A felejtés joga

Jog  |  2016. április 12.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Kiss László-ügyben a közérdek és az állampolgárok közérdekű információhoz való joga kívánja meg a tettes nyilvános beazonosítását. Az eset kavarta indulatok azonban veszélyeket is hordoznak magukban. 

A jogerős ítélet szerint Kiss László 1961-ben nagyon súlyos bűncselekményt követett el, csoportos nemi erőszakban vett részt. Első fokon öt, másodfokon három évet kapott. A büntetés kiszabását megelőzően előzetes letartóztatásban volt, 1963-ban pedig feltehetően a közkegyelmi szabályok alapján szabadult.

A Kiss-botrány mintegy fél évszázad elteltével robbant ki. A közvélemény túlnyomó része hirtelen a sikeres úszóedző és szövetségi kapitány ellen fordult: aláírásgyűjtés, komment-áradat, publicisztikák sora követelte a távozását, végül sikerrel.

Sokan az egykori felelősségre vonást kérdőjelezték meg. Miért kapott a bűntett súlyához és az akkori törvényi előírásokhoz képest olyan enyhe büntetést? Miféle szabadságvesztés lehetett, ha közvetlenül szabadulása után dobogós helyezést tudott elérni országos versenyeken? És miként maradhatott a történtek után úszóversenyző és válhatott nem sokkal később edzővé?

A legtöbben a mostani pozícióit vitatták el tőle. Eltitkolt rovott múltjával Kiss nemcsak sportvezető volt, hanem más közéleti tisztségeket is betöltött, például alpolgármesteri címet viselt. Ezek mellett a számos állami juttatása és elismerése (még uszodát is neveztek el róla) csak növelte az ellene irányuló indulatokat.

A közfelháborodás erkölcsi ereje elsöprő volt. Kiss az úszószövetség deklarált támogatása és politikai pártfogóinak támogatással felérő hallgatása ellenére sem tudta megtartani státuszát. Akár úgy is tűnhet, hogy a nyilvánosság az ideális diskurzusetikához közelítően működött. Kiss nem egy edző volt a sok közül, hanem a legelismertebb, legtekintélyesebb, és legtöbb hatalommal rendelkező sportvezetők elitjébe tartozott. A versenysport nem a civilszféra része: az úszószövetségre különösen áll, hogy sok politikai és gazdasági csatornán keresztül fonódik össze az állammal. A díszpolgári címen túl az alpolgármesteri tisztség pedig már olyan közhatalmi pozíció, amely a jogok és kötelezettségek elosztásáról szóló döntésekre is feljogosít. Vagyis Kiss László, azon túl, hogy közszereplő, aki saját elhatározásából, annak valamennyi előnyét élvezve és kihasználva tevékenykedett reflektorfényben, politikai, közhatalmi szereplő is, aki felelősséggel tartozik a választópolgároknak. Ez a jogi előírásokon túl erkölcsi felelősséget is jelent. Következményekkel járhat, ha becsapta a nyilvánosságot, ha „vizet prédikált is bort ivott”.

Kissnek sokféle választása volt: dönthetett volna úgy, hogy nem vállal nyilvános közmegbízatást. Megpróbálhatott volna karrierje korábbi szakaszában nyilvánosan szembenézni korábbi tettével. Most megteheti, hogy úgy handabandázik, ahogy akar: mintha ötvenhatos elítélt volna, koholt vádakról, koncepciós perről és azt követő közkegyelemről beszél. És igényelheti magánszférájának: családi életének, egészségügyi titkainak, intimitásainak stb. védelmét. De mivel az elismertségével erkölcsi és anyagi előnyökre tett szert, ráadásul közéleti döntéshozó szerepet vállalt és ezért állami javadalmazásban is részesült, el kell fogadnia a mindezzel járó hátrányokat is: a legkevésbé sem tarthat igényt arra, hogy az uszodakörnyéki szexuális erőszak miatti hajdani büntetése titokban maradjon.

A jogos felháborodással azonban aggályos indulatok is előtörtek. A „mit várnál az igazságszolgáltatástól” vagy „mit tennél, ha a te lányoddal történne ez?” kérdésre az ember hajlamos túlzó választ adni. A kínzó testi fenyítésektől, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésen keresztül a vérbosszúig terjed a képzeletbeli arzenál. Aki egy ilyen rémtettet elkövető fiatalember jogait és érdekeit védi, azt könnyen azzal vádolják, hogy „rá akarja szabadítani a társadalomra” az erkölcsi szörnyeteget. Vagyis nemcsak a kiemelt közéleti, politikai szerepvállalást tagadnák meg, hanem a hétköznapi élet későbbi lehetőségét is megvonnák a börtönviselt emberektől.

A büntetés, különösen a szabadságelvonás célját illetően sokféle felfogás létezik. Azzal kevesen vitatkoznak, hogy az alkotmányos demokráciákban a cél részben az igazságos megtorlás: a súlyos bűntett súlyos, tettarányos büntetést érdemel. (De ez nem a „szemet szemért” elv, hiszen a nemi erőszakot nem büntetik nemi erőszakkal vagy hasonló barbársággal.) A másik büntetési cél a rehabilitáció lehetősége: fenntartani vagy megteremteni az esélyt, hogy a bűnös a börtönévek után törvénytisztelő emberként visszailleszkedjen a társadalomba. A bűnelkövetőről nem szabad véglegesen lemondani, vagyis kivégezni vagy végeláthatatlan időre elzárni a társdalomtól, hanem biztosítani kell a reménybeli rehabilitáció eszközeit. Ugyanis minden emberi személyiségben benne van a kedvező változás lehetősége: az „ifjúkori én” és az „érett felnőttkori én” gyakran igen távol áll egymástól.

A jog világában a bírósági ítéletekből az is következik, hogy a megállapított hátrányos jogkövetkezmények után ugyanazért a cselekményért nem érheti a bűnöst további jogi teher. Erről szól a büntetőjogi mentesítés: az elítélt egy idő után nem tartozik számot adni az elítélésről.

A német Alkotmánybíróság az egyik korai precedenshez vezető Lebach-ügyben (1973) arról döntött, hogy tévécsatorna közölheti-e egy évekkel korábban elkövetett bűncselekményről szóló dokumentumfilmben az egyik elítélt fényképét és személyes adatait, köztük magántitkait. A határozat szerint a közvélemény annak idején pontosan értesült a bűncselekményről, és az érintettnek, aki azóta letöltötte büntetését, joga van ahhoz, hogy visszatérjen a társadalmi életbe. Ezért nem indokolja nyomós közérdek a magánélethez való jog korlátozását. Ez a döntés tehát a korábban már ismert, valós tények közlésével szemben is a személyiség védelmének adott elsőbbséget. Mára ebből fejlődött ki a right to be forgotten, melyet a bíróságok az interneten is próbálnak garantálni, a konkuráló szólásszabadságot is mérlegelve, és persze technikai akadályokkal szembesülve.

A múlt társadalmi szintű megismerését mindez nem feltétlenül hátráltatja. A legfőbb garancia, hogy a bírósági és más irattárak legyenek hozzáférhetők a tudományos kutatók és a tényfeltáró watchdogok számára, és az eredményeket publikálni lehessen, szükség szerint anonimizált módon.

A jog, ha jól működik, nem az erkölcs ellenében működik, hanem saját intézményeivel részben maga a jog juttatja érvényre az erkölcsi törvényeket, részben a társadalom más szöveteire bízza az erkölcsi ítéletalkotást, és így a nyilvánosság tereiben szabadon formálódhatnak erkölcsi álláspontok. A Kiss László-ügyben a közérdek és az állampolgárok közérdekű információhoz való joga kívánja meg a tettes nyilvános beazonosítását.