Esélytelenül?

Jog  |  2016. február 22.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A gyermekek, szülők és tanárok jogait sértő közoktatási intézkedések rendszert alkotnak. Emellett az új oktatási struktúra a szociális kirekesztés alapja. Kérdés, hogy a bíróságok korlátozzák-e még az ilyen kormányzati törekvéseket.

Az oktatáshoz való jog alapvető emberi jog: az ember életének szinte minden területére kihatással van, a képességek kifejlődésének lehetőségétől a társadalmi felemelkedésen és munkavégzésen át a várható élettartamig. Olyan igényről van szó, amelynek teljesítése meghatározza a gyermekek jövőjét, ezért elengedhetetlen, hogy mindenki megfelelő idejű és minőségű oktatásban részesülhessen.

Az ENSZ gyerekjogi egyezménye, amelyet Magyarország 1991-ben ratifikált, deklarálja az oktatáshoz való jogot. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy mindenkinek biztosítani kell ingyenesen legalább az alapfokú oktatást, és segíteni kell a közép- és felsőfokú oktatáshoz való hozzáférést. Emellett különös figyelmet kell fordítani a társadalom olyan csoportjaira, amelyek – történeti, szociológiai vagy más okokból – eleve hátránnyal indulnak.

Magyarországon 2010 óta a közoktatás újabb teljes körű átalakítása folyik. Egymást követően születnek azok a döntések, melyek sértik a gyermekjogokat és súlyos társadalmi károkat okoznak. Most eltekintek az államosító tendenciáktól (autokratikus köznevelési rendszer, iskolák szakmai önállóságának leépítése, iskolai vezetők és tanárok autonóm munkájának ellehetetlenítése, tankönyvpiac centralizálása, szülői és tanulói jogok csorbítása), és azoktól a lépésektől, amelyek a szakképesítésre történő átállás nevében növelik a vidék és város közötti különbségeket.

Két olyan egymással összefüggő döntésre fókuszálok, amelyek nem jelennek meg explicit módon a kormányzat retorikájában. Az egyik a szociális kirekesztés egyik legsúlyosabb formája, a romákat szegregáló oktatás legalizálása, a másik a tankötelezettség 18-ról 16 évre történő lecsökkentése.

Az iskolai szegregációnak három típusát lehet megkülönböztetni. Elsőként beszélhetünk cigányosztályokról, ahol a jogellenes elkülönítés párhuzamos osztályok között áll fenn. Másodszor beszélhetünk iskolák közötti szegregációról (cigányiskolák), ahol a diákok összlétszámához képest felülreprezentáltak a roma diákok. A harmadik eset, amikor roma gyereket indokolatlanul olyan speciális iskolába küldenek, ahol kedvezőtlenebb feltételek között, könnyített tantervvel dolgoznak, és tipikusan nem tudják a tanulókat felkészíteni a normál iskolarendszerbe történő átlépésre.

Az első két esetkört tekintve az elmúlt években kifejezetten romlott a helyzet, mivel nőtt a szegregált iskolák és az odajáró diákok száma. Ehhez nagymértékben hozzájárul az a tény, hogy miniszteri felhatalmazás alapján az egyházi iskolák felmentést kaphatnak a diszkrimináció tilalma alól. Egyfelől engedélyezték a komádi református elitiskola működését, másfelől támogatást nyújtottak a nyíregyházi görög katolikus, csak romák számára létrehozott egyházi iskolának.

A Kúria 2015. április 22-én, a nyíregyházi szegregációs ügyben hozott döntésében kimondta, hogy a romák etnikai alapú elkülönítése nem szegregáció, mert az iskolának egyházi fenntartója van. Ez precedenst teremtett a vallási alapú szegregált oktatásra. Az ítélet szembeállította az egyenlő bánásmódhoz való jogot a lelkiismereti és vallásszabadság jogával, és az utóbbit preferálta, arra hivatkozva, hogy a szülőknek joguk van a gyereküket felekezet által fenntartott iskolába járatni. Holott a roma szülők látszólagos egyetértése mögött alávetettség és információhiány húzódik meg. A Kúria szemlélete nincs összhangban az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Oršuš kontra Horvátország ügyben tett azon megállapításával, hogy akkor is jogellenes elkülönítésről beszélünk, ha a szülők nem tiltakoztak az elkülönítés ellen, mert gyakran nincsenek megfelelő érdekérvényesítési lehetőségeik, és sok esetben nincs módjuk kényszertől mentesen iskolát választani. Tehát korántsem a roma szülők vallási meggyőződéséről van szó, hanem a lehetőségek hiányából fakadó kényszerű elfogadásról. Ezért az iskolák és a gyakorlatukat jóváhagyó bírói döntések a vallásszabadság képmutató indokával normává teszik az elfogadhatatlan szegregációt.

Más esetekben a vallásszabadság mint szegregációs szempont nem játszik szerepet. Ilyen például a gyöngyöspatai per, amely 63 roma tanuló felperes kezdeményezésére indult. A Kúria tavaly márciusban megállapította: a diákokat jogellenesen különítették el nem roma társaiktól és emiatt alacsonyabb minőségű oktatásban részesültek. Ám az elkülönítést a jogerős döntés ellenére sem szüntették meg az iskolában, és a gyerekek nem kaptak kártérítést, ezért decemberben ismét keresetet nyújtottak be a KLIK-kel szemben. A legújabb eljárás néhány hete, február 3-án az Egri Törvényszéken indult. A márciusban folytatódó perben a fő kérdés, hogy mi a jogkövetkezménye a tiltott szegregációnak. Vagyis – egyéb kérdések mellett –, mennyit kell fizetnie a fenntartónak diákonként, ha szegregál. (Miközben nyilvánvaló, hogy kártérítéssel nem lehet kiváltani a közoktatáshoz való hozzáférést.)

A harmadik esetcsoport, a speciális oktatásnak álcázott diszkrimináció nem új keletű, az 1970-es évek óta létezik. Úgy tűnik, gyakran tudatos döntés, hogy a speciális iskolák előszobájaként működő vizsgálatokra mely gyerekeket küldik el, illetve hogy a vizsgálatok során milyen típusú eszközökkel mérik fel képességeiket, tudásukat. Az ilyen vizsgálatok legnagyobb veszélye, hogy nem kultúrafüggetlenek, azaz nem veszik figyelembe a gyerekek szociokulturális közegét, ami félrediagnosztizáláshoz vezethet.

2013-ban az EJEB a Horváth és Kiss kontra Magyarország ügyben az esetjogában kimunkált elveket figyelembe véve a roma diákok speciális iskolákba küldését az oktatáshoz való jogot sértő diszkriminációnak ítélte. Az EJEB megállapította, hogy Magyarországon – csakúgy, mint a régió több más országában – rendszerszintű az elkülönítés. Ezzel szemben az államnak pozitív cselekvési kötelezettségei vannak a múltbeli diszkrimináció továbbélése és a látszólag semleges tesztekben rejlő diszkriminatív gyakorlat elkerülése érdekében, s garantálnia kellene, hogy ne fordulhasson elő jogellenes elkülönítés.

Az ítéletet követően a magyar hatóságok arról tájékoztatták az Európa Tanács Miniszteri Bizottságát, hogy új tesztek bevezetésére kerül sor a roma tanulók képességeinek értékelésére, és a sajátos nevelési igényű tanulók oktatásának javításáért az oktatásukkal foglalkozó szakembereknek képzéseket és jogszabályi módosításokat ígértek. Ez csak részben történt meg. Jól mutatja, mennyire veszi figyelembe az állam az EJEB döntésében megfogalmazott elvárásokat az a már öt éve folyó per, amelyet az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány és az Európai Roma Jogok Központja indított a Heves megyei roma tanulók indokolatlan fogyatékossá nyilvánítása miatt. A per három évvel az EJEB-döntés megszületése előtt indult, de a döntés után két évvel, 2015 augusztusában még mindig nem kultúrafüggetlen teszttel (Budapest Binet) mértek roma gyermekeket.

Úgy gondolom, hogy az eszközválasztás tudatossága igazolható például azzal, hogy Magyarország 2008-ban EU-s forrásból standardizálta a nemzetközileg elfogadott diagnosztikai eszközt, a Wechsler gyermekintelligencia-tesztet (WISC-IV). Ez az intelligencia eltérő aspektusait feltáró négy indexet különböztet meg: verbális megértés, perceptuális következtetés, munkamemória, feldolgozási sebesség. Az indexekből felállított profil hasznos kiindulópontot nyújt a kognitív képességekről, ugyanakkor nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt a szakértői elvárást, hogy a tesztelést alsós korban évente, felsős korban pedig kétévente meg kell ismételni. Az nem megoldás, ha évről évre átmásolják az első teszt eredményét, és önkényesen döntenek a gyermek sorsáról. Sőt ahhoz, hogy valódi eredményeket kaphassunk, a gyerekeket saját osztályukban vagy az otthonukban kellene tesztelni, olyan környezetben, amelyben képesek feloldódni.

Szegregált oktatási környezetben a diákoktól a minőségi oktatáson túl megtagadják a szocializáció lehetőségét is: azt, hogy a társaikkal, illetve a tanárral való érintkezéseik során magukévá tegyék a társadalmi normákat és folyamatokat, hogy megtanulhassák, miként tudnak boldogulni multikulturális környezetben. A szegregált oktatásból kikerülő fiatalok nem tudnak elhelyezkedni, mert ezen iskolákból nincs továbblépési lehetőség, vagyis a szegénység elkerülhetetlenül átöröklődik az új generációkra. Így a rendszer maga termeli ki azt a társadalmi réteget, melynek tagjait gyerekkorban megfosztott a közoktatási forrásoktól, de felnőttként elvárja tőlük a feltétlen alkalmazkodást a számukra nem ismert többségi társadalomhoz.

A 2011. évi köznevelési törvényből fakadó további probléma, hogy a tankötelezettség 18-ról 16 évre csökkent. A kormányzat szerint ezzel a lépéssel csökkenteni lehet a korai iskolaelhagyók számát, és így megvalósulhat az EU 2020 stratégia célja, hogy a végzettség nélküli iskolaelhagyók aránya az évtized végére 10 százalékra csökkenjen. Ám az uniós stratégia célja az, hogy a gyerekek minél jobb minőségű és minél felsőbb fokú tanulmányokban részesülhessenek. A tankötelezettség lecsökkentése valójában csak elfedi azokat a gyerekeket, akik kényszerűségből elhagyják az iskolát. Lehet, hogy egyes statisztikai adatok javulnak, de közben növekszik az oktatásban a „láthatatlan gyerekek” száma.

A rendszer – amellett, hogy törvényesítheti a tanulók korai iskolaelhagyását – elősegíti, hogy az iskola konkurenciájává váljon a közfoglalkoztatás. A társadalom alsóbb rétegei reménytelenül leszakadnak, és egyre inkább a mindennapi megélhetés motiválja őket. Egyre több család kényszerül arra, hogy kivegye a gyermekét a szakképzésből, és közmunkásnak adja. A Kormány legkorábbi statisztikai adatai alapján 2013 januárjában még csupán 101 kiskorú volt a közmunkaprogramban, addig 2015-ben ez a szám átlagosan 1094 körül mozgott, és októberben 30 százalékkal több gyerek dolgozott, mint az év tíz hónapjának átlagában, vagyis növekvő tendenciáról van szó.

A széles társadalmi rétegek számára romló gazdasági körülmények és a fiatalok közmunkaprogramba való becsatornázása összefüggnek. A kialakult helyzet stigmaként működik, mert aligha biztosít visszatérést a munkaerőpiacra, sőt valójában kivezet onnan egy olyan területre, ahogy a munkajogok töredéke érvényesül, munkásvédelem szinte nincs. Gyerekek sokasága beleszületik a „közmunka alapú társadalomba”.

Az oktatáshoz való jog minősége szinte kizárólag azon múlik, hogy hova születik a gyermek, milyen számok jutnak neki a „társadalmi lottón”. A szakpolitikai döntések teljesen figyelmen kívül hagyják a Rasszizmus és Intolerancia Ellenes Bizottság ajánlásait, amelyek arra irányulnak, hogy a hatóságok dolgozzanak ki szakpolitikát az iskolai szegregáció ellen, és tegyenek lépéseket annak megszüntetésére. Érdemi, pozitív irányba mutató döntések nem születtek, valójában a társadalom különböző rétegeit másodrendű állampolgárnak tekintik és tovább mélyítik az etnikai és szociális szakadékot. Ahelyett, hogy azon munkálkodnának, hogy az oktatás mindenkié lehessen egyenlő feltételek keretében.

A közoktatás a szuverén egyéni életlehetőségekről szól, emellett az állampolgárok közoktatásban megszerezhető ismeretei meghatározzák a hatékony társadalmi részvételt a demokratikus intézmények működtetésében. Úgy tűnik, a hazai döntéshozók mindezt figyelembe vették, éppen ezért nem kívánják mindenkinek egyenlő módon biztosítani a közoktatási javakat.