Állami szolgáltatások piacosítása?

Gazdaság  |  2011. május 17.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormány intézkedései jelentősen csökkentik a jóléti állam korábbi szolgáltatásait. A program sikerének egyik szükséges feltétele, hogy ezek a szolgáltatások a piacon hozzáférhetővé váljanak. A bejelentett programok alapján nincs erre garancia.

A Széll Kálmán-terv és az „adminisztrációcsökkentő csomag” leépíti az állam által nyújtott jóléti szolgáltatások egy részét. Csak néhány példa: csökken az államilag finanszírozott felsőoktatásban részt vevők száma, radikálisan kisebb lesz a gyógyszerkassza, harmadára csökken a munkanélküli-ellátás időtartama, és jelentősen csökken a táppénz felső határa. A kormányzati retorika ezeket az intézkedéseket leginkább valamilyen anomáliák elleni küzdelemnek állítja be: az értéktelen diplomák, a gyógyszerek pocsékolása, a táppénzcsalás vagy a segélyen élés elleni harcként. Ezért az ilyen intézkedések elvben értelmezhetők a korábban a kormány által nyújtott szolgáltatások piacosításaként is: finanszírozásuk áttekinthetőbbé válik, és mindenkinek fizetni kell értük.

Akár egyetértünk ezzel az iránnyal, akár igazságtalannak tekintjük, érdemes megvizsgálni – a reform sikerének egyfajta szükséges, de nem elégséges feltételeként –, hogy legalább transzparens módon megvásárolhatók lesznek-e ezek a szolgáltatások azok számára, akik megengedhetik őket maguknak. Amennyiben nem alakulnak ki ezek a piacok, akkor könnyen előfordulhat, hogy összességében azok a magasabb jövedelműek is hátrányosnak érzik majd a változásokat, akiket egyébként az adócsökkentés és a szolgáltatások piacosítása pozitívan érintene. Az eddig látható szabályok – és a kormánynak a piachoz való ambivalens viszonya – alapján azonban legtöbb esetben nincs garancia sem az áttekinthetőségre, sem arra, hogy a piacon megvásárolhatóak lesznek ezek a szolgáltatások.

Egyszerű példa erre a táppénz. A kormány döntése alapján ezentúl senki nem kaphat havi kb. 100 ezer forintnál többet, ha táppénzre megy. Ezzel a táppénz a magasabb jövedelműek esetében nem lesz képes betölteni biztosítási funkcióját: ha valaki komolyan megbetegszik, akkor egyben súlyos anyagi nehézségei lehetnek. Feltehetőleg a legtöbb magasabb jövedelmű munkavállaló szívesen kötne egy olyan biztosítást, amely havi díjért cserébe magasabb kifizetést biztosít betegség esetén. Miközben hosszabb távon beléphetnek a biztosítók erre a piacra, közel sem egyértelmű, hogy ez belátható időn belül megvalósul. Egyrészt a táppénz egyfajta biztosítás, és ezért ennek a biztosításnak a „piacosítása” akkor lenne korrekt, ha a kötelezően fizetendő járulék csökkenne. Másrészt a dolog – politikai kommunikációs okok miatt – nem különösen transzparens, és sokan nem is veszik majd észre, amíg betegek nem lesznek. Harmadrészt nem triviális, hogyan lehet ilyen hatékonyan működtetni egy ilyen biztosítást piaci alapon – már csak azért sem, mert leginkább azok kötnének ilyen biztosítást, akik gyakrabban betegek.

Ezek alapján meg is fogalmazható a szolgáltatások hatékony piacosításának két feltétele. Egyrészt a kormánynak transzparens módon meg kell mutatni, hogy milyen befizetésért milyen szolgáltatást nyújt az állam, és érdemes elég időt biztosítani a felkészülésre. Másrészt meg kell teremtenie azt a jogi környezetet, amelyben ezeket a szolgáltatásokat átvehetik a magánvállalatok. Könnyen lehet, hogy egy ideig támogatnia is érdemes ezt.

Nagy persze a csábítás arra, hogy az intézkedéseket „kommunikációs trükkök” keretében tálalják, hogy minél kisebb legyen a felháborodás. Ráadásul erős a nyomás, hogy azonnal sort kerítsenek rájuk, hiszen sürgősen javítani kell a költségvetés helyzetét. Ez a stratégia azonban hosszabb távon visszaüthet: a választók sokkal inkább felháborodnak az átláthatatlan megszorítások sorozatán, mint az olyan megfelelően kommunikált intézkedéseken, amelyeket megfelelő módon kiválhatnak piaci alapú öngondoskodással.

Sokkal súlyosabb kérdések merülnek fel a gyógyszerkassza területén. A gyógyszerkassza harmadával való csökkentése nyilván azzal jár majd, hogy bizonyos gyógyszerekhez nehezebb lesz hozzájutni. A problémát az is súlyosbítja, hogy a különadók és az új szabályok miatt a Magyarországra behozott gyógyszerek száma is csökkenhet: könnyen lehet, hogy bizonyos gyógyszerekhez olyankor sem lehet majd hozzájutni, ha valaki hajlandó kifizetni a teljes árat. Itt fontos stratégiai döntéssel kell szembesülnie a kormánynak: rákényszeríti-e az embereket, hogy elfogadják az eddiginél alacsonyabb minőségű egészségügyi ellátást, vagy lehetővé teszi, hogy magánbiztosítást kössenek, és az államin felül további egészségügyi ellátásokat vásároljanak maguknak. Kétségtelen, hogy ez egy igen nehéz politikai döntés, hiszen itt igencsak ellentmondásba kerül a konzervatív felfogású kormány a vizitdíj ellen küzdő Fidesszel. A magánbiztosításos rendszerre történő átállás azonban semmiképpen nem megy magától: ehhez jelentős szabályozási változásokra van szükség.

Egyelőre azonban valódi döntés helyett a probléma elkenése folyik. Ezt a legjobban néhány drága gyógyszer kezelésének módja mutatja. A tervek szerint ezt mostantól a kórházaknak kell kifizetniük, amelyek erre nem nagyon kapnak külön keretet. Ilyen módon a nehéz döntést az orvosokra hárítja a kormány. Miközben ez a megoldás lehetővé teszi, hogy a jó kapcsolatokkal rendelkezők ezután is közfinanszírozásban kapják meg a gyógyszereket, a kevésbé jó kapcsolatokkal rendelkezőknek kevesebb gyógyszer jut. Az ilyen megoldásoknál sokkal korrektebb lenne, ha az állam egyértelműen meghatározná, hogy mely gyógyszerek járnak mindenkinek, és mely gyógyszereket kell kifizetnie minden betegnek – vagy magánbiztosítójának –, ha igényt tart rájuk.

Hasonló probléma merül fel a felsőoktatásban is. A kormány terve szerint a jelenleginél sokkal kevesebb diák részesülne állami finanszírozásban, a többieknek viszont a mostaninál jelentősen többet kell fizetniük. Jó érvek szólnak amellett, hogy az egyetemisták hozzájáruljanak oktatásuk költségeihez, azt viszont nem könnyű megindokolni, hogy miért kell teljes mértékben kivonni a legjobb felvételit író – és többségükben tehetős – diákokat a hozzájárulás kötelezettsége alól. Amennyiben a kormány itt is az öngondoskodást szeretné előtérbe helyezni, akkor egy olyan diákhitelrendszert kell kiépíteni, amely képes a költségtérítéses oktatás finanszírozására is. Ez azonban nem jön létre magától – az előző, sikeres diákhitelrendszer tapasztalatai is arra utalnak, hogy fontos az állam segítsége egy ilyen piac létrejöttében.

Az adócsökkentést követően tehát fontos és helyes cél lehet a jóléti állam bizonyos – elsősorban magasabb jövedelműek számára előnyös – elemeinek leépítése. Ennek sikerében – és társadalmi elfogadottságában – azonban kulcsszerepet játszhat az, hogy létrejönnek-e olyan, piaci szereplők által kínált szolgáltatások, amelyek kiváltják a jóléti állam biztosítás jellegű elemeit. Ennek fontos feltétele az intézkedések transzparenciája, elég idő biztosítása a felkészülésre, a megfelelő jogi környezet kialakítása és esetleg bizonyos mértékű állami támogatás.

Az eddig bejelentett intézkedések azonban azt mutatják, hogy a biztosítás jellegű szolgáltatások piacai belátható időn belül nem fognak megfelelően működni, bizonyos gyógyszerek és a felsőoktatás esetében pedig az adócsökkentés nyerteseinek a továbbiakban sem kell megfizetniük a szolgáltatás költségét, az alacsonyabb jövedelműek viszont kevésbé férnek hozzá ezekhez az ellátásokhoz. Ez a helyzet akkor javulna, ha a kormány egyértelmű stratégiai döntést hozna a piachoz való viszonyáról, és ha a hosszú távúnak gondolt strukturális reformok irányát nem csak a 2011-es és 2012-es költségvetési célok határoznák meg.