Fekvő nyolcas

Jog  |  2013. július 18.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága szerint ellentétes az embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmával az, ha az elítéltnek – függetlenül attól, hogy veszélyes-e a társadalomra – egyáltalán nincs esélye a szabadulásra.

A strasbourgi bírósághoz három brit rab nyújtott be kérelmet. Az egyiküket, Douglas Gary Vintert először 1996-ban ítélték életfogytig tartó szabadságvesztésre, amiért megölte a kollégáját. Az ítélet szerint legkorábban tíz év elteltével szabadulhatott, és ezzel a kedvezménnyel élni is tudott. A szabadulását követően garázdaság miatt újra elítélték, és megvonták a kedvezményét is, vissza kellett mennie a börtönbe. 2007-ben újra szabadon engedték. 2008-ban alkohol és kokain hatása alatt, több késszúrással megölte feleségét, majd feladta magát a rendőrségen. 2009-ben jogerősen tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Jeremy Nevill Bamber 1985-ben szüleit, örökbe fogadott nővérét és az ő két kisgyermekét lőtte le, majd a gyanút nővérére terelte. A bíróság előre kitervelten, nyereségvágyból elkövetett emberölésért ítélte életfogytig tartó börtönbüntetésre. Peter Howard Moore, egy meleg férfi 1995-ben három hónap leforgása alatt négy másik meleg férfit szúrt le egy tőrrel. A kéjgyilkost 1996-ban tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, és bár az eljárásnak volt olyan szakasza, amikor felmerült, hogy harminc év letöltése után szabadulhat, végül kizárták ezt a lehetőséget. Mindhárman azt sérelmezték, hogy a szabadulás bármiféle reménye nélküli bebörtönzés embertelen és megalázó.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Vinter and Others v. the United Kingdom ügyben azt vizsgálta, hogy az ítéletek és az azok alapját képező jogszabályok ellentétesek-e az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 3. cikkével. Ez azt mondja ki, hogy „senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”. Az angol és walesi szabályozásról tudni kell, hogy 2003-ig hatályban volt egy olyan törvény, amely szerint az életfogytig tartó büntetéseket huszonöt év elteltével felül kell vizsgálni. Miután ezt hatályon kívül helyezték, megszűnt a kötelező felülvizsgálat. A szabadulás egyetlen módja az igazságügyi miniszter által gyakorolt kegyelmi jog lett, amit viszont csak nagyon szűk körben, például halálos betegség esetén alkalmaztak.

A brit hatóságok adatai alapján megállapítható volt, hogy abban az időben (2011-ben) negyvenegy elítélt töltött tényleges életfogytiglani szabadságvesztést, és 2000 óta ilyen büntetésből kegyelemmel nem szabadult senki. Egyébként 2009-ig tizenhárom, (nem tényleges) életfogytig tartó szabadságvesztést töltő rab kapott kegyelmet. Megjegyzendő, hogy az egyik kérelmező kérte ki a kegyelmezési gyakorlatra vonatkozó adatokat, és ennek a minisztérium eleget is tett.

Először a strasbourgi bíróság Kamarája elé került az ügy, ott szűk többséggel elutasították a kérelmeket. A bíróság – többek között – egy korábbi döntésre, a Kafkaris v. Cyprus ügyben hozott ítéletre hivatkozott. 2012 januárjában a ciprusi elítélt ügyében a tényleges életfogytiglani büntetést a bíróság azért nem tartotta egyezménybe ütközőnek, mert a ciprusi szabályok szerint a köztársasági elnök bármikor, bárkinek kegyelmet adhat. Ráadásul ezzel a jogával a ciprusi elnök rendszeresen élt is, 1993 és 2005 között tizenegy, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt rab szabadult kegyelemmel. Bár a Kamara megállapította, hogy a brit kegyelmi szabályozás a ciprusinál jóval szigorúbb, mégsem lehet azt mondani, hogy a briteknek egyáltalán nincs reményük a szabadulásra. A Kamara azt is megjegyezte, hogy éppen ennek a három bűnözőnek az esetében még mindig fennáll a fogva tartás büntetőjogi alapja.

Az ügy a tizenhét tagú Nagykamara elé került, amely a kérelmeknek helyt adott. Az egyetlen különvéleményt a liechtensteini bíró fogalmazta meg, míg a többiek – köztük a lett, a szerb, a macedón és a grúz bíró – az elítéltek javára döntöttek. A Nagykamara egyebek mellett figyelembe vette az európai jogfejlődés irányát, az uniós országok és az Európán kívüli fejlett államok gyakorlatát, és saját korábbi döntéseit. Így a ciprusi elítélt ügyében hozott döntést is, amelyet véleményem szerint némileg meg is haladott.

A határozat leszögezi, önmagában az, hogy valakit súlyos bűncselekmény miatt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnek, nem ellentétes az egyezménnyel. Az sem kifogásolható, ha az elítélt ténylegesen élete végéig börtönben ül, függetlenül attól, hogy ez hány évet jelent. Nem ütközik az embertelen és megalázó bánásmód tilalmába az sem, ha az elítélt büntetését néhány évtizednyi raboskodás után felülvizsgálják, és a társadalom védelme érdekében bent tartják. A nemzeti szabályozásnak azonban meg kell teremtenie annak lehetőségét, hogy az életfogytig tartó büntetést egy idő után felülvizsgálják, és legyen olyan szerv, amely dönthet a büntetés folytatásáról, a büntetés megszakításáról, enyhítéséről vagy az elítélt feltételes szabadulásáról. A döntés hangsúlyozza, hogy a szabadságvesztés célja az elítélt megbüntetése, a társadalom többi tagja számára az elrettentés, a társadalom védelme és az elítélt rehabilitációja. Ezek a célok minden esetben más-más arányban jelennek meg a kiszabott években, de az biztos, hogy a letöltött évek során a hangsúlyok eltolódnak. A hosszú időtartamú büntetések esetén az idő múlásával egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a rehabilitációs célra, azaz arra, hogy az elítélt vissza tudjon kerülni a társadalomba. A több évtizedig tartó szabadságvesztések során kizárólag a felülvizsgálat alkalmával lehet meggyőződni arról, hogy a büntetés céljainak eléréséhez szükséges-e a további fogva tartás vagy sem. Csak akkor lehet továbbra is börtönben tartani az elítéltet, ha a fogva tartás kriminológiai alapjai továbbra is fennállnak, azaz a bíróságnak vagy a hatóságnak meg kell vizsgálnia, hogy az elítélt a rehabilitáció során megváltozott-e oly mértékben, hogy további fogva tartás már nem szükséges. Nem a strasbourgi bíróság joga eldönteni, hogy a felülvizsgálatnak mikor kell megtörténnie, de a nemzetközi vizsgálatok alapján ez általában huszonöt év elteltével következik be, majd azt követően időszakonként újra. Az elítéltnek viszont már az ítélet meghozatalakor tudnia kell, hogyan kell megváltoznia, mit kell tennie ahhoz, hogy kiengedjék, ennek mik a feltételei, és mikor van a felülvizsgálat. A brit szabályozással kapcsolatban a bíróság kifejtette, hogy akár a kegyelmi jogkör gyakorlóját is fel lehet jogosítani annak vizsgálatára, hogy az elítélt további fogva tartásának fennállnak-e a kriminológiai alapjai, és ezzel összefüggésben a további raboskodás nem ütközik-e az egyezmény 3. cikkébe. Mindazonáltal a Nagykamara hangsúlyozta, hogy a három elítéltnek mindaddig börtönben kell maradnia, amíg veszélyesek a társadalomra, így a döntés számukra nem jelent egyhamar szabadulást.

Az életfogytig tartó szabadságvesztésnek Magyarországon is van olyan változata, amelynél a bíróság már az ítélet meghozatalakor kizárja a későbbi felülvizsgálat lehetőségét. Sőt, az új büntető törvénykönyv szerint bizonyos elkövetőknél a bírónak úgy kell kiszabnia a lehető legsúlyosabb büntetést, hogy kötelező kizárnia a feltételes szabadságra bocsátást. A magyar szabályozást egyébként említi a Nagykamara döntése is. 2007-ben ugyanis az Európa Tanács kínzás elleni bizottsága vizsgálta a magyar börtönviszonyokat, és ajánlásokat tett arra, hogy a magyar hatóságoknak rendszeresen vizsgálniuk kellene, az életfogytiglanra ítélt személy képes-e büntetése hátralévő részét a társadalomban tölteni. A magyar hatóságok akkor azt válaszolták, hogy mivel a magyar szabályozás szerint az ilyen elítéltek egyetlen szabadulási módja a kegyelem, a „felvetés jelenleg nem aktuális”. A magyar válasz tartalmazta azt is, hogy „a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogva tartottak kezelése a büntetés-végrehajtási szervezet számára nagy kihívást jelent. A feltételes szabadságra bocsátás kizárásával az elítéltek élete – a büntetés-végrehajtási intézet erőfeszítései ellenére – céltalan lehet, ők maguk pedig potenciális öngyilkossá, illetve terrorcselekményt elkövetőkké válhatnak.”

Az Alaptörvény szerint Magyarországon a köztársasági elnök gyakorolja az egyéni kegyelmezés jogát. Ő bármikor, bárkit szabadon engedhet, a büntetést mérsékelheti, a büntetés nemét megváltoztathatja, a büntetés végrehajtását felfüggesztheti. Az elnök intézkedése miniszteri ellenjegyzéshez kötött. A látszólag rendkívül széles kegyelmi jogkör valójában nem felel meg azoknak a feltételeknek, amelyeket a strasbourgi bíróság kimunkált. Igaz, hogy kegyelmet kaphatnak a gyilkosok is, és az is igaz, hogy erre bármikor lehetőség van, sőt az elítéltek a büntetés alatt akár többször is kérhetnek kegyelmet. A köztársasági elnök azonban nem köteles vizsgálni semmilyen körülményt, minden kötöttségtől mentesen dönthet úgy, hogy elutasítja a kegyelmi kérelmet, még indokolnia sem kell a döntését, sőt igazából arra sincs szabály, hogy mennyi időn belül kell meghoznia a határozatot. A Magyarországon tényleges életfogytig tartó büntetésüket töltők az elítéléskor nem tudják, hogy milyen feltételekkel, mennyi időn belül vizsgálják felül a szabadságvesztésüket, és hogy milyen magatartást kell tanúsítaniuk ahhoz, hogy szabaduljanak. Az elnök nem vizsgálja, hogy a rehabilitáció eredményes-e vagy sem, sőt megfordítva, azt az elítéltet is kiengedheti, aki még veszélyes a társadalomra. Magyarországon a holtig tartó raboskodásra ítéltek valójában nem is vehetnek részt semmilyen rehabilitációs, reszocializációs programban. Az elnök tehát a büntetés kriminológiai alapjaitól függetlenül és akár a társadalom érdekeit is figyelmen kívül hagyva dönthet. Az ő döntése alapján akár gyökeresen megjavult, a társadalomba könnyen visszailleszkedő emberek is maradhatnak rácsok mögött, ugyanakkor elvetemült gonosztevők is lehetőséget kaphatnak a szabadulásra.

Elvileg tehát minden, tényleges életfogytiglanra ítéltnek megvan az esélye a kegyelemre, a gyakorlatban azonban – a ciprusi esettel szemben – semmi reményük nincs a szabadulásra. A köztársasági elnökök eddig feltételezhetően egyetlen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt rabnak sem adtak kegyelmet. Ez azért csak feltételezés, mert a jelenlegi köztársasági elnök kegyelmezési joga – ellentétben a ciprusi és a brit kegyelmi gyakorlattal, de akár Sólyom Lászlóéval is – teljesen átláthatatlan. A Helsinki Bizottság például még perben sem ismerhette meg az 1999 és 2011 között emberölés, illetve testi sértés miatt kiszabott szabadságvesztést elengedő vagy mérséklő kegyelmi döntések számát. A Köztársasági Elnöki Hivatal állítólag nem vezet nyilvántartást a kegyelemben részesülők által elkövetett bűncselekményekről.

Ilyen körülmények között az életfogytig tartó szabadságvesztés hazai szabályozása nem egyeztethető össze az egyezménnyel, azaz nemzetközi szerződésbe ütközik. Az, hogy az Alaptörvény szerint tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szabható ki szándékos, erőszakos bűncselekmény esetén, csak akkor lenne összhangban az egyezménnyel, ha ilyen ítéletek esetén is lehetőség lenne a felülvizsgálatra. De az a mai jogi szóhasználat szerint már nem lenne „tényleges” életfogytiglan. Ezért módosítani kell a büntető törvénykönyvet, és meg kell szüntetni azt a lehetőséget, hogy a bíróság az ítélet meghozatalakor eleve kizárja a feltételes szabadságra bocsátás esélyét. Lehetővé kell tenni, hogy néhány évtizednyi raboskodás után kockázatelemzés, pártfogó felügyelői vélemény, pszichológus szakértői vélemény és a büntetés-végrehajtási intézet véleménye alapján bíró döntsön az elítélt szabadon bocsátásról vagy további fogva tartásáról. Ezzel az elítélt szabadulási reménye táplálható, és a közbiztonság is fenntartható.