Egyházi ügyletek

Jog  |  2011. március 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormánykoncepció a történelmi egyházakat privilegizálja, és ellehetetleníti a szabad egyházalapítást. Ez nemcsak az állam semlegességét és a vallásszabadságot sérti, hanem bénítja az oktatási és szociális ellátórendszert is.

A kormány az egyházak jogállásáról szóló szabályozási tervezetét 2011. március közepén, egy „A vallásszabadság és az egyházak jogi helyzetének szabályozása az Európai Unióban és Magyarországon” címet viselő konferencián ismertette. A felvázolt koncepcióról a kormány előzetesen nem egyeztetett a vallási közösségekkel: mindössze a színfalak mögött folyt az egyezkedés az úgynevezett „történelmi” és egyes, alighanem önkényesen kiválasztott egyházak bevonásával.

Az állam legitim célja lehet, hogy a kizárólag üzleti célból létrehozott egyházak által fenntartott intézményektől megvonja a támogatást, és ezáltal megakadályozza az egyházi jogi személyiséggel való „visszaéléseket”. Az egyházi jogállás újraszabályozását célzó tervezet azonban nem csak az üzleti céllal működő egyházakat sújthatja. Számos olyan szabadegyház van, melynek hitéleti tevékenysége megkérdőjelezhetetlen, és amely erején felül vállal részt oktatási és szociális intézmények fenntartásában, olyan területeken, melyeken működése hiánypótló jellegű. Ezek a területek ugyanis – jórészt – kívül maradnak a történelmi egyházak érdeklődési körén. A szabadegyházak ellehetetlenítése – azon túl, hogy hasznot hajt azok számára, akik a támogatásokból vagy az egy százalékokból a későbbiekben nagyobb részt kapnak – kritikus pontokon (hajléktalanellátás, halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek oktatása stb.) béníthatja meg az ellátórendszert.

Az újraszabályozásnak távolról sem az egyházbiznisz felszámolása a fő célja, hanem egyes egyházak privilégiumainak megerősítése. A szabályozási koncepcióból jól látható, hogy az „állam nem tekint egyképpen” minden közösségre, mely önmagát egyháznak tekinti. Ez talán önmagában nem is volna problémás, ha az állam célja valóban az üzleti céllal alakult egyházak kiszűrése volna. A probléma az, hogy az állami koncepció nem tekint egyképpen azon közösségekre sem, amelyeket egyébiránt hitéleti tevékenységet végző egyházként ismer el. Nehezen értelmezhető másképpen, hogy a koncepció – az egyháznak nem tekinthető „üzleti” csoportosulások mellett – a működés időtartama és a létszám (mint konjunktív feltételek) alapján legalább háromféle kategóriát hoz létre: (1) a történelmi egyházak csoportját, mely a három „nagy” keresztény egyházat és a zsidó felekezetet foglalja magába (feltétel a minimum tízezer, esetlegesen huszonötezer tag és száz év honosság), az (2) elismert egyházak kategóriáját (a taglétszámra vonatkozó követelmény egyelőre ismeretlen, de minimum húsz év honosság szükséges), valamint a (3) vallási egyesületeket. Az egyházként történő elismerés kiegészítő feltétele, hogy a közösség elsődlegesen egyházi tevékenységet folytasson.

Állami támogatást csak az első két kategóriába tartozó egyházak kaphatnak, amennyiben közfeladatot látnak el, például ha oktatási, szociális intézményeket működtetnek. A történelmi egyházak állami támogatáshoz való hozzáférése teljes, az elismert egyházak esetében ez lehet teljes vagy részleges. A vallási egyesületek számára az a „perspektíva”, hogy belátható időn belül (húsz vagy száz év múlva?) bekerülhetnek a támogatott körbe. Az előadott koncepció szerint a jogalkotó (vagy a koncepció előterjesztője?) eseti mérlegelés alapján a fenti kritériumoknak nem megfelelő egyházakat a „társadalomban betöltött súlyára és szerepére tekintettel” az 1. kategóriába sorolhatja.

Lényegesen megváltozik a regisztráció. A tervezet alapján felmerül egyes, már létező egyházak újbóli, érdemi bírósági eljárás keretében történő regisztrálása, melynek során a bíróság vizsgálhatná a hitelvekegyediségét”. Mivel a bíróság ennek megítélésében való jártasságát a koncepció előterjesztői sem feltételezik, egy teológusokból és szakértőkből álló bizottság adna erről véleményt. A nyilvántartásba vétel nem érint majd minden, korábban regisztrált egyházat, a „törvény mellékletét képező egyházi jegyzékben” szereplők a bejegyzés alól mentesülnének.

A vallásszabadság szempontjából aggályos egy olyan bizottság felállítása, mely az egyházak regisztrációja során azok hitelveinek „egyediségét” vizsgálja. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata ugyan felállít szempontokat, melyek alapján egy eszmerendszer vallási jellege értékelhető, ugyanakkor ezek a szempontok rendkívül általánosak, és az effajta „eredetiségvizsgálat” nagyon távol áll tőlük. Emellett egy ilyen, teológus szakértőkből álló bizottság felállítása óhatatlanul felveti annak a kérdését: vajon nem a kecskére bízzuk-e a káposztát? Miképpen garantálható egy ilyen testület vallási semlegessége, objektivitása, pártatlansága? Például kérdés, hogyan kezeli az új szabályozás azt a helyzetet, amikor az egyházszakadás nem, vagy nem kizárólag hitelvek mentén történik. Nyilvánvaló, hogy az állam nem kényszeríthet vallási közösségeket egyben maradásra, semmibe véve az egyházi autonómiát.

A koncepció alapvető problémája, hogy önkényességre és hátrányos különbségtételre nyújt lehetőséget. Feltehetően a színfalak mögött történő egyezkedés – vagyis egy teljesen átláthatatlan és követhetetlen döntéshozatal – alapján kerülhetnek be bizonyos egyházak a finanszírozás szempontjából többletjogosítványokat élvező 1. kategóriába. Az eljárás önkényességét nem menti, ha utóbb a jogalkotó szentesíti az „eredményt”.

Az önkényesség gyanúja felmerülhet a „törvény mellékletét képező egyházi jegyzék”, valamint az egyes kategóriák feltételrendszerének magalapozottsága kapcsán is. Ugyan indokolt lehet, hogy az állam az egyházak közfeladatok ellátására való alkalmasságát vizsgálja, mielőtt az ilyen feladatok ellátásának és az ehhez kötődő állami támogatásnak a lehetőségét biztosítja. Indokolható lehet továbbá az állami finanszírozás szempontjából különbséget tenni a folytonos működésről már tanúbizonyságot tevő egyházak és a frissen alakult vallási közösségek között. Ugyanakkor nehéz belátni, milyen objektív és ésszerű indok magyarázza a történelmi egyházak privilegizálását.

A koncepció szerint az egyes kategóriák közötti legfőbb különbség a taglétszám és a működés időtartama (honosság). Érdemes ezért áttekinteni, mennyiben relevánsak ezek a körülmények az egyházak intézményfenntartásra való alkalmasságának megítélésekor.

A taglétszám kapcsán komoly nehézséget okoz annak meghatározása, ki számít egyháztagnak. Kezdjenek az egyházak aláírásgyűjtésbe? Esetleg az egyházak belső szabályzata és az ennek alapján nyilvántartott tagok száma legyen irányadó? Ez utóbbi esetben az új szabályozás éppen azon egyházaknak okozna hátrányt, amelyek a tagság feltételeit szigorúbban határozták meg, és arra ösztönözne, hogy a végletekig megkönnyítsék a taggá válást. Nem alapozható a taglétszám meghatározása az egyházak által más módon (például keresztelés, házasságkötés kapcsán) nyilvántartott személyek számára sem. Nemcsak azért, mert egy ilyen szertartás igénylése távolról sem jelent tényleges elköteleződést, hanem mert komoly átfedések lehetnek a különböző egyházak nyilvántartásaiban. Szintén kevéssé mérvadó a személyi jövedelemadó egy százalékáról rendelkezők száma.

A tapasztalatok azt mutatják: nem kell többezres taglétszám ahhoz, hogy az egyház közfeladatok ellátására, átvállalására folyamatosan alkalmas – és egyúttal az állami támogatásra jogosult – legyen. Az egyházak által fenntartott intézmények nem kizárólag az egyház tagjainak nyújtanak szolgáltatásokat, és azok munkájában nem kizárólag egyháztagok vesznek részt, még a történelmi egyházak esetében sem. Az elmúlt húsz évben nem egy, tízezer főnél jóval kisebb taglétszámú egyház vált oktatási és szociális intézmények fenntartójává.

Emellett a húszéves honosság feltétele is túlzottnak tekinthető (nem beszélve a száz év feltételként való előírásáról). Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2008-ban a Religionsgemeinschaft Der Zeugen Jehovas és mások kontra Ausztria ügyben a Jehova tanúi állami elismerésének húsz éven át tartó huzavonája kapcsán megállapította: az még elfogadható, hogy egy vallásos közösség az állami elismerésre „kivételes körülmények” között tíz évet várjon, amennyiben újonnan alapított és ismeretlen vallási közösségről van szó, a húszévi várakozási időt azonban igencsak túlzónak tartotta az egyébként jelentős vallási közösség esetében.

Gondot okozhat mind a taglétszám, mind pedig a honosság feltételének túl szigorú megállapítása, különösen ha ezek a feltételek konjunktívan jelennek meg. A koncepció által támasztott követelmények azonban önmagukban is egyértelműen túlzóak. Nehezen képzelhető el, hogy egy minden kétséget kizáróan hitéleti tevékenységet folytató, legalább húsz éve fennálló egyház, amely sikeresen működtet oktatási és szociális intézményrendszert, 2012-től kevésbé volna alkalmas a közfeladatok ellátására, mint azelőtt. Pedig a koncepció szigorú feltételrendszere ezt sugallja.

A tervezet valójában nem kérdőjelezi meg az elismert egyházak közfeladatok ellátására való „képességét”, „rátermettségét”, hiszen nem azt mondja, hogy ezek az egyházak egyáltalán ne kapjanak állami támogatást. Ha viszont a „képességet” illetően nincsenek kételyek, csak arról lehet szó, hogy a koncepció megalkotói kevésbé tartják őket érdemesnek az állami támogatásra, mint a történelmi egyházakat. Egy ilyen álláspont viszont összeegyeztethetetlen a semlegesség talaján álló állam követelményével. Másrészt a történelmi és az elismert egyházak közötti különbségtételnek az állami finanszírozás tekintetében nincs objektív és ésszerű indoka, tehát diszkriminatív. Ezért sérti a jelenlegi alkotmányt, sőt a nemzetközi jogi normákat is, elsősorban az Emberi jogok európai egyezményét.