Az oligarchia vastörvénye

Gazdaság  |  2012. július 2.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A közgazdaságtan egyik fontos kérdése az, hogy gazdasági értelemben miért sikeresebbek bizonyos országok más országoknál. Egyáltalán van-e a fejlettségnek bevált receptje, és ha igen, akkor miért nem követi azt minden ország?

Bármennyire is fontosak ezek a kérdések, a közgazdaság-tudomány mind ez idáig nehezen tudott velük mit kezdeni. Az ok egyszerű: országból kevés van, elméletből meg sok. Azok a statisztikai módszerek, amelyeket a közgazdaságtan használ, ilyen kevés adat esetén csak nagyon bizonytalan eredményeket tudnak adni. A másik ezzel összefüggő probléma, hogy bár a sikeres és a sikertelen országok sok tekintetben különböznek egymástól, maguk a sikeres országok nagyon hasonlóak: jó oktatási és egészségügyi rendszerük van, a korrupció szintje viszonylag alacsony, a vállalkozások innovatívak, a munkaerő képzett. Melyik az igazi oka, vagy melyek az igazi okai a gazdasági sikerességnek? Egyáltalán a jó oktatási és egészségügyi rendszerek okok vagy következmények? A korrupció gát vagy mellékhatás? Hosszasan lehetne még folytatni a körkörös kérdésfeltevéseket, amíg bele nem szédülünk.

A közelmúltban megjelent egy fantasztikus könyv az MIT-s Daron Acemoglutól és a harvardos James Robinsontól Why Nations Fail [Miért buknak el nemzetek?] címmel, melyben más utat választottak, hogy megválaszolják a fenti kérdéseket. Rendben, sok az elmélet, és kevés az ország, ráadásul a sikeres országok túlságosan hasonlóak. Vegyük akkor be az elemzésünkbe az elmúlt 10 000 év különböző társadalmait. Persze GDP-, beruházási, korrupciós vagy egészségügyi adatokat nehezen fogunk találni mondjuk Felső-Egyiptomról, így az ökonométereket el is küldhetjük kávézni egy időre, de hátha mégis célravezetőbb ez az út. A történelmi távlat egyik nagy előnye egyébként az, hogy rengeteg társadalmat láthatunk felemelkedni és elbukni. Ez az, aminek, ha csak a legmodernebb időkre koncentrálunk (ahogy a közgazdaságtanban szokás), általában híján vagyunk.

Vajon talált-e valami érdekeset Acemoglu és Robinson ebben a grandiózus vállalkozásban? Igen, találtak: arra jutottak, hogy a gazdasági sikertelenségnek két oka van. Az első az, hogy valamilyen okból (belső konfliktusok, külső beavatkozások, katasztrófák stb.) nem alakul ki vagy éppen szétesik a központi államhatalom. A második ok a már központosított államhatalommal rendelkező országokra vonatkozik. E szerint azok az országok lesznek gazdaságilag sikertelenebbek, ahol nagyobb az oligarchák hatalma. Az oligarchák olyan szabályokat fogadtatnak el a politikai közösséggel, ami csak nekik jó, ezáltal csökkentik az új, innovatívabb szereplők megjelenésének a valószínűségét, elnyomják a jobb versenytársakat, csökkentik a tanulás, beruházás, építkezés várható hasznát, viszont egy dolgot elérnek: ők, mármint az elit, nagyon jól fognak élni.

A magyar közbeszédben szinte mémmé vált az oligarcházás, amely sajnos nem alaptalan: a politikai hatalommal az elmúlt 20 év összes kormányának regnálása alatt összefonódtak, hol lazábban, hol szorosabban, a gazdasági elit érdekei. A kétrészes sorozat első részében röviden ismertetem Acemoglu és Robinson elméletét, illetve szemezgetek a könyv legérdekesebb példáiból. A második részben megpróbálom Magyarország rendszerváltás utáni történetét elmesélni Acemoglu és Robinson szemszögéből. Be fogom mutatni, hogy nagyobb pártjaink, az újonnan kialakult gazdasági elit, illetve a nemzetközi vállalatok hogyan akadályozták meg sikerrel, hogy Magyarországon egy sikeres, innovatív vállalkozói szféra és sikeres gazdaság bontakozhasson ki. A második rész végén pedig a jövőnkről fogok egy sajnos inkább pesszimista képet festeni.

Amikor egy olyan bonyolult dolgot akarunk megmagyarázni, mint az országok gazdasági sikeressége, akkor valójában egy oksági láncot keresünk. A gazdasági sikerességnek vannak közvetlen okai, amelyek mögött még több, adott esetben összefüggő okhalmaz áll, míg el nem érünk a legalapvetőbb okokig. Acemoglu és Robinson azt állítja, hogy a szervezett társadalmak gazdasági sikerességének legalapvetőbb okai a politikai intézményeik nyitottsága, sokszínűsége és az oligarcháik hatalmának gyengesége.

A közbeszédben általában más érvek szoktak előjönni: kultúra és vallás, nyersanyagok vagy tehetséges vezetők. Persze, számít a kultúra, számít a miniszterelnök felkészültsége, és számítanak az ország nyersanyagtartalékai is. Hosszú távon azonban ezek a tényezők szinte teljesen lényegtelenek. Hiába volt Peruban a Föld legnagyobb nemesfémbányája; hiába termelik ki Afrikában a legtöbb gyémántot, vagy hiába termeli Kazahsztán a legtöbb urániumot, egyikünk sem élne szívesen ezekben az országokban. Vagy a másik oldalon 2001 és 2009 között a világ vezető országának az elnöke egy széles körben lenézett ember volt, Nyugat-Európában nincsenek nyersanyagok, Japánnak nincsenek keresztény gyökerei, ezen országok azonban köszönik szépen, jól vannak. Népszerű magyarázat még az éghajlat. Ez az elmélet azt állítja, hogy a hidegebb éghajlaton élő emberek szorgalmasabbak, mivel a zord körülmények munkára és innovációra kényszerítik őket. Ez sem elfogadható, tekintve hogy civilizációnk bölcsője a Közel-Kelet, és nagyjából a középkor végéig rengeteg, meleg éghajlaton élő társadalom virágzott (Egyiptom, Róma, Mexikó, India, Törökország, Spanyolország stb.). Összefoglalva tehát egyik magyarázat sem tűnik megfelelőnek; bármelyiket is nézzük, több kivételt találunk, mint ahány országot az elmélet megmagyaráz.

Lehetséges-e, hogy a gazdasági sikeresség a politikai intézményeken múlik? Ahogy a bevezetőben írtam, a társadalmi fejlődés minimumkövetelménye az, hogy kialakuljon egy jól szervezett központosított államhatalom. A probléma az, hogy ezekben az országokban rendkívül nagy a csábítás arra, hogy az elit olyan szabályokat alakítson ki, amelyek az ő hatalmukat bebetonozzák, és másokét kizárják. Túlságosan nagy a csábítás arra, hogy rabszolgaságot vezessenek be, a jobbágyokat röghöz kössék, a munkások sztrájkjogát megvonják, só- és nemesfém-monopóliumokat adományozzanak a barátaiknak, vagy éppen privatizálják az államszocialista vagyont a cimboráiknak. Igazából miért is ne tennék? Bizonyos értelemben ha nem teszik, az pont az alkalmatlanságukat mutatja arra vonatkozóan, hogy képesek „jó” döntéseket hozni. Acemoglu és Robinson mégis az állítja, hogy hosszú távon azok a társadalmak lesznek sikeresek, melyekben az elitnek nincs abszolút hatalma. A kérdés tehát az, hogy miért nem szipolyozta ki az aktuális elit a társadalmát azokban az országokban, melyek később sikeressé váltak. A válasz egyszerű: azért, mert nem tehették meg.

Gondoljuk végig például: miért Nagy-Britanniában kezdődött el az ipari forradalom a 18. Században, és miért nem mondjuk a Habsburg Birodalomban, Oroszországban vagy akár Kínában? Nagy-Britanniát oly sok probléma sújtotta, hogy egyáltalán nem világos, miért ők kerültek ki győztesen a sok jelentkező közül. A 17. században az országban folyamatosan polgárháborúk voltak, a király hatalma meggyengült, a frissen elfoglalt gyarmatokon megtermelt javakból magántársaságok profitáltak. A kor mércéjével nézve Nagy-Britannia egy lúzer ország volt. Miért épp ott alakult ki az ipari forradalom? Pontosan ezért! Amikor 1688-ban győzött a dicsőséges forradalom, és egy egyedülállóan erős parlament kezében összpontosult a politikai hatalom, a szellem kiszabadult a palackból. Mai mércével nézve természetesen az a parlament még korántsem volt nyitott, és a rendszer korántsem volt szabad, de abban a korban sokkal plurálisabb volt, mint más országok politikai intézményei. Az új, szélesebb elit ráadásul joggal tartott attól, hogy az abszolút uralkodó és a mögötte álló elit visszatér, és ezért oda menekült, ahova tudott: olyan jogi és politikai intézményeket hoztak létre, melyek megakadályozták, hogy az ország újra oligarchák kezére kerüljön. Felszámolták a monopóliumokat, függetlenítették a bíróságokat a politikai hatalomtól, kőbe vésték a magántulajdon védelmét, és mindenki számára lehetővé tették, hogy vállalkozzon és gyarapodjon. Ennek többek között az lett a következménye, hogy egy sikeres vállalkozáshoz egyre kevésbé kapcsolatokra és egyre inkább innovációra volt szükség. Az innovatívabb vállalatok fokozatosan kiszorították a kevésbé innovatívakat, mígnem őket is kiszorította egy még innovatívabb. A 17. és 18. századi angol középnemesek, akik koalíciót kötöttek egymással az oligarchák visszatérése ellen, tehát bölcs és előrelátó hazafiak lettek volna? Nem feltétlenül. Egyszerűen csak megragadták az egyedüli esélyüket arra, hogy a frissen megszerzett jogaikat megtartsák. Egy olyan kényszerpályán voltak, amely az ország jogrendszerét fokozatosan a szabadabb, igazságosabb és a gazdasági fejlődéshez legalkalmasabb irányba tolta.

A másik nagyon szemléletes példa az amerikai kontinens esete. Miért a mai Egyesült Államok és Kanada a legfejlettebb országok a kontinensen, és miért nem mondjuk Mexikó? A kontinens több évezredes története során mindig is a mai Mexikó és Dél-Amerika északnyugati része volt a legfejlettebb. Ott volt a legkiterjettebb földművelés és állattenyésztés, ezeken a területeken volt a legmagasabb a népsűrűség, és itt voltak az azték, maja és inka birodalmak is. Miért nem ezek a területek a legfejlettebbek manapság? A korábbi érvek után talán már nem is annyira meglepő: pont ezért. Ezek az országok is a saját kezdeti sikereiknek váltak az áldozatává. Amikor a spanyolok és a portugálok megjelentek a térségben, érthető módon először a legjobb területeket akarták megszerezni. Elfoglalták tehát az összes nagyobb birodalmat. Nem volt nehéz dolguk: elég volt likvidálniuk a vezető réteget, a helyi oligarchákat, és szépen lenyúlták, majd tovább fokozták a már kiépített kizsákmányoló államgépezetet. Gyakorlatilag lecserélték a korábbi oligarchákat saját magukra, és sokat kerestek rajta. Amikor az angolok és franciák késéssel megjelentek a térségben, a jó helyeket már elosztották maguknak a korábbi gyarmatosítók. Ők nem tudták lecserélni az észak-amerikai társadalmak elitjét, mert ezen társadalmak még nem szerveződtek egységes államokká. Mit lehetett tenni? Lehetett mondjuk hozni rabszolgákat. Hoztak is. A Mississippi-völgyben volt jó termőföld, Afrika tonnaszámra exportálta a rabszolgákat, nagy ész már nem is kellett egy profitábilis ültetvényes gazdaság kiépítéséhez. Nem meglepő módon az USA déli része hosszú időre relatíve fejletlen is maradt. Északabbra azonban nem volt elég jó a termőföld ahhoz, hogy a rabszolgatartás profitábilis legyen. Kényszerpályán voltak az angolok, és kénytelenek voltak szabadságot és jogokat adni a gyarmatokra költöző polgároknak. A szellem megint kiszabadult a palackból, és a következő lépést már ismerjük: a gyarmatokon élők még több jogot és még több szabadságot követeltek maguknak, majd a függetlenségi háborúban mindezt meg is szerezték.

Előrelátók és bölcsek voltak tehát az angolok, amikor nyitottabb, szabadabb politikai intézményeket hoztak létre Észak-Amerikában? A legkevésbé sem. Egyszerűen csak kényszerpályán mozogtak. Ha jó termőföld lett volna északon, ne legyenek kétségeink afelől, hogy az Egyesült Államok is ugyanolyan ország lenne ma, mint mondjuk Mexikó.
Acemoglu és Robinson elmélete tehát nagyon jól magyarázza azt, hogy miért Angliában alakult ki az ipari forradalom, és hogy miért Észak-Amerika vált a kontinens legfejlettebb térségévé. A könyv 500 oldalán azonban nagyon sok más példát is találunk. Választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy miért bukott el a Római Birodalom, hogy miért Nyugat-Európa és miért nem Kelet-Európa csatlakozott rá időben az ipari forradalomra, hogy miért buktak el a kommunista országok, vagy hogy egy szakszervezeti mozgalom hogyan változtatta Brazíliát egy rendkívül egyenlőtlen és lassan fejlődő társadalomból egy kevésbé egyenlőtlen és gyorsan fejlődő országgá.

Végezetül pedig álljon itt a könyv talán legérdekesebb állítása. Acemoglu és Robinson szerint Kína gazdasága már a közeljövőben is nagyon súlyos problémák elé néz. Kína jelenleg sikeres, és ezért nem mozog olyan kényszerpályán, amely olyan jogi és gazdasági intézmények létrehozására késztetné, ami a hosszú távú sikerességhez szükséges. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az ország úgy fog járni, mint a Szovjetunió, amely jó 50 évig szintén töretlenül fejlődött (leszámítva természetesen a háborút), sőt komoly tudományos sikereket is elért, de hosszú távon mégis kudarcra volt ítélve. A hosszú távú gazdasági sikerességhez tehát elengedhetetlenek a nyitott politikai intézmények.

A cikk második részében a magyarországi helyzetet vizsgálom meg Acemoglu és Robinson szemszögéből.

(Ezer hála a barátaimnak, elsősorban Horváth Hedvignek, értékes észrevételeikért és a tartalmas beszélgetésekért.)