A szegények pénzügyei

Gazdaság  |  2011. október 13.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A szegény emberek jövedelme és kiadásai általában rendszertelenek és bizonytalanok, ezért fontosak számukra a jó minőségű pénzügyi szolgáltatások. A kamatplafon előírása ezt nem segíti elő.

A magyar kormány országvédelmi programjának hangsúlyos eleme az uzsorások elleni fellépés és az ennek kapcsán bevezetett 30 százalékos maximális hitelkamatláb. Az uzsorások elleni gazdaságpolitika jó szándéka nem vitatható, de érdemes megvizsgálni azt is, hogy a konkrét intézkedések nem járnak-e nem szándékolt negatív hatásokkal. A kamatplafon például arra a feltételezésre épül, hogy a 30 százaléknál magasabb kamatlábat tartalmazó kölcsönök nem lehetnek mindkét fél számára hasznosak és tisztességesek. Fontos kérdés tehát, hogy teljes képet ad-e a szegény emberek pénzügyi életéről, ha a helyzetet napról napra élő passzív áldozatok és gátlástalan uzsorások dichotómiájában képzeljük el.

A mikrohitelprogramok sikerének köszönhetően a szegény emberek pénzügyi élete fontos kutatási témává vált a közgazdászok körében. Tisztázódott, hogy a mikrohitel „klasszikus” piacai – India és Pakisztán – mellett az ilyen szolgáltatásokra nagy igény van a közepesen fejlett – többek között dél-amerikai – országokban is, sőt sikeres szolgáltatók jelentek meg olyan fejlett régiókban, mint például Skócia. A szegények pénzügyeit felmérő kutatások rámutattak arra, hogy a szegény emberek pénzügyi szokásai sok szempontból hasonlítanak ezekben az egymástól nagyon különböző országokban. Feltételezhető tehát, hogy a kutatások eredményeiből értékes következtetések vonhatók le a magyar helyzetre vonatkozóan is.

Az egyik legérdekesebb ilyen kutatás Collins, Morduch, Rutherford és Ruthven könyvéből ismerhető. Ők három országban – Indiában, Pakisztánban és Dél-Afrikában – vizsgálták a napi két dollárnál kevesebből élő szegények pénzügyeit. A kutatás hatalmas munkával járt, mert a mintába kerülő embereket egy évig kéthetente felkeresték, és pontosan rögzítették, mennyit költöttek, milyen megtakarításaik és tartozásaik voltak.

A legfontosabb következtetésük, hogy a szegény emberek pénzügyi élete meglepően aktív. Egy tipikus szegény bangladesi házaspár, Hamid és Khadeja például nagyjából havi 70 dollárból él Hamid helyettes motoros riksasofőri állásából. Ennek a családnak vannak megtakarításai. Pénzügyi eszközeik nagyjából két és fél havi jövedelmüknek felelnek meg: 2000-ben például 76 dollár értékű életbiztosítással, 16,80 dolláros mikrohitelbetéttel rendelkeztek, és 40 dollárt kölcsönadtak másoknak. Ezzel egy időben körülbelül 3 havi jövedelmükkel tartoztak, nagyrészt egy mikrohitelbanknak. A pénzügyi naplók szerint azonban még ezek az állományok is eltörpülnek az éves „áramlásokhoz” képest: az év folyamán ennél jelentősen nagyobb mértékben rendezik át a családok portfólióikat, például rövid távú kölcsönök nyújtásával és felvételével.

A szegénység tehát nem jelenti azt, hogy ne volna szükség pénzügyi szolgáltatásokra. Éppen ellenkezőleg: a szegények jövedelme nemcsak alacsony, hanem rendszertelen és bizonytalan is. A kiadások szintén bizonytalanok, és vészhelyzetekben vagy nagy családi események alkalmával kifejezetten magasak. A bevételek és a kiadások időbeli szerkezete tehát alapvetően eltér egymástól. Mint a mikrohitelbankok sikere is mutatja, a szegény emberek legalább olyan mértékben igényelnek pénzügyi szolgáltatásokat, mint a gazdagok.

Ezek a pénzügyi igények nagyon kreatív ötleteket hívnak életre. Mindhárom országban fontos volt, hogy nagyobb összegeket gyűjtsenek össze az emberek, és ez szinte minden válaszadónak sikerült. A 77 éves dél-afrikai Nomsa például, aki egyedül neveli négy unokáját, minden hónapban 40 dollárt tett félre havi 120 dolláros nyugdíjából. Ezt azonban nem bankszámlán tartotta, hanem megtakarítási klubok keretében tette félre. Ezek egyike úgy működött, hogy a tíz tag havi 9 dollárt fizetett be a klub pénztárosának, aki a pénzt a házában tartotta, és év végén szétosztotta a megtakarításokat. Az így összegyűjtött összegből Nomsa az év végén vehetett egy nagyobb dolgot. Érdekes, hogy Nomsa nem kapott kamatot jelentős megtakarítása után, sőt mások gyakran fizettek is hasonló szolgáltatásokért. Ilyen volt például az a szolgáltatás, melynek során egy asszony mindennap elment a családokhoz, akik napi egy dollárt adtak neki, majd rendszeres időközönként visszakapták az összeg nagy részét – de valamennyi pénzt az asszony is kapott ezért a munkáért. A nagyobb összegek összegyűjtését segítő szolgáltatás tehát gyakran költséges, de a nagyon szegény emberek hajlandók is megfizetni ezeket a költségeket.

Ha a megtakarítási szolgáltatásokért – például az asszony mindennapi látogatásáért – hajlandók fizetni az emberek, akkor az sem meglepő, ha rövid távú kölcsönökért fizetnek. A pénzügyi naplók alapján a kölcsönök árának nagy része inkább a szolgáltatás egyszeri díjának, mint kamatnak tekinthető. Ez költségalapon is indokolt, hiszen a kölcsönnyújtás költségének jó részét a család felkeresése és a hitel adminisztrálása teszi ki. Ebből következik, hogy a rövid távú kölcsönökre számított „kamat” évi több ezer százalék is lehet, a hosszabb távú kölcsönök kamata viszont jelentősen alacsonyabb.

Mindennek fontos következményei vannak a gazdaságpolitikára nézve. A kamatplafon például akadályozza, hogy a szegények hozzájussanak a pénzügyi szolgáltatásokhoz, mert a 30 százalékos éves kamat valószínűleg nem fedezi a rövid távú hitelek egyszeri költségét. Mivel ez a szabályozás megakadályozza, hogy legális forrásokból ilyen hitelhez jussanak a szegény emberek, növelheti a törvényen kívül működő uzsorások iránti igényt.

Ezért a kormányzatnak inkább arra kellene törekednie, hogy minél több – és persze minél jobb minőségű – pénzügyi szolgáltatáshoz jussanak a szegények. Hasznos volna az olyan környezet megteremtése, amely támogatja a mikrohitelbankokhoz hasonló kezdeményezések létrejöttét, mint amilyen például a szegények bankja. A jelenleg érvényes adminisztratív korlátozások éppen eléggé akadályozzák ennek a piacnak a működését, és csak ront a helyzeten, ha a szabályozás összemossa a szegényeket hatékonyan segítő pénzügyi szolgáltatók valós költségeit az uzsorások tevékenységével.