A bírák és a politika

Jog  |  2014. július 30.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az Alkotmánybíróság jóváhagyta a szövetkezeti hitelintézetek „integrálását”. Az egyik alkotmánybíró ráadásul politikai elfogultsággal vádolta meg azokat a bírákat, akik konkrét ügyekben kezdeményezték az AB eljárását.

Súlyos vádakkal szembesülhettek azok a bírák, akik az elmúlt néhány évben vették a bátorságot ahhoz, hogy az AB-tól kérjék az előttük folyamatban lévő ügyben alkalmazandó jogszabály alkotmányosságának vizsgálatát. Pokol Béla alkotmánybíró szerint ugyanis ezek a bírák politikai célokra használják alkotmányos jogkörüket, vagyis azért kezdeményezik az AB eljárását, hogy megakadályozzák a kormányzati szándék érvényre jutását.

A 3192/2014. (VII. 14.) számú határozathoz és a 3193/2014. (VII. 14.) számú végzéshez fűzött párhuzamos indokolásában Pokol – konkrét ügyek említése nélkül – a bírói kar egy részét igazolhatatlan politikai aktivizmussal vádolja. Véleményében azt állítja, hogy az elmúlt években több tucat bíró „arra használta fel az előtte folyó eljárást, hogy nem a ténylegesen alkalmazott jogszabályi rendelkezést, vagy rendelkezéseket támadta meg [...], hanem az országgyűlési politikai küzdelmek érveit is hangoztatva a jogszabály egészét.” Pokol Béla szerint ez eltorzíthatja az igazságszolgáltatást, mivel a politikai aktivista bírák a mindenkori ellenzék szerepébe kerülhetnek.

Az előbbi, erősen kifogásolható állítások azokban a döntésekben olvashatóak, amelyekben az AB visszautasította a szövetkezeti hitelintézetek integrációját elrendelő törvény alkotmányosságát támadó bírói kezdeményezéseket. Pokol problémája a többségi döntés indokolásával kapcsolatban az, hogy a testület nem mondta ki elvi éllel: az „Alkotmánybíróság értelmezésében a bíráknak az eljárásuk közben alkalmazott jogszabályt csak azokban a jogszabályi rendelkezések vonatkozásában van lehetőségük megtámadni az Alkotmánybíróság előtt, melyeket ténylegesen alkalmaznak az előttük folyó ügy eldöntésére.”

Az értelmezési dilemmát az okozta, hogy az Alkotmánybíróságról szóló törvény szövege szerint az alkotmányos felülvizsgálat bírói kezdeményezésének akkor van helye, „ha a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli”. ,Az alkotmánybírák értelmezése szerint tehát a hivatkozott törvény, ha csak szűk körben is, például közjogi érvénytelenségre hivatkozással, de megengedi a bíráknak, hogy az előttük fekvő ügyben alkalmazandó jogszabály egészének alkotmányossági kontrollját kérjék. Pokol Béla ezzel szemben úgy véli, hogy két absztrakt alkotmányos rendelkezésre (a bíró törvényhez kötöttsége és a „bírói funkció ellátásának politizálástól való elválasztása”) tekintettel csak a törvény szó szerinti jelentésének szűkítő értelmezése elfogadható, amely ezáltal elzárja a bírákat a teljes jogszabály megtámadásának lehetőségétől.

Pokol szerint a többségi döntésben megjelenő jogértelmezés azoknak a rendes bírósági bíráknak kedvez, akik „politikai aktivisták”, és pártpolitikai szempontokra tekintettel, politikai elfogultságuk okán élnek az alkotmányos felülvizsgálat kezdeményezésének jogával. Itt érdemes egy pillanatra megállnunk, és alaposabban elemeznünk e kijelentés tartalmát. Az alkotmánybíróságok gyakorlatával összefüggésben ugyanis gyakran bukkan fel az aktivizmus kifejezés. A szakirodalomban megoszlanak a vélemények abban a kérdésben, hogy milyen bírói szerepfelfogásra alkalmazhatjuk az aktivista jelzőt. A kifejezés elsősorban azt jelenti, hogy a bíró nemcsak alkalmazza az alkotmány rendelkezéseit (ez következne ugyanis a hagyományos bírói szerepfelfogásból), hanem – elsősorban erkölcsi megfontolásokra tekintettel – maga is alakítja annak tartalmát. Bár az aktivizmus gyakran képezi tárgyát az alkotmányjogi vitáknak, azt nem mondhatjuk, hogy a fogalom egy eleve igazolhatatlan bírói stratégiát jelöl.

A Pokol párhuzamos indokolásában megjelenő „politikai aktivizmus” kifejezés azonban túllép az aktivizmus bevett felfogásain, és egy olyan bírói szerepfelfogásra utal, amely alkotmányosan elfogadhatatlan. Pokol beszédmódja egyértelműen azt jelzi: a bíró a döntését nem a hivatalos (autoritatív) jogi érvek (pl. jogszabályok, vagy korábbi bírói döntések) alapján hozza meg, hanem pártpolitikai, aktuálpolitikai szempontokra figyel. (A döntést természetesen ilyenkor is jogi érvekkel igyekszik alátámasztani, de ezek csak „díszletei” az indokolásnak, melyek arra hivatottak, hogy elfedjék a valódi szándékot.) Amint láttuk, Pokol Béla is ezt a beállítódást rója fel számos rendes bírósági bírónak. A kritika rendkívül dehonesztáló, mivel az ítélkező tevékenység egyik több évszádos alapelve, hogy a bírónak semlegesnek kell maradnia a pártpolitika küzdelmekben, és nem terjeszkedhet túl az igazságszolgáltatásra kapott felhatalmazásán.

Ha tehát Pokol Béla vádja igaznak bizonyulna, az komoly működési zavarra utalna a bírósági rendszerben. Sommás megállapítása azonban nem bizonyítja ezt, sokkal inkább alkotmánybírói szerepfelfogásának súlyosan problematikus mivoltáról árulkodik.

Az ország egyik legfontosabb és legnagyobb hatalmú bírói szervének tagjaként figyelnie kellene arra, hogy fajsúlyos megállapításait ésszerű részletességgel indokolja még akkor is, ha nem a többségi álláspontot fogalmazza meg, hanem párhuzamos indokolást vagy különvéleményt fűz a határozathoz.

Pokol Béla azonban úgy tette meg kritikus kijelentését, hogy azt semmilyen érvvel sem támasztotta alá. Ha politikai aktivizmust tételez fel több bírósági kezdeményezés mögött, akkor legalább néhány – általa jellegzetesnek tartott – eset vonatkozásában be kellett volna mutatnia, hogy miként nyilvánul meg a bírói indítványokban az általa politikai jellegűnek tartott argumentáció. Gondosan végig kellett volna elemeznie néhány ilyen indokolást, és nyilvánvalóvá kellett volna tennie mindenki számára, hogy a bírák átlépték a jog által megszabott határokat, és ebből megalapozottan következtethetünk a háttérben meghúzódó politikai szándékra.

Ám ilyen bírálattal csupán akkor lehet előállni, ha azt meg is lehet védeni, vagy legalább vitára alkalmas formára lehet hozni. Ennek hiányában Pokol Béla állítása elfogadhatatlan módon bélyegzi meg a közelmúltban alkotmánybírósági kontrollt kezdeményező bírákat (illetve kényszerítheti „öncenzúrára” az egész bírói kart a jövőben), és meglátása tudományos vita alapját sem képezheti.

Minderre tekintettel, ha nem ismernénk a hazai belpolitika állapotát, furcsállhatnánk azt, hogy sem a bíróságokat hivatalosan képviselő Országos Bírósági Hivatal, sem a Magyar Bírói Egyesület nem emelte fel szavát e párhuzamos indokolással szemben. Valószínűnek tartjuk azonban, hogy az említett szervezetek hallgatása mögött nem az húzódik meg, hogy egyetértenek a párhuzamos indokolás szerzőjével.

Végezetül még egy gondolat érdemel kiemelést. Pokol Béla ugyanis kezdettől fogva az alkotmánybírósági aktivizmus következetes kritikusa. Alkotmánybírói szerepfelfogásnak neuralgikus pontja azonban abban mutatkozik meg, hogy maga sem következetes az antiaktivizmus tekintetében. Az idézett határozatban kifejtett érvelésében ugyanis ő is átlépi a puszta jogalkalmazásra szóló felhatalmazás kereteit.

A hivatkozott párhuzamos indokolásban Pokol elismeri, hogy az Alkotmánybíróságról szóló törvény idézett 25. § (1) bekezdése a teljes jogszabály és nem a jogszabály egyes rendelkezései vonatkozásában teszi lehetővé a bírónak azt, hogy alaptörvény-ellenesség észlelése esetében az AB-hoz forduljon. Mivel nem találunk a törvény szövegében olyan rendelkezést, amely korlátozná ezt a felhatalmazást, az általa említett „törvényhez kötöttség” elve tőle is azt követelné, hogy tartsa tiszteletben ezt a rendelkezést. Még ha jó érvei vannak is arra nézve, hogy a törvényhozás hibázott, és az AB-hoz fordulás jogát csupán a konkrétan alkalmazandó jogszabályi rendelkezés tekintetében kellett volna megengedni, aktivizmusellenes alkotmánybíróként akkor is tiszteletben kellene tartania ezt a szabályt. Ezzel szemben Pokol a törvény egyértelmű jelentésétől való eltérést támogatja egy morális elvre tekintettel. Értelmezését az a megfontolás vezérli, hogy vissza kell metszeni a bírák politikai szerepvállalását annak megakadályozása érdekében, hogy a parlament által hozott törvények érvényesülését az alkotmányos felülvizsgálat intézményének segítségével akasszák meg.

Ez az érvelés ugyanúgy aktivizmusként írható le, mint azok a bírói stratégiák, amelyet Pokol rendszeresen bírál: a bíró ugyanis elszakad a törvény szövegétől, és morális argumentumok hozzáadásával határozza meg az alkotmányos rendelkezés tartalmát.

Az alkotmánybíráskodás és a politika viszonya az alkotmányelmélet egyik sokat tárgyalt kérdése. Ez a vita arról is szól, hogy milyen mértékű bírósági szerepvállalás lehet igazolt a közösségi döntések kialakítása során. Sokan szemlélik szkeptikusan azt a nemzetközi tendenciát, hogy a bírák közreműködése fokozódik a politikai döntéshozatalban. Ezek a kritikus álláspontok azonban komoly alkotmányjogi érveken nyugodnak, és nem azonosak azzal a megalapozatlan kijelentéssel, hogy a magyar bírák pártpolitikai szempontok mentén ítélkeznek. És ha már itt tartunk: az újabb keletű alkotmánybírósági döntések között is találunk olyat, amelyben a testület olyan politikai megfontolásokat is figyelembe vett (például a „társadalmi megbékéléshez fűződő közérdek”), melyek jóval az alkotmány szövegén és dogmatikáján túl helyezkednek el.