Az áprilisi alkotmány pedigréje

Jog  |  2011. február 13.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Legitim-e az 1989-es alkotmány? Legitim lesz-e a következő? Az alkotmányozás folyamatai azt jelzik, hogy most nem lehet a korábbinál jobb tartalmú és nagyobb társadalmi támogatottságú alkotmányt elfogadni.

Az alkotmány legitimitásának egyik feltétele, hogy olyan elveket és szabályokat tartalmazzon, amelyek méltányolhatók, ésszerű érvekkel igazolhatók. A másik tényező, hogy az országlakosok elfogadják, magukénak érezzék az alkotmányt. Ha bármelyik elvárás nem teljesül, akkor az alkotmány legitimitása csorbul vagy hiányzik. Például Franciaországban az 1789-es forradalmat követő közel száz évben tucatnyi új alkotmányt hirdettek ki, ami azt eredményezte, hogy egy idő után a polgárok számára az alkotmány jóformán semmit nem jelentett. Hiába tartalmazott egyik-másik elfogadható intézményeket és elveket, nem tartották tiszteletben azokat. Másik példám, hogy a németek nagy többsége odaadóan támogatta a náci Németország államhatalmi berendezkedését, mégsem mondjuk, hogy a hitleráj méltányolható, megőrzésre méltó rendszer volt.

Tehát az ésszerűen védhető elveken és a társadalmi támogatottságon múlik az alkotmány legitimitása. Ez a két szempont olyan súlyos, hogy még az alkotmány elfogadásának defektusait is képes orvosolni. Arra utalok ezzel, hogy az alkotmányozás gyakran politikai válságokhoz vagy egyenesen a régi jogrend drasztikus felszámolásához kötődik, és ilyenkor az eljárás távol van az ideálistól. Mondják, hogy még az Egyesült Államok alkotmányozásának igazán békés, kezdő mozzanata sem makulátlan, mivel a Philadelphiában összegyűlt alapító atyák felhatalmazása nem új alkotmány elfogadására szólt, hanem a konföderáció megreformálására. Az elvi alapok ereje és a társadalmi támogatottság azonban idővel képes megszilárdítani a kezdetben még gyenge legitimációt. (Amerikában a Federalist Papers testesítette meg az első normatív igazolást, és a tagállami ratifikációk sorozata jelenítette meg elsőként a társadalmi elfogadottságot.)

Nézzük most meg, mi jellemezte a rendszerváltás alkotmányát. (Azért használok múlt időt, mert a tavalyi változtatások karakteresen átalakították az alkotmányos rendszert.) A 89-es alkotmány elfogadásának elkerülhetetlen negatívuma volt, hogy formálisan az utolsó kommunista parlament szavazta meg, és – mivel csak módosításnak nevezték – címében megmaradt az 1949-es évszám. Pozitívum viszont, hogy az alapstruktúra kialakítására a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon került sor, ahol a politikai spektrum minden oldala egyenlő jogokkal (köztük a vétó lehetőségével) vett részt.

Az alkotmány stabil elvi alapokon állt. Magyarország a 89-es konstrukcióval került a modern alkotmányos demokráciák családjába. A népszuverenitás, a jogállamiság, a korlátozott közhatalom és az emberi jogok eszméjét tükröző normaszöveget észérvek igazolják és teszik méltányolhatóvá.

A szilárd elvek mégsem eredményeztek erős legitimitású alkotmányt, mert társadalmi elfogadottsága csekély maradt. A sokféle ok közül most azt emelem ki, hogy a politikai mező bal- és jobboldala sem érezte sajátjának az alkotmányt. A baloldal régi motorosai a hatalom elvesztésének mementójaként tartották számon. Ráadásul a szocialisták a húsz év alatt alig ismerték meg az alkotmányosság szellemét, és emiatt időről időre nekirontottak az alaptörvénynek. Felelőtlenség volt kacérkodni korporatív és antiparlamentáris elgondolásokkal (Horn, Medgyessy), kifogásolni a szólásszabadságot, csorbítani a gyülekezés szabadságát, stb. (Gyurcsány). A jobboldal egy része pedig azért idegenkedett az alkotmánytól, mert nem bírt megszabadulni a romantikus mítoszoktól és a nemzeti, vallási felsőbbrendűségtől. A legabszurdabb mégis az, hogy a baloldalhoz sorolt véleményformálók egy része is azt állította, az ezeréves sorsközösségből sarjad a legitim alkotmány. (Ha Németországban valaki hasonlóval állna elő, alighanem kiiratkozna a szakmai diskurzusból.)

Mindebből következik, hogy a 89-es alkotmány felemás legitimitású maradt: meggyőző elveit nem támogatta széles körű társadalmi konszenzus. Ezért az új alkotmánynak akkor volna értelme, ha megőrizné – helyesebben: helyreállítaná – a modern alkotmányosságot garantáló elvi tartalmát, miközben elfogadásának módja és társadalmi támogatottsága nagyobb legitimitást eredményezne.

Ami az eljárást illeti, most épp eszeveszett kapkodás zajlik. A miniszterelnök a választási győzelem után bejelentette, hogy a választások egyéves évfordulóján az alkotmányozó nemzetgyűléssé átalakuló parlament elfogadja a szavazófülkék forradalmának új alkotmányát. A Fidesz kezdeti álláspontja szerint a választási siker felhatalmazást jelent arra, hogy olyan alkotmányt írjon, amilyet csak akar. Ezért történhetett, hogy a kormányfő néhány bizalmasának kinevezésével alkotmánykigondoló bizottságot hozott létre, és az új alkotmány koncepcióját író parlamenti bizottság is egypárti testületként fejezte be munkáját.

Ma már másként állnak a dolgok. A médiatörvény és más okok miatt megroggyant Fidesz kénytelen volt belátni, hogy az egypárti alkotmányozás nem a legjobb út egy legitim alkotmányhoz, hiába van hozzá kétharmados többség. A hazai és külföldi demokratikus közvélemény előtt igazolhatatlan megoldás volna ez, különösen az elmúlt hónapok alkotmányrombolása után. Így a kormányoldal elkezdett kompromisszumkész arcot mutatni, elállt az alkotmányozó nemzetgyűlés ötletétől, és tudatára ébredt, hogy az alkotmány ügye nem kormányzati biznisz.

Csakhogy a kooperációnak és a tisztességes eljárásnak hiányoznak az előfeltételei. Az eljárási szabályokat nem diktálhatja az egyik fél, amely ráadásul az elmúlt időszakban jelentősen csorbította az ellenzéki jogosítványokat, az alkotmányos garanciákat és a szabadságjogokat, miközben beindította és felgyorsította a leszámolás büntetőjogi gépezeteit. Az ellenzék nem lehet egyszerre kiiktatandó ellenség és alkotmányozási partner. Az egyik fő eljárási gond az áprilisi elfogadási határidővel van. Ez csak arra jó, hogy megakadályozza az ésszerű vitát és a nemzetközi véleményező fórum, a Velence Bizottság ilyenkor szokásos érdemi megszólalását. Gondoljunk bele, hónapok óta zajlik – úgymond – a „nemzeti konzultáció”, holott nemhogy az alkotmány tervezett szövege nincs meg, de még az sem körvonalazódik, hogyan és mikor készül el. Miről beszélünk egyáltalán?

A végletes megosztottság nemcsak eljárási zavarokat okoz. Az új alkotmány identitása és legfőbb tartalmi elvei is kétségesek. A Fidesz egyfelől a 89-es alapstruktúra megőrzéséről beszél, másfelől azt mondja, hogy gyökerestül meg kell változtatni a rendszert (és ezen dolgozik hónapok óta). Egyrészt az állam semlegességének megőrzését ígéri, másfelől a történelmi egyházak privilégiumait próbálja erősíteni. Egyszerre állítja az alkotmánybíráskodás helyreállítását és azt, hogy az előzetes normakontroll révén a parlament tanácsadójává teszi a bíróságot.

A legitim alkotmányok olyan elveket és szabályokat tartalmaznak, amelyek összekötik az országlakosokat. A mostani viták viszont abba az irányba mutatnak, hogy az alkotmányt teletűzdelhetik a legélesebben megosztó megoldásokkal. Ha választójogot kaphatnak a politikai közösséghez nem tartozó határontúliak, ha az élethez való jogot kiterjesztik az embriókra, ha – micsoda ötlet – a többgyerekesek többes szavazati joghoz jutnak, akkor az alkotmány a megosztottság szimbóluma lesz. A magyarok milliói számára nehéz lesz azonosulni egy ilyen alkotmánnyal.

Jelenleg tehát a partneri kooperáció hiánya és tisztázatlan eljárásmód jellemzi az alkotmányozási folyamatot. Az alkotmány legitimitását nem önmagában ez veszélyezteti, hanem az, hogy a folyamat eredményeként az alkotmányt ingatag elvek támasztják alá, és nem kap nagyobb társadalmi támogatást. Az ország egységének alkotmánya helyett a megosztottság szimbóluma lesz. Amíg a legfőbb hajtóerő az áprilisi határidő, addig reménytelen az 89-esnél nagyobb legitimitású alkotmány elfogadása.