A lengyel párhuzam: vitában Uitz Renátával

Jog  |  2016. április 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az autoriter kormányzatok hatástalanítják az alkotmánybíróságot. A magyar helyzet mégis más, mint a lengyel: nincs védelemre méltó alkotmány, és új bírók választása nem hoz változást. Van alkotmánybíróság, de nincs alkotmánybíráskodás.

Azok között van értelme vitának, akik ésszerű megfontolásokat ajánlanak egymás figyelmébe, és készek a másik fél szempontjait mérlegelni. Ám hasztalan vitába bonyolódni egyfelől a bigottakkal, másfelől a cinikusokkal és nihilistákkal. Legfeljebb az ésszerű vitaközösség tagjai számára érdemes jelezni, hogy mi a baj a vakhitűek és az értéktagadók álláspontjával. Uitz Renátával vitába szállok, mert fontos kérdésben nem értünk egyet, és azt hiszem, nemcsak az olvasóközönség, hanem ő is meggyőzhető, hogy álláspontja korrekcióra szorul.

Nemrég a Magyar Narancsban Rájár a rúd cím alatt publikált egy cikket, melyben a lengyel Alkotmánybíróságot ért kormánypárti támadásokról számolt be. Az írás erénye, hogy közérthető, pontos képet ad a tavaly októberi parlamenti választások után kialakult alkotmányos válság legjelentősebb eseménysorozatáról. Türelemmel ismétli el, hogy mi az alkotmánybíráskodás értelme, és miért veszélyezteti a demokráciát a Jog és Igazságosság Párt tevékenysége. Egyetértek, hogy sok a hasonlóság a 2010-es magyarországi választások utáni folyamatokkal. Azt az értékelést is osztom, hogy a hazai tendenciák a lengyelek számára is figyelmeztető tanulsággal szolgálnak: az alkotmánybíráskodás személyi és hatásköri feltételeinek egyoldalú és öncélú átalakítása semmi jóra nem vezet.

Igen, a varsói Blitzkrieg első áldozatai közé tartozott az Alkotmánybíróság, és az is emlékeztet a hazai történésekre, ahogy a kormánypárt az uralma alá vonja a közszolgálati médiát, a köztisztviselői szférát és csorbítja az alkotmányos jogokat. Ez aligha meglepő, hiszen már 2011-ben, a magyar alaptörvény elfogadása idején kijelentette az akkor ellenzéki pártelnök, Jarosław Kaczyński, hogy „Varsóból Budapestet” akar csinálni.

Érdemes hozzátenni, hogy ezekben a rapid intézkedésekben jóformán semmi különleges nincs. Az autoriter vezérek tipikus cselekvési programja, hogy elfoglalják a független bíráskodás és a tömegkommunikáció meghatározó intézményeit, korlátozzák a szabadságjogokat, megkurtítják a demokratikus képviselőtestületeket, megfélemlítik a civilszférát, és alátámasztásként a nemzetet fenyegető rendkívüli veszélyhelyzetre, külső és belső ellenségekre hivatkoznak. (Hogy egy klasszikus példát említsek, Lenin azt írta elvtársainak a tervezett hatalomátvételről szóló levelében, hogy elsőként a telefon- és távirati hivatalokat kell elfoglalni.)

Az alkotmánybíróság megrendszabályozása, pacifikálása az antidemokratikus kormányzatok kimondottan kedvelt eszköze manapság. A török és a grúz testület évek óta súlyos kormányzati nyomás alatt működik. (A grúz alkotmánybírósági elnök legutóbb arról számolt be, hogy az igazságügy-miniszter a magánéletét érintő videófelvétellel zsarolta meg.) Horvátországban és Szlovákiában pedig a megüresedett alkotmánybírói pozíciók betöltésének elszabotálásával próbálják ellehetetleníteni a testületet.

Uitz Renáta azonban a kormánypárti beavatkozásoknál, az egyoldalú személyi és hatásköri átalakításoknál több hasonlóságot vél felfedezni a lengyel és a magyar történések között. Idesorolja például az alkotmánybíróságok önvédő reakcióit és a Velencei Bizottság szigorú megállapításait. Továbbá azt írja, hogy a nálunk most esedékes alkotmánybíróválasztás miatt (négy bíróról és az elnökről kellene dönteni a parlamentben) „kísértetiesen hasonló történelmi pillanatnak” lehetünk tanúi. A kérdés szerinte az, hogy lesznek-e a lengyelországihoz (megmozdulások voltak Varsóban és húsz más városban) hasonló tiltakozások a hazai Alkotmánybíróság felszámolása ellen.

Nem lesznek. A szerteágazó társadalmi okok között szerepel, hogy Lengyelországban erősebb a civilszféra, jelentősebb a kormányzattól (és kormánypárti oligarcháktól) független sajtó. A jobboldali autoriter párthoz képest balra álló demokratikus ellenzéki pártok nem semmisültek meg, illetve nem jelentéktelenedtek el a választási küzdelemben. A fő ok azonban az, hogy az alkotmány és a védelmére hivatott bíróság ügyében most nincs miért tüntetni Budapesten.

Először is, Lengyelországnak demokratikus alkotmánya van, Magyarországnak jobbára autoriter. Az előbbi az 1989-es rendszerváltást lezáró, az utóbb a rendszerváltást megtagadó alkotmány. Közismert, hogy a szovjeturalom alól felszabadult közép-európai államokban a demokratikus átalakulás idején nem lehetett tartalmilag új alkotmányokat elfogadni, mert a formális felhatalmazással rendelkező pártállami parlamentek nem voltak legitimek, az ellenzéki erőket is magukban foglaló kerekasztalokat pedig senki nem választotta. Ezért az úgynevezett kétlépcsős modell valósult meg. Első lépésben a kerekasztal-tárgyalások nyomán a parlamentek módosították a pártállami alkotmányokat, hogy lehessen szabad választásokat tartani. Ezek a módosítások vezették be a képviseleti kormányzást, a demokratikus többpártrendszert, az alapvető jogok garanciáit és a piacgazdaság főbb intézményeit. Később, fair választások után a demokratikusan választott parlamentek fogadták el a formálisan is legitim alkotmányokat. Ebben a folyamatban Lengyelország játszotta a vezető szerepet a nyolcvanas években: ott volt a legelső és legjelentősebb tömegmozgalom (Solidarność), az első – korlátozott hatáskörű – alkotmánybíróság (Trybunał), az első kerekasztal és az első – félig szabad – választás. A rendszerváltást lezáró demokratikus alkotmányt 1997-ben fogadták el.

A régióban egy kivétel akadt: Magyarország, ahol az alkotmányozási tárgyalások épp abban az évben jutottak zátonyra az Országgyűlésben, amikor a lengyel folyamat lezárult. Így egyedül nálunk maradt hatályban a tartalmilag legitim, de címében az 1949-es évszámot viselő alkotmány. A 2011-es Alaptörvény nem a hiányzó második lépcsőt pótolta, hanem autoriter hatalomgyakorlást alapozott meg. Ezért a lengyel és a magyar alkotmányos helyzet gyökeresen eltérő. Ott a demokrácia védelme az alkotmány védelmét is jelenti (Kaczyńskinak szerencsére nincs kétharmados többsége). Itt a demokrácia helyreállításához új alkotmányra is szükség volna.

A másik különbség az Alkotmánybíróság szerepvállalása. A lengyel testület döntéseivel és más hivatalos közleményeivel nagyon sokat tett integritásának védelmében. A magyar Alkotmánybíróság ezzel szemben részben maga kezdeményezte, részben nyilatkozatban helyeselte a hatásköreinek átalakítását, azt ígérve, hogy új fellendülés kezdődik az alapjogi bíráskodásban. (Egyedül a költségvetési, pénzügyi korlátozásokat tette szóvá egy közleményben, de fenntartások nélkül alávetette megát az önkényes hatásköri megszorításoknak.) A bíróválasztás módját érintő változtatásokról és a bíróság feltöltéséről az Alkotmánybíróságnak nem volt hivatalos mondanivalója. Az 1989-es alkotmány sorozatos módosításokkal történő felszámolását, az Alaptörvény elfogadásához vezető eljárást és a korábbi alkotmányos rendszert érvénytelennek nyilvánító Alaptörvényt is jóváhagyta, leginkább hatásköri hiányokra hivatkozva.

Uitz Renáta szerint a NER kiépítésének idején az Alkotmánybíróság „fontolva haladt”, „erőteljesen sugalmazva” az alkotmányos követelményeket. Szerintem ez akkor helytálló, ha a fontolva haladó Alkotmánybíróság a reformkori értelemhez közeli módon kormányhűt jelent. Igaz, az elmúlt hat évben született néhány határozat, amely ellentmondott a kétharmados többségnek. Azt gondolom, ezek között alig akad, amely lényeges kormánypárti törekvést ténylegesen és tartósan meggátolt. Leginkább az előzetes választási regisztráció lehetett az, amit a köztársasági elnök vétózott meg a kormányfő kifejezett kezdeményezésére. Ennél sokkal tipikusabbnak tartom a K.M.C.-ügy alapjául szolgáló határozatot, amely megállapította, hogy a köztisztviselők indokolás nélküli felmentése alkotmányellenes, de a szabályt csak pro futuro semmisítette meg, teret biztosítva ezernyi állami alkalmazott felgyorsított ütemű elbocsátásának. A látszat tehát az alkotmányosság védelme, a realitás pedig a kormányzati terjeszkedés tevőleges vagy hallgatólagos kiszolgálása volt. Feltehetően ez is magyarázza, hogy míg az Alaptörvény hatályba lépését nagyszabású ellentüntetés tette emlékezetessé 2012. január 2-án az Operaház előtt, addig az Alkotmánybíróság védelmében egy meglehetősen vérszegény megmozdulásra került sor.

Mindebből következik, hogy a mostani alkotmánybíró-választásnak nincs olyan tétje, mint ami Uitz Renáta cikkből következik. Nincs védelemre méltó alkotmány, nincs fair bíróválasztási szabály vagy gyakorlat, és önmagában az új bírók személyétől nem várható változás. Emlékeztetőül: a testületben már 2010 előtt is a Fidesz jelölte bírák voltak többségben, ami legitim helyzet volt, tekintettel a demokratikus választási szabályokra. 2010 óta a Fidesz 11 bírót jelölt és választott meg, így az elmúlt évben már csak két, korábban az ellenzék által jelölt bíró volt a testületben. Ez év április 22-től pedig úgy áll a dolog, hogy kizárólag az elmúlt hat évben választott bírák alkotják a testületet. Vagyis a rendszer egészének változatlansága esetén egy vagy két eltérő felfogású bíró nem tudná érdemben befolyásolni a döntéshozatalt. Ellenkezőleg: tagságával a pluralitás látszatát keltené, amivel az Alkotmánybíróság (valójában hamis) legitimitását erősítené. Ezért az alkotmányos demokrácia iránt elkötelezett jogász jó lelkiismerettel aligha mondhat igent a felkérésre.

Régi megfigyelés, hogy az ítélkezési gyakorlat változatlan szabályok és személyi összetétel mellett is módosulhat. De ezt a folyamatot manapság Magyarországon nem az alkotmányjogi doktrínák és értékválasztások rivalizálása befolyásolhatja, hanem kremlinológiai tényezők. A politikai fordulatok jó eséllyel kihatnak a pártelkötelezett testületek működésére, élesen ütközhet a „keményvonalasok” és a „reformerek” álláspontja. Instabil autoriter rendszerekre jellemző, hogy a rezsim falain belül a vakbuzgóság növekvő ellensúlyává válik a cinizmus és a nihilizmus. Csak ne nevezzük ezt alkotmánybíráskodásnak.