Fiúbuli – Megjegyzések a Doboz-ügyhöz

Jog  |  2013. december 7.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az Egyenlő Bánásmód Hatóság szerint jogsértő, ha egy szórakozóhely csak a férfiaktól kér belépőjegyet. Ez igaz lehet, de nem a férfiak, hanem a nők diszkriminációja miatt. Ennek felmutatására azonban egy női indítványozóra lett volna szükség.

Az EBH kimondta, hogy a Doboz vendéglátóhely megsértette az egyenlő bánásmód követelményét azáltal, hogy férfi vendégeitől kért belépőt (1000 forintot), míg női vendégeitől nem (ezt a továbbiakban Doboz-szabálynak hívom). A kérelmező férfinak adott igazat a hatóság, mert a „férfiak szemszögéből nézve” hátrányt okozott a vendéglátóhely azzal, hogy „nemi alapon eltérő feltételekhez” kötötte a belépést. A döntést egyszerre ünnepelték a „férfiak pofátlan elnyomása” elleni diadalként és a nők egyenlőségét végre érvényre juttató döntésként.

De hogyan lehet egy döntés egyszerre a férfiak és a nők diszkriminációja feletti diadal? Amellett fogok érvelni, hogy sehogy. Pozitívumként értékelendő, hogy a továbbiakban a szórakozóhelyek nem állíthatnak fel különböző belépési feltételeket nőknek és férfiaknak. A döntés viszont a tartalmi egyenlőséggel pont ellentétes premisszákon alapul, ami rossz közvetett következményekkel járhat, és az üzenete is kétes értékű. Ráadásul mindez elkerülhető lett volna.

Mindenekelőtt a döntést kimondó hatóságot érdemes képbe helyezni. Ma Magyarországon számos társadalmi csoportot ér nap mint nap hátrányos megkülönböztetés nemcsak polgártársaitól, de saját kormányától is. A romák, a melegek vagy a hajléktalanok ügyeiben egy jól működő EBH-nak rengeteg megnyilatkozási lehetősége adódna. Ehhez képest egy, a nyilvánosság számára ismeretlen intézményről van szó. Önmagában is probléma, hogy most a férfiak egyenlősége az az ügy, amely mentén a láthatatlan egyenlőséghatóság a közbeszédet alakítja. A Doboz-ügyet persze a panaszos vitte az EBH elé, a felelősség ezért az övé, különösen hogy közvetlenül bírósághoz is fordulhatott volna a hatóság helyett.

A hazai klubok jegyszedési gyakorlata – mint minden gazdasági vállalkozásé – gazdasági megfontolásokon alapul. A Doboz-szabály mögött az a számítás áll, hogy a nők vonzzák be a költekező férfiakat, ezért minél több nő van, annál több férfi, és (állítólag) annál nagyobb a fogyasztás. A Doboz-szabály így azt üzeni, hogy a nők a férfiak (be)vonzásának tárgyai, nekik a szexuális objektumok szerepe jut, ami a nők másodrendű szerepét erősíti meg egy férfidominanciájú társadalomban.

A kérelmező férfi indítványa és az EBH döntése azonban nem ezt találta jogsértőnek. Hogy milyen utakat jár be az érvelése, az jól látható az indítvány egyik furcsa érvéből, miszerint „csupán súlyosságában tér el [a Doboz-szabálytól], mikor cigány származású vagy vallási jelképeket viselő fiatalokat nem engednek be egy adott szórakozóhelyre”. E szerint lényegében azonos lenne a Doboz-szabállyal, ha egy romát nem engednek be egy szórakozóhelyre. A hazai romák és a hazai férfiak így kerülnek egy zavaros kalap alá. A romák klubokból kizárásának elterjedt gyakorlatát egy káros társadalmi előítélet teszi gazdaságilag kifizetődővé: egy előítéletes társadalom tagjai nem akarnak romákkal táncolni egy parketten. Egy olyan férfidominanciájú társadalomban, amilyen a mienk, a férfiakkal szemben nincs ilyen előítélet. Elég a kormánypárti képviselők nőgyűlölő beszédeire gondolni és végignézni a parlamenti férfitömegen. Ebből még nem következik, hogy a Doboz-szabály ne tenne nemek közt különbséget. Nyilván tesz: a fiúknak egy ezressel több bejutni. Ezért mondja azt az EBH a kérelmezővel együtt, hogy hátrány éri őket (értsd: anyagi). Nem a nőket, a férfiakat.

Mindenekelőtt tisztázni kell valamit: két (egymást nem kizáró) értelemben beszélhetünk egyenlőségről. Az egyenlőség mint azonosság és az egyenlőség mint tartalmi egyenlőség értelemben. Az előbbi elv szerint mindenkit egyenlően kell kezelni, ami alatt azt értjük, hogy azonos módon kell kezelni. Ha a kék szeműeknek többet kellene fizetniük egy szórakozóhelyen, ami irracionális és irreleváns a szolgáltatás tekintetében, akkor az megengedhetetlen lenne. Ezt még akkor is lehetne sérelmezni, ha nem létezik előítélet a kék szeműekkel szemben, csak az üzletvezető hóbortos fejében. A Doboz-szabály a férfiaknak az egyenlőséghez mint azonossághoz való jogát sérti.

Ezzel szemben a tartalmi egyenlőség a társadalomban nem egyenlő helyzetben levő csoportok egyenlő alapra hozását jelenti. A nők egyenlőtlen helyzete igazságtalan, mert minden elfogadható alapot nélkülöz. Egy olyan férfidominanciájú társadalomban, mint amilyen a miénk, ennek következményei súlyosak: a nők egyenlő munkáért kevesebbet keresnek, üvegplafon akadályozza előrejutásukat, és nemüknél fogva tipikusan olyan elnyomásoknak vannak kitéve (munkahelyi zaklatás vagy családon belüli erőszak stb.), amelyeknek a (heteroszexuális) férfiak többségében nem. Ehhez az egyenlőtlen társadalmi struktúrához járulnak hozzá a nemi sztereotípiákat erősítő társadalmi praktikák, mint amilyen a Dobozé, és ezért követelhetjük ezek eltörlését joggal az államtól.

Fontos megemlítenünk, hogy a Doboz-féle beengedési politikát csakis a mai társadalmi közegben értelmezhetjük, a társadalmi környezettől megfosztva, absztrakt módon nem. Itt röviden szót kell ejtsünk a pozitív diszkrimináció kérdéséről. Amíg az egyenlőség mint azonosság ezt kizárja, a tartalmi egyenlőség kívánhat (nem szükségszerűen) nem azonosként történő kezelést. A mai, szexizmussal megvert magyar társadalomban e mentén lehetne a nők parlamenti kvótája mellett érvelni. Sőt, egy másik társadalmi közegben a Doboz bevezette beléptetési szabályt is fel lehetne fogni ilyenként. Gondoljuk el a következő hipotetikus példát: egy nálunkénál még erősebben patriarchális társadalomban végre a változás szele fúj. Ennek jeleként véget vetnek az exkluzív, nőket be nem engedő férfi-szórakozóhelyeknek. Ugyanakkor hosszú idő a tiltás feloldásától odáig jutni, hogy nők is ugyanolyan szabadon járjanak e helyekre. Teszem azt, az akkor nyíló Karton nevű hely a nők számára elengedi a belépőt, ösztönözve a nők klublátogatását. A Karton-szabályt – helyesen – a társadalmi egyenlőség előmozdításáért tett lépésként értelmezhetnénk. (A példa nemcsak hipotetikus, de valószínűtlen is, hiszen a magán-szórakozóhelyeket a profit vezérli, amit pedig a klientúra igényei határoznak meg – egy patriarchális férfitársadalomban a férfiak pedig nem akarnak a nem oda valókkal, tehát a nőkkel, keveredni.) A Karton-szabály példájából kitűnik, hogy a tartalmi egyenlőség eltérő kezelést követelhet, avagy előnyben részesítést. És ez tökéletesen ellentétes az azonosság követelményével.

Ez alapján látni kell, hogy az egyenlőség azonosságként vagy a tartalmi egyenlőségként való értelmezése a Doboz-ügyben egymással szöges ellentétben álló, és más irányba húz. Az előbbi értelmezésben a férfiakat, utóbbi szerint a nőket diszkriminálja a Doboz-szabály. Csakhogy, jelen esetben, ellentétes utakon ugyan, de a kétféle egyenlőségértelmezés ugyanazzal a végeredménnyel kell hogy járjon: a szórakozóhely nem szabhat különböző belépőárat a nőkre és a férfiakra.

A kérelmező nyilatkozatai nyomán ismerjük az indítvány mögötti eredeti jó szándékát, a szexizmus elleni fellépést. A kérelmező úgy nyilatkozott, hogy egy férfi kérelmezőre a jogi eljárás miatt volt szükség. E „jogtechnikai” ok miatt ez volt az egyedüli út a jogi győzelemhez, mert a férfiakat ért diszkrimináció könnyen megfogható (anyagi hátránnyal jár), míg a nőket ért bonyolult („szociológiai”). A társadalmi egyenlőség harcosai néha stratégiai kompromisszumokra kényszerülnek pereskedés során, ebben nincs semmi új. (Röviden: a cél néha szentesíti az eszközt.) Erre példa az egyik első, a melegházasság engedélyezéséért folytatott amerikai per. A Baehr v. Lewin ügyben a melegek jogaiért harcoló leszbikus felperes nő arra hivatkozva kérte a házassági szabályok megváltoztatását, hogy az a nemek szerint diszkriminál. Csakhogy ez téves álláspont. Az, hogy egy heteroszexuális nő nem vehet el egy másik heteroszexuális nőt, az még nem probléma, ugyanis a heteroszexuális nők heteroszexuális férfiakat akarnak párjuknak (ettől heteroszexuálisak). Ugyanazért akarnak házasodni a különnemű férfival, amiért egy leszbikus nő egy másik leszbikus nővel: mert szeretik egymást. Az állam a melegeket diszkriminálja azáltal, hogy nem engedi őket ugyanúgy házasodni, mint a heteroszexuálisokat. A felperes azért kényszerült erre a stratégiai húzásra, mert csak a nemre mint védett kategóriára lehetett hivatkozni az állam akkori törvényei szerint, a szexuális orientációra nem (1993-ben történt mindez).

Ezzel azonban két okból nem lehet magyarázni a Doboz-ügyben választott stratégiát. Egyrészt az egyenlő bánásmódról szóló törvény alapján egy nőnek ugyanazt kellett volna bizonyítania, mint egy férfinak: azt, hogy kedvezőtlenebb bánásmódban részesült. A törvény nem írja elő, hogy pontosan miben kell állnia a kedvezőtlenebb bánásmódnak. Ha igaz az, hogy a Doboz-szabály által elsősorban a nőket éri hátrány, akkor nem egyértelmű, hogy miért is ne lehetett volna amellett érvelni. Az indítványnak arról kellett volna szólnia, hogy a szabály a nőket részesíti kedvezőtlenebb bánásmódban. A különbözőként kezelésből fakadóan a nők egy elkerülhetetlen alárendelt társadalmi szerepbe kerültek: azért nem kellett fizetniük, mert ők voltak a csalik a férfiaknak – ha akarták, ha nem. Emellett a férfiakat is érte kár, azonban ez egy jelentéktelen „anyagi hátrány” volt (lefogyasztható 1000 forintos jegy). A nők szexista sztereotípiaként kezelése és az abból eredő hátrány elmagyarázása valóban nem egyszerű. Ugyanakkor ennek az esetnek a körülményei alkalmasak lettek volna rá: a Doboz-szabály legéletképesebb magyarázata mindenképpen szexista sztereotípiákon alapul.

Másrészt, még ha egy nő által indított eljárás győzelmi esélyei tényleg alacsonyabbak voltak az EBH eljárási szabályai miatt, akkor is lehetett volna először egy női kérelmezővel a valódi problémát támadni próbaperben, rossz húrok pengetése helyett (a férfiak diszkriminációja majdnem olyan, mint a romák klubokból való kitiltása), majd csatavesztés után stratégiát váltani. Stratégiai perben stratégiai hibákat vétett az indítványozó.

Mindennek elkerüléséhez tehát nem kellett volna más, mint az, hogy a kérelmező ne férfi, hanem nő legyen. Így a férfiakat ért anyagi hátrány helyett az a sokkal súlyosabb hátrány lett volna a panasz tárgya, amely a nőket érte azáltal, hogy nemi sztereotípiára alacsonyították le.

Mielőtt rákanyarodok arra, hogy miért fontos, hogyan érveljünk egy egyébként helyes végeredmény mellett (azaz a Doboz-szabály ellen) egy stratégiai perben, egy félreértelmezési lehetőséget gyorsan ki kell zárnom. Még a gyanú árnyékát is szeretném elkerülni, hogy ez valamiféle rosszul fazonírozott érv lenne amellett, hogy a férfiak hagyják a nőkre a nők jogainak védelmét. Ez egy védhetetlen álláspont lenne, ami a társadalmi igazságosság tartalmát az amellett kiálló személyéhez köti. Még csak azt sem gondolom, hogy „kommunikációs szempontból” jobb lett volna, ha nők vinnék a nők ügyeit. Akkor miért lett volna mégis jobb, ha nő lett volna a kérelmező?

Azon egyszerű ok miatt, hogy csakis egy nő tudja a nőket ért sérelmet bepanaszolni. Csak egy nő lehet panaszosa az EBH előtt az őt nőként ért diszkriminációnak. Ezt a férfi kérelmező is tudta, hiszen beadványa arról szólt, hogy miért diszkriminatív a Doboz-szabály a férfiakkal szemben. Ebben az ügyben a beadványozó neme eleve meghatározta, hogy formális vagy tartalmi egyenlőségi ügy lesz-e belőle.

A kérelmező neme miatt az EBH-döntés arról szól, hogy helytelen a férfiak diszkriminációja. A döntésben a nők elleni diszkriminációról egy szó sem esik. Az EBH döntése egy jogi ítélet, amely beépül abba a normatív masszába, ami a jogrendszerünk, és ami a jövőbeli hasonló esetekben jogilag fog eligazítást adni. Férfiak diszkriminációját felhívni egy olyan társadalomban, ahol a férfiak az élet minden terén jelentős előnyt élveznek a nőkkel szemben, minimum veszélyes. Az azonossági egyenlőség egy nagyon gyenge érték, tartalmi egyenlőség nélkül a társadalmi egyenlőség ellen is hathat. Az azonosként kezelés mostani diadala bármikor felhívható lesz például a nők helyzetét javító intézkedésekkel szemben (l. nők parlamenti kvótája). A logika azonban nemcsak a nemi, hanem egyéb, például etnikai diszkrimináció megítélésére is kihat. Hazárdtaktika ez egy olyan korszakban, amikor a kormányon levők mantrája – jobb esetben – is legfeljebb az egyenlőség mint azonosként kezelés elvárására terjed ki, de inkább a tartalmi egyenlőség tagadásán áll. A férfiak elleni diszkriminációra hivatkozás eredménnyel járt ugyan, de a helytelen gyakorlat bírósági tiltása komoly árral járt. Elmaradt a nők tartalmi egyenlősége melletti állami kiállás, és helyette jöhetett az afeletti élcelődés, hogy végre a nők is fizethetik az ezrest a dobozba.

Az ügy kirobbanása óta látható, hogy kommunikációs síkon is kétes értékű a diadal – ezért is kellett a beadványozónak visszatérően magyarázkodnia akciója motivációjáról. Ha valami, akkor a férfiak szexista diadalát ünneplő blogok. Valószínűleg sokak szexista reakcióját erősíti meg a Fidelitas interpretációja, miszerint itt nagyszerű „lovagiassági szabályokat” töröltek el.

Mindez nem volt szükségszerű. Pusztán Szilárd helyett Szilviának kellett volna kezdeményezni.