Az ötödik csapás

Jog  |  2013. február 5.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormány újabb, Alkotmánybíróság ellen szőtt terve szerint az AB nem hivatkozhatna az Alaptörvény előtti alkotmány talaján született döntésekre, és csakis az új Alaptörvény szelleme alapján dönthetne. A terv jogilag értelmetlen.

Mindenki számára világos, hogy a kormánypárt büntetőhadjáratának újabb állomása ez, amelyet a kormány bárkivel szemben vív, aki vele nem ért egyet. Sokak számára az is világos, hogy az Alkotmánybírósággal szemben ez lesz sorozatban az ötödik büntető csapás (először a bíróválasztás bizottsági jelölésének megváltoztatása (2010. június); majd a hatáskörcsorbítás (2010. ősz); az alkotmányozás során történő AB-hatáskör-remix (2011. április); végül a bíróság egyoldalú, kormánypárti jelöltekkel való megtöltése létszámemeléssel (2011. nyár). Talán nem mindenki számára látszik tisztán, hogy a mostani intézkedés miért is értelmetlen pusztán jogilag, mégis hatékony lehet a függetlenséget részben visszaszerző AB-val szembeni ádáz harcban. Ennek azonban nem jogi okai lesznek.

A kormánypárti terv egy leegyszerűsítő formalizmusra épül, amely alapvetően érti félre mind az Alkotmány szerepét, mind az alkotmányértelmezést mint jogi tevékenységet. A logika a következő: ha kihúzzuk az AB lába alól a korábbi döntések szilárd talaját, és bevezetjük az újszellemiség-tesztet, akkor minden döntés a kormánypártok szája íze szerint fog alakulni. Ez a vágy három téveszmén alapul. Egyrészt azt feltételezi, hogy alkotmányos kérdéseket pusztán az alkotmány szövege alapján el lehet dönteni. Másrészt azt, hogy a korábbi alkotmány talaján született döntések homogének, és mind ellentétben állnak az alaptörvénnyel, amely viszont egy jogilag koherens, értelmezhető szellemiségű dokumentum. Tézisem, hogy ha a tervezett ötödik csapást a kormánypárt ki is méri, abból jogilag még nem következik, hogy az AB-nak kormánynak kedvező döntéseket kelljen hoznia. Ugyanis a kormány törvényei nem a régi alkotmány még ki nem hűlt teteme miatt buknak el sorozatban, hanem mert szilárd alkotmányos érvekbe ütköznek.

A Fidesz egy voluntarista párt mind a politika, mind a gazdaság, mind a jog terén. Minden politikai kérdés a nyers erőn, a hatalom döntésén áll vagy bukik. Így a pártnak önmagában is zavaró, hogy van egy alkotmány, amely elvben megköti a kormány kezét eljárásokkal, intézményekkel és hatáskörökkel. A kormánypárt válasza erre a közjogi voluntarizmus: az alkotmány az akarat kinyilvánítása. Így az írott alkotmány is pusztán egy (akármilyen) döntés kérdése. Csakhogy van itt egy kellemetlen részlet: egy alkotmányos demokráciában nem folyhat állandóan az alkotmányozó akarat kinyilvánítása. Ismerünk olyan országokat, ahol ez így zajlik, de ezek semmilyen értelemben nem minősülnek demokráciának. Sőt a diktatúra egyik ismérve a legfőbb akarat permanens diktálása. Jobb híján a közjogi voluntarizmus számára marad az akarat minél részletesebb kinyilvánítása az Alaptörvényben. Csakhogy a modern plurális társadalmakban felmerülő kérdések tára kimeríthetetlen, és a rájuk adott válasz előre kodifikálhatatlan. Ezért egy írott alkotmány szükségszerűen általános elvek tára. És itt kezdődik a kormánypárti rémálom.

Az alkotmány csak úgy képes megoldást adni egy jogi kérdésre, ha az alkotmány szövegét értelmezik. Értelmezni pedig csak érvelve lehet. A jogban használt érveket pedig értékelni kell, azok jogilag vagy elfogadhatóak, vagy nem. Az érvelés értékelő tevékenység, amely a jogértelmezés alapja. A hajléktalanok köztéri üldözésének alkotmányossága pedig érveken fog múlni, és nem pusztán az akarat kinyilvánításán. Ezzel áll szemben a közjogi voluntarizmus, amely egy központi akarat jegyében diktál érvek helyett. Az Orbán-kormány olyan döntések sorozatát kívánja rákényszeríteni a közösségre, amelyeket nem lehet alkotmányos demokráciában elfogadható érvekkel igazolni. Közbeszúrható, hogy nem szükségszerű a kapcsolat: lehet egy jó döntést is érvek nélküli diktátumként rákényszeríteni egy közösségre (a felvilágosult abszolutizmus valami ilyesmi – járhat pozitív eredménnyel, de soha nem lehet demokratikus). Csakhogy a mai kormánynak a voluntarizmusra éppen azért van szüksége, mert politikájának számos eleme mögött csak elfogadhatatlan érvek állnak. Gondoljunk csak a választói regisztráció kérdésére: a kormány fél év alatt egyetlen komolyan vehető érvet sem hozott fel. Ez természetes: az egyetlen számításba jövő érv a saját választói esélyeinek növelése volt azáltal, hogy széles néprétegeket kizár az általános választójog gyakorlásából egy adminisztratív cenzussal (elsősorban a szegényeket, a romákat, a rezsim veszteseit).

Az alkotmány és az azt értelmező független Alkotmánybíróság tehát veszélyt rejt a közjogi voluntarizmusra, mert érvelésre kényszerít. Ezt tetézi, hogy az alkotmányjogban csak meghatározott érvek fogadhatóak el, és az alkotmány határozza meg ezt az értelmezési keretet. Látszólag egy kellemetlen ellentéttel állunk szemben: hogy történhet az, hogy a sokat bírált fideszes Alaptörvényre alapozva hoz kormánypártot elmarasztaló ítéleteket az AB?

Az Alaptörvény tartalmaz néhány olyan morális elvet (általános választójog, emberi méltóság védelme), amelyeket a '89-es alkotmány a nyugati alkotmányos kultúrát követve tett magáévá. Ez volt az ára annak, hogy Magyarország ne írja ki magát teljesen Európából a húsvéti alkotmányozás hevületében. Emellett az Alaptörvény számos retrográd, nacionalista, a politikai közösség csak egy része által osztott tételt is tartalmaz; illetve olyanokat is, amelyek egy alkotmányos demokráciával összeegyeztethetetlenek például a közösséggyarapító munkavégzés kötelezettsége, XII. cikk (2). Senki számára nem titok, hogy az Alaptörvény ellentmondásokkal teli, nem koherens dokumentum. Az Alkotmánybíróság nem tett mást az utóbbi döntéseiben, mint azokat a morális elveket értelmezte a korábbi alkotmányos gyakorlattal összhangban, amelyek az Alaptörvényben is benne maradtak. A kormánypárt szerint ezért kell a korábbi gyakorlatra hivatkozást megtiltani.

Komoly félreértés azt gondolni, hogy a 2011 előtti AB-joggyakorlat homogén döntések sorozata. A szivárvány-határozat homofóbiájától, a vöröscsillag tiltásának alkotmányosságán át a házasságvédelem mantrájáig sorolhatnánk azokat a döntéseket, amelyek a kormánypárt szívéhez bizton közel állnak. Annyi igazság azonban van a kormánypárti félelemben, hogy az első alkotmánybíróság az alkotmányosság kiépítésében egy koherens jogállami program alapjait tette le (amiből viszont később több volt a vissza-, mint az előrelépés). A kormánypárt mostani javaslata tehát célt téveszt, amikor a múlt kísértetét veszi célba.

Az elmúlt időszak döntései nem a korábbi döntések „hibájából” születtek. Ha nem hivatkozhatott volna 2011 előtti döntésekre a testület, akkor sem bújt volna ki az értelmezés érvelési kötelezettsége alól. Mitöbb, a korábbi döntésekre hivatkozás tiltásából még nem következhet, hogy az azok alapjául szolgáló elvekre sem támaszkodhat az AB. Ez ugyanis abszurd eredménnyel járna: lehetetlenné tenné az alkotmánybíráskodást (nem is szólva a fent említett retrográd döntések alapjául szolgáló, a kormánypártnak kedves érvek porba hullásáról). Másképp szólva az Alaptörvényben megbújó morális tételeket (általános választójog, emberi méltóság) akkor is értelmeznie kellett volna. Nem tagadom a korábbi döntések erejének vonzását; de a korábbi döntések „erejét” az érvek indokoltsága adta, és nem azok múltbeli státusza (annál is inkább, mert egy ellentmondásoktól terhelt joggyakorlatról beszélünk). A választói regisztráció bevezetése mellett egyáltalán nem lehet felhozni olyan érvet, amely összeegyeztethető a szabad, egyenlő és általános választás elvével. Nem véletlen, hogy az AB bátran, szokatlan erélyességgel, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a korlátozás nem aránytalan, hanem szükségtelen. Ez azt jelenti, hogy teljesen igazolhatatlan. A hajléktalanok üldözésének elítélése sem a korábbi bűnös gyakorlatból következik elsősorban, hanem abból, hogy azt sehogysem lehet az emberi méltósággal összeegyeztetni. Logikusan közbe lehet szúrni: akkor mi a végső mércéje az alkotmányos érveknek? A válasz szükségszerűen összetett, és túlmegy e cikk keretein. Két dolog szögezendő le itt: az európai és a hazai alkotmányos hagyomány biztos része ennek a mércének. Továbbá, amikor egy bíró bíróként jár el, akkor nem teheti azt, hogy nihilistaként vagy relativistaként közelíti meg az értelmezést, azaz bármit (vagy semmit) nem jelenthet a szabad választáshoz való jog. Az érvelés megkerülhetetlen.

Ezt a kellemetlen problémát kívánja orvosolni a kiszivárgott javaslat másik eleme: az újszellemiség-teszt. Azaz csakis az új Alaptörvény szellemiségének megfelelő döntést lehessen hozni. Fontos előre leszögezni: elvben nem baj értelmezési iránymutatást adni az alkotmányban az alkotmányértelmező szervnek. A Dél-afrikai Köztársaság posztapartheid alkotmánya például előírta azt, hogy a szabadságon és egyenlőségen alapuló demokratikus társadalom értékeit kell szolgálnia az értelmezésnek, és ehhez a külföldi országok jogát is vegye figyelembe az értelmező (35. szakasz). Nos, a Fidesz-terv nem ilyen: arra szólít fel, hogy az AB tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi a magyar közjogban 1990 és 2011 között. Holott maga az Alaptörvény szólít fel „történeti alkotmányunk vívmányainak” számbavételére. A tervezet készítőiről mond el mindent, hogy a Magyarország történetében egyedülállóan szabad és demokratikus húsz évet kívánja kivágni a magyar közjogtörténetből. A „történeti alkotmány” ma értelmezhető vívmányainak javarészét kívánják eltörölni.

Nem újdonság, hogy ellentétek feszítik az Alaptörvényt, és ezt csak fokozni fogja az újszellemiség-teszt. Ez nagyon hasonlít egy egyesült államokbeli bukott alkotmányjogi kísérletre. Az újszellemiség-előírás az originalizmus egyféle honosításának is megfelelhet. Ennek a jogértelmezési credónak az értelmes tartalommal való megtöltése önmagában kérdéses. Kinek a szellemisége? A 263 kormánypárti honatya aggregált szellemisége? A miniszterlnöké? A házelnöké? Ha túltesszük magunkat e nehézségen, akkor is csak annyit lehet kijelenteni, hogy valóban van politikailag jellegadó természete az új Alaptörvénynek. A '89-es alkotmánnyal szemben álló szakaszainak mindenképpen: az a mai kormánypártok szellemiségét tükrözi. (Ellentétben a rendszerváltás alkotmányával, amely viszont nem tükrözött eleve elfogultságot egy politikai erő irányában sem.) Hogy mi következik ezekből a politológiai megállapításokból az alkotmányjog felé, az felettébb kérdéses. Egyvalami biztosan nem: az újszellemiség-teszt nem lehet azonos az Alaptörvényt megszavazó kormánypártok akaratával. Ez egyenlő lenne az alkotmányosság felszámolásával, az alaptörvényben megbújó és ezért némi legitimitást adó demokratikus elvek megsemmisítésével. Így elsőre azt gondolhatjuk, hogy az újszellemiség-teszt alkotmányjogilag értelmezhetetlen lesz.

Sajnos ezzel nem ér véget a történet. A tervezet szerinti ötödik csapás után mégis könnyen előfordulhat, hogy a kormánypártok végérvényesen győzedelmeskednek. Jogilag meglehet, mind igaz, ami eddig elhangzott, de az intézményeket esendő emberek irányítják. Az AB üldözése elsősorban az intézményeket alkotó bírák megtörésére irányul, a szokásos fideszes nyers erő érzékeltetésével. Ez az erőpolitika már évek óta folyik, párhuzamosan az alkotmánybírói helyek ma már szó szerinti kormánypárti feltöltésével. Az elmúlt időszakban többször meglepő és bátor döntéseket hozott a testület, de kétségtelen, hogy mindezt egyre nehezebb körülmények között teszi. A teljes Fidesz-jelölt többségű AB-tagság és a sorozatos egyéb csapások alatt nehéz lenne biztosra venni, hogy a jogi érvek, egyáltalán az érvelés nem veszíti-e teljesen értelmét. Elég az egyoldalúan kormánypárti bírójelöltek különvéleményeire tekinteni a választói regisztráció ügyében, hogy lássuk, milyen a független alkotmánybíráskodás alternatívája a közjogi voluntarizmus rendszerében.