A titkolózás birodalmába vezető út

Jog  |  2011. január 31.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Egymást követik az információszabadságot sújtó bírósági ítéletek. A tét komoly, tekintettel az alapjogok egyébként is szűkülő világára és az állami hatalom tágulására.

Magyarországon az elmúlt évtized kevés alapjogi pozitívuma közé tartozik az információszabadság megerősödése. Az állam átláthatóságának alapjait az 1990-es években az Alkotmánybíróság és az első adatvédelmi biztos rakta le. A progresszív bírói ítéletekig azonban sok időnek kellett eltelnie, és előfordult, hogy a jogállam intézményei visszametszették az információszabadságot. (Például a második ombudsman a halapenz.hu és a rendőrökről készült fényképek ügyeiben.) Az is megesett, hogy nemzetközi jogi fórum döntése lendítette elő a közérdekű adatok megismerését: a Társaság a Szabadságjogokért kontra Magyarország ügy az első kimondottan információszabadság-győzelem volt a strasbourgi bíróság gyakorlatában.

Időközben a hazai bíróságok is kezdték a rangján kezelni az információk megismeréséhez fűződő alapvető jogot. Ezt jelezte sok más ügy mellett a Gripen vadászgépek megvásárlásával kapcsolatos pénzügyek nyilvánosságának kikényszerítése vagy éppen az állami cégvezetők fizetésének nyilvánosságáról hozott ítéletek. Ezek a perek jellemzően az állam pénzügyeinek átláthatóságát szolgálták, és tipikusan a titkolózó állam falaiba ütköző újságírókat segítették.

Az utóbbi időben azonban a TASZ által vitt perek sora zárult a korábbi határozatoktól eltérő eredménnyel. (A jogvédő szervezet tagjaként e sorok írója is részese volt több eljárásnak.) Az egyébként nem túl bonyolult ügyek különlegessége, hogy mindegyik ítéletet a Fővárosi Ítélőtáblán az információ- és sajtószabadságügyekben gyakran végső szót kimondó tanács hozta, amelyet Kizmanné Dr. Oszkó Marianne vezet. Érdemes egy pillantást vetni a döntések sorára.

A magyar állam többségi tulajdonában álló Magyar Villamos Művek Zrt. és az alá tartozó MVM vállalatcsoport komoly adóforintokból támogat sportot, kultúrát a társadalmi felelősségvállalás jegyében – például támogatást nyújt a Magyar Olimpiai Bizottságnak is. A szponzori szerződések nyilvánosságra hozatalát kérő újságíró keresetét az ítélőtábla kétes értékű technikai szabályokra alapozva utasította el – és bírálta felül az információszabadságnak kedvező elsőfokú döntést. Az ítélőtábla a többségi állami tulajdonban lévő MVM cégcsoportot több cég összességének tekintette, amin talán még a cégvezetők is meglepődtek, hiszen a társadalmi támogatásról szóló tájékoztatójuk is egyként kezeli a többfelé elágazó MVM polipot. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy bár a szerződések nyilvános, közérdekű adatok, de mivel a felperes nem külön-külön kérte a szerződéseket a több mint egy tucat cégtől, ezért azokat nem kell megismerhetővé tenni. A döntés azért nem elfogadható, mert egy – a bíróság számára könnyen megoldható – technikai problémára hivatkozva korlátoz alapjogot, márpedig ilyen akadályt bármikor lehet találni.

Az ítélőtábla a sávolyi motorversenypálya ügyében sem a nyilvánosságigényt preferálta. A történet ismert, hovatovább ismerős: az állam felelőtlen befektetésbe kezd, amitől még egy általa megrendelt, lesújtó tartalmú, külső szakértői döntés sem tántorítja el. A beruházás melletti kormánydöntés után a bíróság elé kerülő kérdés az volt, hogy van-e bármilyen érv a közpénzen fizetett szakértői anyag nyilvánossága ellen. A beruházás pénzügyi részével a teljesen állami tulajdonban lévő Magyar Fejlesztési Bankot bízták meg – amely formailag bank, valójában az adóforintokkal gazdálkodó állam befektetési csápja. A korábbi gyakorlat szerint az állam pénzügyeire és gazdálkodására nem lehet fátylat borítani az „üzleti titokra” hivatkozva.

A Sávoly-ügyben az ítélőtábla tanácsa új utat választott, és a „banktitok” fogalmára alapozta a a titkosításnak kedvező ítéletét. A döntés indokai mögött azonban feltűnő az üresség. Attól függetlenül, hogy melyik zsebből, kin keresztül, hová folyik a közpénz, nincs indoka annak, hogy az állam bankját egy állami garanciavállalással megvalósuló nagyberuházáskor ne tekintsük annak, ami: közpénzt felhasználó állam részének. A bíróság azonban nem így döntött, az eredmény pedig egy új kiskapu nyitása az államnak és egy nyilvánosság ablak-befalazása a polgárok előtt.

Hasonló szellemben ítélkezett ugyanez a tanács, amikor a parlamenti pártok bújtatott pártfinanszírozásának kérdésében kellett volna rendet tennie. Gyakorlattá vált, hogy a Magyar Fejlesztési Bank kedvező feltételekkel nyújtott hitelt a pártoknak. Egy újságíró e hitelek részleteire volt kíváncsi, és a pártoktól kért felvilágosítást az ügyben. Az ítélőtábla arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pártok nem látnak el közfeladatot, ezért nem kötelezhetők úgymond magánpénzügyeik felfedésére. Ez a tétel azonban tarthatatlan. A pártalapítás részben az egyesülési jogon alapul, ebből azonban nem következik, hogy pusztán a magánautonómia részeként tekintsünk a pártokra. A pártok alkotmányos feladata egyértelmű: a népakarat alakítása és kifejezése az Országházban és azon kívül. A pártok tevékenységének szabályozása arra épül, hogy nem magánvállalkozások: a transzparencia és a demokratikus működési követelmények elfogadottak a magyar alkotmányjog szerint. Ezért a pártok működését befolyásoló pénzügyi segítség biztosan nem magánügy. Ezzel szemben a táblabírák szerint a pártok finanszírozása, sőt azok adópénzzel segítése ahhoz hasonlatos, mint amikor a polgárok hitelt vesznek fel lakás- vagy gépkocsivásárláshoz.

A jogerős ítéletek riasztó jogalkalmazási tendencia első elemei lehetnek. E szerint a bíróságok feladata a titkolózó állam védelme. Úgy tűnik, mindig található jogszabályi hivatkozás a nyilvánosság ellen. A döntések azonban nem tudják elfedni azt, hogy a jogalkalmazás az alkotmányos jogok félreértelmezésén alapul. A közérdekű adatok kiadása iránti perek alapjogi jellemzője, hogy mindig egy gyengébb fél és az erőpozícióban lévő állam között zajlik, akkor is, ha az utóbbi cégnek vagy vagy banknak álcázza magát. A bíróság az említett esetekben nem jól értelmezte a helyzetet: vagy már az erőkülönbséget sem ismerte fel, vagy az erősebb félhez húzott. Ha a bíróság így jár el, akkor éppen a legfontosabb szempontot hagyja figyelmen kívül: azt, hogy egy alkotmányos alapjog állami korlátozásáról mondja ki a végső szót.