torkolltak, amikor a rivalizáló elitek próbálták megkaparintani a teljes hatalmat. Magyarország szempontjából ez lett volna a legrosszabb út: egy polgárháború, amit a Fidesz-közeli új elit és az MSZP-közeli régi elit vív valamilyen mondvacsinált ügy miatt.

Aki egy kicsit is nyitott szemmel járt 1998 után, láthatta, hogy a Fidesz által választott út sokkal közelebb van a legrosszabb úthoz, mint a legjobbhoz. A hatalmi mechanizmusok alig változtak, bár a kedvezményezettek köre lecserélődődött. A politikai törésvonalak mentén ráadásul hihetetlen mértékben megosztottá vált a társadalom. Egy polgárháború szerencsére szóba sem jött, bár érdekes kérdés, hogy mi történt volna, ha a magyarországi politikai törésvonalaknak etnikai jellegük is lett volna, mint Afrikában vagy Jugoszláviában. Rendkívül szórakoztató azt látni, ahogy bal- és jobboldali értelmiségiek asszisztálnak ennek a kvázi polgárháborús helyzetnek a fenntartásához. Az ideológiai ürügy olyan erős, hogy szinte a teljes magyar értelmiséget abban a tévhitben tudja tartani, hogy az ürügy a valódi ügy. Pedig az ürügy csak ürügy, és a valódi ok a gazdasági hatalom.

Rövidlátó és tehetségtelen volt-e Orbán Viktor és csapata, hogy az afrikai és nem a dicsőséges forradalom útját választotta? Egyáltalán nem, ez teljesen logikus volt. A Fidesz 1998-ban és 2010-ben nem egy széles, a korábbi rendszer elveit tagadó, innovatív és tehetséges vállalkozókat, valamint szakembereket tömörítő koalíció tagjaként nyerte meg a választásokat, hanem egyedül (illetve 1998-ben egy korrupt, végnapjait számláló bohócpárttal karöltve). 1998-ban, de igazából még 2010-ben sem volt a Fidesz körül egy széles vállalkozói kör, mely meg akarta védeni az érdekeit az oligarchák túlhatalmától. A Fidesz nem volt olyan kényszerpályán, mint az angol középnemesek a 17. század végén. Sokkal ésszerűbbnek tűnt tehát az afrikai út és a pénzcsapok megszerzése, mint egy széles koalíció megszervezése. Ez ráadásul még csak nem is feltétlenül a Fidesz vezetőségének tudatos döntése volt. Könnyen elképzelhető, hogy az ő elméjüket is elhomályosította az MSZP elleni keresztes hadjárat fontossága. Sokan közülük azt gondolhatták, hogy a cél szentesíti az eszközt.

A Fidesz tehát úgy döntött, hogy alapvetően folytatja a szocialisták által elkezdett gazdasági kizsákmányolást, de megpróbálja azt a saját javára fordítani, és amint lehetősége lesz rá, megsemmisíti az ellenséget. Megjelent azonban néhány új elem is. Az egyik ilyen új elem a magyar vállalkozások kiemelt „támogatása”. Mind az első, mind a második Fidesz-kormány e címszó alatt a közbeszerzéseken pályáztatás nélkül juttatott megrendeléshez néhány kiemelten „fontos” céget. A stratégiainak gondolt cégek között azonban túlnyomórészt épitőipari, illetve kommunikációval foglalkozó cégek voltak és vannak. Cégek, melyeket nem azért akart feltőkésíteni az állam, hogy később nagyobb eséllyel állják meg a helyüket a nemzetközi versenyben, hanem azért, hogy létrejöjjenek olyan közepesen erős lojális cégek, melyek segítik a kormányt a választások megnyerésében. Ezen vállalkozások a politikai kapcsolataikon keresztül jutottak és jutnak megrendelésekhez, és nem versenyben edződnek meg. Ennek megfelelően nem szükséges számukra az innováció, a folyamatos küzdelem a legmegfelelőbb szervezeti struktúra kialakításához, gyakorlatilag bárhogyan működhetnek, a sikerük biztosított. Ezt a vállalkozói kört nevezhetjük az új magyar oligarchiának. A szocialisták és a Fidesz között az egyik különbség az, hogy a Fidesz teljesen nyíltan és nem a függöny mögött támogatta a baráti cégeket, mindezt a hazai vállalatok támogatásának ürügyén. A helyzet 2010 után még rosszabbá vált. A párt egyre leplezetlenebbül használta a szelektív adóztatások és támogatások rendszerét, a fékek és ellensúlyok soha nem látott mértékben gyengültek, a független intézmények, például bíróságok egyre nagyobb politikai kontroll alá kerültek. Ez azért hatalmas baj, mert ellensúlyok nélkül nincs, ami az ország és a Fidesz érdekét összehangolná. Nincs olyan kényszerpálya, ami a politikusokat szinte tudat alatt az ország számára jó döntések meghozatalára kényszerítené.
Vállalataink manapság ráadásul joggal félhetnek attól, hogy amennyiben packázni mernek a kormánnyal, például jogi eljárást indítanak egy kérdéses módon elvesztett közbeszerzés után, büntetéssel nézhetnek szembe. Pedig ez lenne az egyik legegyszerűbb módja a korrupció elleni küzdelemnek. Ezzel ellentétben a Fidesz rendszere vállalatainkat nem innovációra, beruházásra és hatékonyságra készteti, hanem politikai kapcsolataik erősítésére és meghunyázkodásra. Ez pedig egy ország leszakadásának a receptje.

Van-e kiút?

Egyes vélemények szerint nem kell félnünk, a dolgok egy idő után jobbra fognak fordulni. A Fidesz tele van tehetséges, jóindulatú politikusokkal, a párt pedig jól szevezett, és a szocialistákkal ellentétben náluk kevésbé egyszerű a zavarosban halászni. Ez talán így is van. Csakhogy a Fidesz hatéves kormányzása alatt már többször bebizonyította, hogy tehetségét és szervezettségét nem fogja az ország érdekében használni, hacsak nem a saját érdeke is ezt kívánja. Ennek megfelelően el kell érni, hogy olyan kényszerpályára kerüljön a Fidesz, amely jobban összehangolja a köz érdekét az ő érdekeikkel.

A felemelkedéshez szükség lenne egy, a jelenleginél sokkal erősebb, jobban szervezett, független és felkészült civil társadalomra, amely akár a politikai eszközök használatától sem riad meg, hogy hallassa a hangját. Ezenkívül természetesen szükségünk lenne egy ellenzékre is, ami sajnos ma nem létezik. Egyes felmérések szerint az MSZP támogatottsága éppen felfelé ível, de ez egyáltalán nem jelent jót. Az ideális ellenzék egy széles koalícióra épülne. Nem jól bevált oligarchákra van szükség, és nem is egy újabb kiscsapat magánakciójára. Ez az ellenzék maguk között tudna olyan tehetséges és növekedni vágyó kis- és középvállalkozókat, valamint más gazdasági és egyéb szakembereket, akiknek elegük van az oligarchák hatalmából, és akik képesek harcolni a többség érdekeiért. Egy ilyen ellenzéknek jelenleg a csíráját sem látjuk. Könnyen lehet, hogy amiatt, mert a baj még nem elég nagy. Amíg van munka, van kenyér az asztalon, és elvegetál a vállalkozásunk, nem fogunk keresztes hadjáratot indítani nálunk sokkal nagyobb erők ellen.

Honnan jöhetne ez az ellenzék? Kézenfekvőnek tűnhetne az LMP komoly szerepvállalása. Az oligarcházást is ők hozták be a köztudatba, és még a nevük is azt sugallja, hogy nekik más elképeléseik vannak a politikáról. Az LMP-vel jelenleg az a probléma, hogy valamiért idegenkedik a nyugatos kapitalizmustól. Ehelyett hangsúlyosabb náluk a szociális demagógia, a környezetvédelem és egyéb, az ország szempontjából harmadlagos, újbalos témák. Meg kell azonban érteniük, hogy ha lesz új világ, abban nagyon nagy szükség lesz az innovatív, magyar vállalkozásokra és a kapitalista szellemre. A vállalkozó nem ellenség. Az oligarchia az ellenség, függetlenül attól, hogy szocialista, külföldi, Fideszes vagy bármi más.

Értelmiségi találkozókkal, újságcikkekkel (mint ez a cikk), kávéházi beszélgetésekkel nem jutunk sokra. Meg kell szerveződniük azoknak a vállalkozóknak, akik szeretnének és tudnának növekedni, de a jelenlegi politikai és gazdasági intézmények gátolják őket ebben. Szükség van ezenkívül sok olyan emberre, akik egzisztenciális érdekből, hazafiságból vagy bármely más indokból hajlandóak időt és energiát áldozni arra, hogy kiépítsék azokat a bizonyos kényszerpályákat, amelyek azután ördögi helyett angyali köröket indíthatnának el az országban.  

(Ezer hála a barátaimnak, elsősorban Horváth Hedvignek, értékes észrevételeikért és a tartalmas beszélgetésekért. Az írás első része itt olvasható.)