Csók a halottnak

Jog  |  2012. január 8.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Sokak szerint a mostani Alkotmánybíróságtól a decemberi médiadöntés is szép teljesítmény. A határozat alapján azonban alig maradt alkotmányos korlátja az írott sajtó szabályozásának.

Az Alkotmánybíróság december 19-ei ülésén, szinte napra pontosan egy évvel a parlamenti végszavazást követően megsemmisítette a médiatörvény egyes részeit. A döntés értékelése ellentmondásos. Egy országos napilap saját médiatörvény-kritikájának megalapozottságát látja beigazolódni, a Médiatanács pedig saját alkotmányosságát olvassa ki a döntésből.

A történteket a következők tükrében érdemes vizsgálni: a sajtóra gyakorolt közvetlen hatása; a határozat meggyőző ereje és végül a döntés szimbolikája, ha tetszik, üzenete. Ez az írás nem vizsgálja a megcsonkított közjogi keretet, amelyben a 15 fős testület döntést hozott. Továbbá nem foglalkozik az egyes bírák különvéleményéből megismert „globális médiahatalom” összeesküvés-elmélettel sem, amely kizárólag az első Alkotmánybíróság és a mostani közti táv lemérésére alkalmas.

Érdemes azzal kezdeni, hogy jogi érvekkel megválaszolhatatlan a kérdés, miért korlátozta vizsgálatát az Alkotmánybíróság az írott sajtóra. A döntésben szereplő két sortól nem leszünk okosabbak. „Az Alkotmánybíróság figyelemmel volt arra, hogy határozatának jogkövetkezményei ne érintsék közvetlenül az audiovizuális (és rádiós) médiára vonatkozó szabályozást és az 1996 óta folyó hatósági gyakorlatot. Ezt a vizsgált indítványok sem kezdeményezték.” A TASZ indítványa (amelynek e sorok írója is szerzője) például egyértelműen kérte ezt, ráadásul pont az írott sajtóval összefüggésben. A kérdőjel tehát megmarad.

Az Alkotmánybíróság egy szakaszt és egy fél mondatot azonnali hatállyal megsemmisített, a sajtó állammal szembeni kiszolgáltatottságának csökkentése érdekében. Ezekhez kapcsolódóan azonban az Alkotmánybíróság a jövőre vonatkozóan kötelezte az Országgyűlést garanciális szabályok megalkotására. Ebbe a sorba illeszkedik a médiabiztos intézményének megsemmisítése is: a minden alkotmányos célt nélkülöző biztos sajtóvegzálási lehetősége május 31-ével szűnik meg. Ugyancsak jövőbeli megsemmisítést írt elő az Alkotmánybíróság a médiatörvény tárgyi hatálya tekintetében is: az írott sajtóra vonatkozó egyes tartalomszabályozások alkotmányellenesek. (Kérdés, hogy ha az Országgyűlés elszabotálja e szakaszok korrekcióját május 31-éig, akkor a teljesen megváltozott alkotmányra és alkotmánybírósági hatáskörre tekintettel egyáltalán érvényre jut-e majd az addigra „jogalapot” vesztett határozat.) A döntésnek a médiatörvény tárgyi hatályát részben megsemmisítő eleme pedig jól összezavarja a határozat olvasóit: a rendelkező rész alapján az írott sajtó megmenekülését ünnepelhettük volna, az indokolás elolvasását követően ez azonban optikai csalódásnak tűnik. A döntés épp arról szól, hogy alig maradt alkotmányos korlátja az írott sajtó szabályozásának.

A médiatörvény készítőinek egyik hittétele, hogy a sajtószabadság nem korlátozhatatlan, mert vannak olyan értékek, amelyek védelmében csorbítható a szabadság. A média például ne közvetítsen az emberi méltóságot vagy az emberi jogokat sértő véleményeket, ne gyűlölködjön, ne sértse meg a magánélet szentségét, a védtelen kiskorúak fejlődését pedig végképp ne akadályozza. Ezért a törvényalkotók minden sajtóorgánumot e hosszú tilalmi lista betartására köteleztek. Az Alkotmánybíróság szerint az írott sajtó szabályozása alkotmányellenes, ha az emberi méltóság, az emberi jogok vagy a magánélet megsértésének tilalmára vonatkozik, de alkotmányos, hogy a sajtó nem közvetíthet gyűlölködő tartalmakat, továbbá személyeket nem mutathat be kiszolgáltatott helyzetben, és minden sajtótermék köteles tiszteletben tartani az alkotmányos rendet.

Alkotmányjogilag az első kérdés, hogy a sajtó esetében egyáltalán elfogadható-e a tartalomalapú korlátozás. Az alkotmányos demokráciák egy részében (például az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban) a szabályozás tartalomsemleges. Itt sem írhat le bármit a sajtó, de az írás hatása, az okozott kár vonhat magával jogkövetkezményt, nem önmagában a tartalom. A kontinensen ugyanakkor nem szokatlan a sajtó kötelezettségeiről beszélni: így tesz a 19. századi, máig hatályos francia sajtótörvény is, amely előír tilalmakat. Mások gyalázása például attól függetlenül szankcionálható, hogy vannak-e konkrét sértettek, vagy hogy van-e egyáltalán bármilyen egyéni sérelem. (Igaz, a joggyakorlat ott is sokat változott az évszázadok szorán.)

Az Alkotmánybíróság szerint a tartalomalapú sajtószabályozás összhangban van az alkotmánnyal. De nem tudjuk meg, milyek érvek alapján jutott a testület erre a következtetésre. Hosszú leírását kapjuk a médiakonvergencia jelenségének, illetve annak, hogy az Alkotmánybíróság az elektronikus média tekintetében már korábban elfogadta a tartalomalapú szabályozást. Csakhogy az elektronikus sajtó az Alkotmánybíróság szerint éppen hatásmechanizmusa alapján szabályozható tartalmi alapon is, ami az írott sajtó esetén fogalmilag kizárt. Ehhez képest a döntésben annyi szerepel, hogy az „állam által utólagosan, hivatalból indított szisztematikus ellenőrzés és szankcionálás lehetősége kétségtelenül a sajtószabadság korlátozását jelenti, ám ennek puszta lehetősége – hatékony és érdemi bírói kontroll mint garancia mellett – nem tekinthető alkotmányellenesnek”. Az egyetlen ezt alátámasztó precedens éppen az a rádióra és televízióra vonatkozó AB-döntés, amely az elektronikus médiának az írott sajtótól való eltérésén alapul: vagyis az érvelés súlyosan önellentmondásos.

A következetlenség mellett szembetűnő, hogy szó sem esik a szabályokat kikényszerítő szervezetről (a Szalay Annamária vezette médiahatóságról). Márpedig a sajtó tartalomalapú szabályozását elfogadó országok egyikében sincs olyan testület, amely ilyen távol állna a független jogérvényesítő fórumok jellemzőitől; ilyen dermesztő hatású bírságokat szabhatna ki, ilyen széles körű nyomozati jogkörökkel rendelkezne, amelyekkel szemben a bírói jogorvoslat csak jövőbeli és alacsony hatékonyságú szépségtapasz lehet. Az írott sajtó tartalomszabályozása kapcsán alkotmányellenesség „abban az esetben állhat fenn, amennyiben annak tartalma és terjedelme egy demokratikus társadalomban a szabad sajtó működését, működtetésének feltételeit szükségtelenül és aránytalanul korlátozza, figyelmen kívül hagyva a sajtószabadság korlátozásának általános és médiumspecifikus mércéit” – zárja sorait a döntés e része, holott itt kezdődnének a fajsúlyos alkotmányjogi kérdések.

A tartalomalapú szabályozáson belül érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy önmagukban legitimek-e a konkrét tartalmi korlátok. A döntés e tekintetben sem ad megnyugtató választ. A nyomtatott sajtóbeli gyűlöletbeszéd-tilalom a határozat szerint alkotmányos, mert az az elektronikus média esetében is elfogadott (holott e tétel alapja megint csak a médiumok feltételezett manipulatív hatása), és mert e cselekményeket a büntető- (lásd a közösség elleni izgatás tényállását) és a polgári jog is szankcionálja. Magyarázat nélkül marad az, hogy miért volna alkotmányos egy más médiára (tv, rádió) alkalmazott közigazgatási büntetőrendszer, illetve a büntetőjog eszközrendszerével már egyébként is büntetett magatartás újabb, eljárásában nem kiszámítható szankciója.

Ez annál is meglepőbb, mert az emberi jogokat, az emberi méltóságot sértő írások médiatörvénybeli tilalmát a testület éppen amiatt nyilvánította alkotmányellenesnek, hogy ilyen tiltás már létezik a jogrendszerben, továbbá hogy az írott sajtó hatásában más, mint az elektronikus. Hasonlóan járt el a sajtónak nyilatkozó személy jogairól szóló rendelkezés esetében a testület: a jogrendszer párhuzamosságaira hivatkozva megsemmisítette.

Ez a döntésen belüli inkoherencia sajnos nem egyedi eset: a nevezetes 2001-es lex Répássyt elkaszáló döntésben is hasonló történt. A határozathoz csatolt különvéleményében Kukorelli István emlékeztetett arra, hogy a testület nem hagyhatja figyelmen kívül a már létező, hasonló személyiségvédelmet szolgáló jogintézményeket, amelyek mellett újabb sajtókorlátokat emel a parlament. Márpedig a jogalkotó nem növelheti indokolatlanul a sajtót korlátozó intézmények mennyiségét és hatásköreit. A decemberi döntés jó példa arra, hogy nem lehet meggyőzően alkotmányos ítéletet mondani a kontextusukból kiragadva vizsgált tartalmi előírásokról.

Hasonló módon vizsgálta a testület, hogy alkotmányos-e nyilvántartásba vételhez kötni a sajtó tevékenységét. A valódi kérdés az, hogy van-e létjogosultsága a sajtószabadság-gyakorlás adminisztratív feltételhez kötésének, és ha van, az milyen, a jogot legkevésbé korlátozó eszközzel érhető el. Ezt a kérdést azonban a határozat megkerülte, és azt vizsgálta, hogy a lapalapítás szabadságát önkényesen korlátozza-e az új szakasz. Így ismét nem tisztázódott, hogy a normatív nyilvántartási követelménynek van-e egyáltalán bármiféle alkotmányos célja. Az egyedül szóba jövő beazonosíthatósági érdek (lap címe, felelős szerkesztő stb. legyen feltüntetve) biztosan nem indokolta, hogy milliós bírság fejében követeljenek regisztrációt, elég lett volna ezen adatok feltüntetését előírni (a korábbiaknak megfelelően). A szabály alkotmánybírósági jóváhagyása viszont azt jelenti, hogy bármit megtehet az állam, amíg normatív szabály közvetlenül nem ír elő sajtókorlátozást, még ha a szabály indokolatlan és túlzott mértékű tehertételt is jelent a sajtónak.

A döntés üde színfoltja az újságírói forrásvédelmet részben helyreállító rész. Nem hagyható szó nélkül, hogy a döntésben hivatkozott strasbourgi joggyakorlat egyértelművé tette: a magyar médiatörvény megalkotói fordítva ültek a lovon: nem a forrásvédelemhez fűződő közérdeket kell igazolni, hanem az az alóli kivételt. Ez olyan egyértelmű volt, hogy ezt még a különvéleményt szerző bírák is elfogadták (Balsai bíró esete kiemelést érdemel: ő pár hónapja még a parlamentben megszavazta a most általa is alkotmányellenesnek talált rendelkezéseket).

A médiatörvény szórványos megrostálása még furcsább a médiabiztosi intézmény megsemmisítésének perspektívájából. A sajtóval szembeni olvasói érdekek felett őrködő intézmény a nyári „Schmitt pojáca” botrány során már bebizonyította elfogadhatatlan voltát. A biztos egy alkotmányosan védett szólás miatt indított (majd később szüntetett meg) eljárást, vegzálva ezzel egy lap online változatát a Schmitt Pált ért dehonesztáló kommentek miatt. A biztosi eljárás ugyan nem járt a szerkesztési szabadság normatív (értsd: a biztos előírása szerinti) tartalomkorlátozásával, ez egy annál közvetettebb sajtókorlátozó eszköz volt. Az Alkotmánybíróság ennek ellenére – helyesen – a szabályozás önkényes, sajtót korlátozó voltát kérte számon a jogalkotón. Megállapította: nem igazolható, hogy a biztos pontosan meg nem határozott érdeksérelmek miatt akár a szerkesztői szabadságot közvetlenül érintve is befolyásolja a sajtót. Ez mind igaz. Csakhogy a médiatörvény alkotmányosnak mondott tartalomszabályozása és a nem vizsgált hatósági szankcióarzenál ennél jóval súlyosabban korlátozza az írott sajtót. Ezek mégis kimaradtak a normakontrollból.

A döntés nem oldotta meg a médiatörvény problémáját. Igaz, az Alkotmánybíróság ezzel a döntéssel beállt azon szervezetek hosszú sorába, amelyek cáfolják azt a kormánypropagandát, mely szerint itt európai szabályozás született. Mégis, a szimbolikus győzelem ellenére a magyar sajtószabadság ügye huszonkét éve nem volt ennyire kilátástalan. Vezető médiakutató mutat rá a kormánypártok de facto médiauralmára, ami emberek millió számára teszi egyszínűvé a médiakínálatot, és ellehetetleníti a sajtószabadságot. Ilyen közegben a forrásvédelem garantálása olyan, mint halottnak a csók.