Az Unió, a duma és az emberi jogok

Jog  |  2010. szeptember 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A lisszaboni szerződés arra kötelezi az Európai Uniót, hogy csatlakozzon az emberi jogok európai egyezményéhez. A csatlakozás mikéntje még ma is kérdéses, de elhárult a legfőbb akadály, amelyet Oroszország és az Európa Tanács viaskodása okozott.

Az európai integráció mögötti gondolat a béke megőrzése volt a kontinensen. Ezt a politikai célt gazdasági eszközökkel kívánták elérni az Európai Gazdasági Közösséget alapító államok. Az 1957-ben Rómában megkötött alapszerződéseket többször módosították a tagállamok, de a XXI. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy átfogó szerződésmódosítás nélkül az Európai Unió nem képes hatékonyan működni, felvenni a versenyt az Egyesült Államokkal és Kínával és megfelelően reagálni az olyan jelenségekre, mint az energiafüggőség vagy az éghajlatváltozás.

A lisszaboni szerződést megelőző terv az volt, hogy a tagállamok képviselői elfogadják az Európai Unió alkotmányos szerződését. Az alkotmányozók nem csupán a versenyképesség növeléséhez szükséges intézményi reformokat próbálták megvalósítani, hanem a kormányközi kereteket messze túllépve a nemzeti alkotmányokhoz hasonlatos szimbolikával rendelkező dokumentumot alkottak. Nevében szerepelt az „alkotmány” szó, és a klasszikus alkotmányokhoz hasonlatosan tartalmazott egy részt a hatalommegosztásról és egy alapjogi katalógust.

Az EU alkotmányos szerződése akkor lépett volna hatályba, ha valamennyi tagállam megszavazza. Mivel a holland és francia népszavazáson elbukott az alapdokumentum, és nem volt B terv arra, hogy mi történjen tagállami visszautasítás esetén, kezdetét vette az úgynevezett reflexió időszaka. 2007-ben a német elnökség kijelentette, hogy a gondolkodás ideje lejárt, tovább kell lépni. Noha a referendumok kimenetelének pontos okát nem sikerült beazonosítani, mérvadó vélemények szerint a holland és francia szavazók többsége félt a nemzeti szuverenitás elvesztésétől. E feltételezésnek megfelelően a római szerződések ötvenedik évfordulója alkalmából elfogadott, a legfontosabb feladatokat körvonalazó berlini nyilatkozat kínosan kerülte az „alkotmány” szót.

Végül az EU-alkotmány helyett elfogadott és hatályba lépett lisszaboni szerződésbe nem került be olyan utalás, amely Európa polgárait egy Európai Egyesült Államokra vagy hasonló képződményre emlékeztetné. Emellett az „alkotmánytalanítási” folyamat következménye, hogy a szerződés módosított formában rendelkezik az emberi jogokról. A lisszaboni szerződés úgy változtatta meg az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkét, hogy az egyrészt hatályba lépteti az EU önálló alapjogi katalógusát, az alapjogi kartát, másrészt kötelezi az Uniót az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez való csatlakozásra.

Az utóbbi rendelkezés arrogánsnak is hathat, hiszen a lisszaboni szerződés úgy teremtett kötelezettséget a csatlakozásra, hogy előzetesen nem kérdezték meg a másik felet, az EU-tól teljesen független Európa Tanácsot – amelynek keretében az európai emberi jogi egyezményt elfogadták –, hogy elfogadja-e az Unió bekapcsolódását. Márpedig az emberi jogi egyezményhez történő csatlakozáshoz a tagállamok egyhangú egyetértésére van szükség, azaz egyetlen ország vétója is megakadályozhatja az EU részvételét.

Mivel korábban csak államok csatlakozhattak az egyezményhez, az EU részére különleges megoldást kellett találni. Az emberi jogi egyezményhez fűzött 14. kiegészítő jegyzőkönyv kibővítette az egyezményt egy mondattal, amely megengedi, hogy az Európa Tanács tagállamain kívül az Unió is csatlakozzon. A 14. jegyzőkönyv számos más, elodázhatatlan kérdésről is rendelkezett, így célul tűzte ki az emberi jogi ügyekben döntő strasbourgi bíróság ügyhátralékának csökkentését és az eljárások hosszának rövidítését.

Az Európa Tanács 47 tagállama közül azonban egyetlenegy, Oroszország három éven keresztül halogatta a kiegészítő jegyzőkönyv ratifikációját, válaszként a támadásnak vélt strasbourgi ítéletekre. Oroszország egyrészt folyamatos kritikák kereszttüzében áll, mert nem törölte el a halálbüntetést, másrészt csatlakozása óta sokszor marasztalta el a strasbourgi bíróság az élethez való jog sérelme és kínzás, embertelen, megalázó bánásmód miatt. A bíróság legfőképp csecsenügyekben ítélt meg komoly kártérítést a kérelmezőknek az elszenvedett jogsértésekért. Harmadrészt a strasbourgi bíróság jelentős túlterheltsége és az ügyek hosszú elbírálási ideje is nagyban az oroszok felelőssége, hiszen a jelenleg százhúszezres ügyhátralék 28 százalékát teszik ki az Oroszország ellen kezdeményezett eljárások.

A ratifikáció elhúzásával az orosz állam nemcsak saját polgárait, hanem a többi 46 tagállam polgárát is megfosztotta a gyors és hatékony strasbourgi jogorvoslattól. A tagállamok azonban nem kívántak az oroszok túszaivá válni. A ratifikáció bojkottálására válaszként tavaly úgy határoztak, hogy mivel a reformok egy része elodázhatatlan, Oroszország kivételével az Európa Tanács többi országának vonatkozásában bevezetik a legszükségesebb változásokat. A jogtechnikai megoldás egy ideiglenes kiegészítő jegyzőkönyv (14bis) elfogadása és hatályba léptetése volt, amíg a duma nem szavazza meg a 14. kiegészítő jegyzőkönyvet. Az ideiglenes jegyzőkönyv ratifikációjához azért nem volt szükség egyhangúságra, mert nem érintette a teljes bírósági struktúrát. Természetesen ez az elgondolás nem az eljárások idejének elhúzódását kívánta csökkenteni az Oroszország elleni ügyekben, hanem azt akarta megszüntetni, hogy az oroszok blokkolják a bíróság működését a többi 46 állam ügyeiben.

Az ideiglenes jegyzőkönyv hatékonynak bizonyult. 2009 novemberében Oroszország nem hivatalos levélben jelezte csatlakozási szándékát a Miniszterek Bizottsága felé, majd 2010 januárjában a duma 392:56 arányban megszavazta a 14. kiegészítő jegyzőkönyvet, azzal a kompromisszumos feltétellel, hogy az Oroszország elleni ügyekben érdemi döntést hozó szekciókban (bírósági tanácsokban) mindig ott lesz az orosz bíró is.

Végeredményben a 14. jegyzőkönyv hatálybalépése tette lehetővé az Európai Unió csatlakozását az emberi jogok európai egyezményéhez, amelyre a lisszaboni szerződés 6. cikke kötelezi az Uniót. A csatlakozás mikéntjéről azonban nem szól a dokumentum, így a 14. kiegészítő jegyzőkönyv ratifikációját követően a spanyol–belga–magyar uniós elnökségi trió egyik fő feladata marad ennek tisztázása.