DNS-ujjlenyomatok az Egyesült Királyságban

Jog  |  2010. szeptember 30.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A strasbourgi bíróság szerint a genetikai mintavétel angliai gyakorlata sérti a magánélethez való jogot. Az ítélet nyomán a munkáspárti kormány módosította a szabályozást, de a rendszer nem sokat változott. A most kormányzó toryk a választási kampányban bírálták a terjeszkedő államhatalmat.

Alec Jeffreys 1984-ben találta fel a mindenkire egyedileg jellemző genetikai ujjlenyomatot. A következő évben publikálta eredményeit, és azt jósolta, hogy a DNS-ujjlenyomat gyakorlati alkalmazására mintegy 10 év múlva kerülhet sor. Nem is tévedhetett volna nagyobbat. Két héttel később egy londoni ügyvéd kereste fel, és segítségét kérte egy menekültügyi eljárásban. A genetikai ujjlenyomat segítségével sikeresen bizonyították be egy ghánai fiúról, hogy egy menekült jogállású nő gyermeke, és így szintén jogosult a menekültstátuszra. Büntetőügyben 1986-ban alkalmaztak először DNS-bizonyítékot. Azóta számtalan személy bűnösségét vagy ártatlanságát bizonyította már genetikai minta.

A kezdeti sikereken felbuzdulva egyre több állam vezette be a DNS-alapú bizonyítékot bűncselekmények vagy akár tömegszerencsétlenségek áldozatainak, illetve a legsúlyosabb, jellemzően élet elleni és nemi bűntettek elkövetőinek azonosítására. Aztán a folyamat elindult a csúszós lejtőn: egyre csekélyebb súlyú bűncselekmény elítéltjeinek és vádlottjainak vérből, hajból, ondóból származó mintáját rögzítették, majd elkezdték begyűjteni az őrizetbe vett (de még vád alá nem helyezett) személyek genetikai ujjlenyomatát is. Ráadásul a genetikai adatokat akkor sem törölték a bűnügyi nyilvántartásból, ha az érintett ártatlannak bizonyult az eljárás során.

Ennek a tendenciának próbált véget vetni 2008 decemberében az Emberi Jogok Európai Bírósága az S. and Marper versus United Kingdom ügyben. A bíróság szerint a genetikai mintavétel a magánélethez való jog korlátozásának minősül. A jogkorlátozás akkor felel meg az Emberi jogok európai egyezményének, ha az állam törvényben, előzetesen és kellő világossággal megfogalmazza azt az államcélt, amely indokolja a magánélethez való jog korlátozását. Továbbá az államnak bizonyítani kell, hogy a genetikai mintavétel és nyilvántartás szükséges egy demokratikus társadalomban.

A strasbourgi eljárás idején az Egyesült Királyságban törvény mondta ki, hogy bárki DNS-mintáját le lehet venni (szükség esetén kényszerrel is), akit akár csekély súlyú bűncselekmény gyanújával letartóztatnak, s a minta határozatlan ideig ott maradhat a nyilvántartásban a bűnelkövetők azonosítása, bűncselekmények felderítése és a bűnmegelőzés érdekében. Ezek valóban legitim célok, csakhogy az ügyben a kérelmező bűnössége nem bizonyosodott be, a törvény szerint mégsem tudta töröltetni adatait a genetikai bűnügyi nyilvántartásból. Vagyis a bűnelkövetőkéhez hasonlóan genetikai adatai élete végéig hozzáférhetővé válnak a hatóságok számára – csak mert rossz időben volt rossz helyen.

A modern igazságszolgáltatási rendszerek egyik alapja, hogy elfogadják az emberi tévedést. Ha valakit letartóztatnak, de nem gyűlik össze elég bizonyíték, nem tudnak vádat emelni ellene. Ha vádat emelnek, de a bíróság nem tartja meggyőzőnek a vád érveit, felmenti a vádlottat. Ha az elítélt vitatja a bíróság döntését, fellebbezésre van lehetősége. Sem a vádhatóság, sem a bíróság nem tévedhetetlen, egyrészt mert emberekből áll, másrészt mert jellemzően a múltra összpontosít, azaz egy olyan eseményt próbál rekonstruálni, amelynél nem volt jelen, és amelyet nem befolyásolhatott.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága végül úgy foglalt állást, hogy megsértették a panaszos magánélethez való jogát. Az egyesült királysági genetikai bűnügyi adatbázist nem korrigálták a felmentő ítélet után: ha egyszer valakinek a DNS-mintái bekerültek, azok ott is maradtak. A bíróság ezen túl azt is kifogásolta, hogy a törvény nem tett különbséget a gyanúsított és az elítélt személyek, valamint a súlyos bűnök és a kisebb vétségek elkövetőinek adatai között, vagyis ugyanúgy határozatlan ideig tárolták a terrorizmussal és a lopással vádolt személyek mintáit. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Királyság nem mérlegelte kellőképpen a versengő magán- és közérdeket, és aránytalanul korlátozta a kérelmezők jogát magánéletük tiszteletben tartásához.

A strasbourgi bíróság azonban csak a jogsértést állapítja meg, esetleg kötelezi a megtámadott államot, hogy fizessen elégtételt a kérelmezőnek, azonban a tagállami jogszabályt nem semmisítheti meg, és nem módosíthatja – ez mindig a pervesztes állam feladata. Az ítéletre válaszul – egy sok vihart kavart társadalmi konzultációt követően – egy hónappal a választások előtt, 2010 áprilisában az Egyesült Királyság parlamentje elfogadta a Bűn és biztonság címet viselő törvényt. Noha a 2010. májusi választást megelőző kampányban az egyik vitatémát a munkáspárt és a konzervatívok között a DNS-adatbázis szabályozása jelentette, a toryk végül nem szavaztak az új szabályozás ellen. Ugyanakkor választóiknak megígérték, hogy ha hatalomra kerülnek, módosítják a törvényt, hogy a csekély cselekményekért letartóztatottak adatait töröljék a nyilvántartásból. A konzervatívok ugyan – a liberális demokratákkal koalícióban – megszerezték a hatalmat, ám a szabályozás kérdése elhalt.

Korántsem biztos, hogy a jelenleg hatályos törvény kiállná az újabb strasbourgi vizsgálat próbáját. Egyrészt a törvénymódosítás szerint valamennyi, nyilvántartandó bűncselekmény miatt elítélt személy DNS-profilját határozatlan ideig tárolják. Ilyen cselekmény például a koldulás, a köztéri ittasság, a telefonbetyárkodás, a rendőr idejének fecsérlése vagy a részvétel illegális tüntetésen. Nemcsak a cselekmények köre tűnik tágnak, hanem az is aggasztó, hogy a törvény nem tesz semmilyen különbséget, és nem határoz meg különböző tárolási időket a cselekmények súlyához igazodva. Másrészt a módosítás szerint a letartóztatott, de el nem ítélt személyek adatait a jövőben nem élethossziglan, hanem 6 évig őrzik. Ezt a rendelkezést még az elítéltekre vonatkozó szabályozásnál is több kritika érte, amiért az állam továbbra is a bűnösséget vélelmezi az ártatlanság helyett. Ezt pedig nem csupán az elfogadott törvény szövege támasztja alá, hanem annak magyarázata is, amely szerint a gyanúsítottak esetében is az „ismételt bűnelkövetés” megelőzése a cél.

A belügyminisztérium elismerte, hogy kiindulópontja szerint a letartóztatás utáni bűnelkövetés esélye megegyezik a bűnelkövetői visszaesés esélyével. Vagyis – e felfogás alapján – a letartóztatottak legalább annyira veszélyesek, legalább annyi eséllyel léptek bűnözői pályára, mint a bűnelkövetők. Ez a magyarázat semmivel sincs alátámasztva, az el nem ítélt személyek esetében értelmetlen, és egy demokratikus jogállamban nincs helye. Észre kell venni, hogy a kormányzati feltételezés a rendszerbe épített diszkriminációt is erősíti, hiszen a rendőrség rutinszerűen tartóztatja le a többségitől eltérő bőrszínű, a kisegyházra jellemző öltözetet viselő vagy egyéb „gyanús” személyeket, és veszi le DNS-mintájukat. Részben ennek is következménye az etnikai kisebbségek és más sérülékeny csoportok felülreprezentációja az adatbázisban.

Persze nem kérdéses, hogy a biztonságpolitika gyakorlatai – legalábbis részben – a demokratikus játékszabályok hatókörén kívül esnek. A dilemma sokkal inkább az, vajon hoznak-e minőségi változást az életünkben az ellenőrzés új technikai módszerei, amelyek lehetővé teszik a tökéletesebb és folyamatos megfigyelést. Vajon feltétlenül indokolt-e ilyen áldozatokat hozni a biztonság nevében? Ez a nem visszafordíthatatlan, de veszélyes folyamat újraírhatja a demokrácia kereteit és a szabadságjogok terjedelmét.