Japán és a kelet-ázsiai együttműködés

Jog  |  2010. december 9.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az emberi jogok érvényesítése nem belügyi kérdés. Az egyetemes ENSZ-dokumentumok mellett Európa, Amerika és Afrika regionális egyezményekben garantálja e jogokat. Japán a hiányzó kelet-ázsiai biztonsági együttműködést szorgalmazza.

A második világháború után amerikai tisztek fogalmazták a japán alkotmányt. A szövetségesek megszállása alatt készült 1946-os alaptörvény több mint hatvan éve változatlan. Ennek elsősorban az az oka, hogy a japán alkotmány nagyon nehezen módosítható. Az alkotmány változtatását a parlament kezdeményezheti, a módosítás azonban csak akkor léphet életbe, ha azt a törvényhozás mindkét háza kétharmados szavazati aránnyal elfogadja, s a polgárok többsége népszavazás során vagy az egyébként is esedékes országgyűlési választáson jóváhagyja.

Az alkotmány rugalmatlanságát általában a bíróságok ellensúlyozzák, amelyek a modern korhoz igazodva folyamatosan értelmezik az alaptörvény rendelkezéseit. A japán alkotmány 81. cikke a legfelső bíróság hatáskörébe utalja a jogszabályok és egyedi közhatalmi intézkedések alkotmányossági vizsgálatát, a bíróság azonban az alkotmánybíráskodás területén világviszonylatban is az egyik legpasszívabb ítélkezési fórum.

Működése kezdete óta a legfelső bíróság mindössze nyolc esetben állapította meg valamely jogszabály alkotmányellenességét. Ezek egyike volt az az ítélet, amelyben diszkriminatívnak minősült, hogy eltérő feltételekkel kaphatott japán állampolgárságot a házasságon kívül született gyermek, attól függően, hogy japán állampolgár apja születése előtt vagy csupán születését követően ismerte el apaságát. Ez az eset azonban üdítő kivételnek számít. A legfelső bíróság ugyanis legtöbbször kikerüli az alkotmányos paragrafusok és jogok értelmezését igénylő kérdéseket. A korábbi liberális demokrata kormányok számára oly fontos biztonsági és hadügyi kérdésekben pedig – a politikai kérdés doktrínára hivatkozva – egyszerűen megtagadta az állásfoglalást.

Nem véletlen, hogy a hiányzó alkotmányossági felülvizsgálat mellett minduntalan felmerül az alkotmány módosításának igénye, s a leggyakoribb célpont az alkotmány úgynevezett békeklauzulája. Az Abe Sinzó vezette kormány például fontos céljának nevezte ezen alkotmányos szabály megváltoztatását. A 2006–2007-ben kormányzó Abe azt szerette volna elérni, hogy Japán nagyobb részt vállalhasson a nemzetközi békefenntartásban. Ehhez persze hadsereg felállítására lett volna szükség. Az 1946-os alkotmány 9. cikkében azonban a japán nép mindörökre lemondott a hadviselés jogáról, és kötelezte magát, hogy semmiféle szárazföldi, tengeri és légi haderőt nem tart fenn. E rendelkezés ugyan nem akadályozta a japán önvédelmi haderő felállítását, és azt sem, hogy annak csapattestei Irakban lássanak el békefenntartói szolgálatot. Egy ennél erősebb katonai jelenléthez azonban a pacifista alkotmány 9. cikkének módosítására lett volna szükség. Abe alkotmányrevíziós tervét a parlament ugyan nagy többséggel támogatta, a polgárok azonban elutasították. Mégis ez volt az egyetlen alkotmánymódosítási javaslat, amely egyáltalán eljutott a népszavazás fázisáig.

A második világháborút követően a politikai közbeszédben sokáig tartotta magát a nézet, hogy a japán népnek újra kellene írnia az úgymond megszállók által rákényszerített alkotmányt. A kilencvenes években aztán a vita új irányt vett. Ekkortájt azt kezdték emlegetni, hogy a 46-os alkotmány és annak intézményi megoldása megfáradt és túlhaladott, ezért korszerűsítésre szorul. 2000-ben a parlament alsó- és felsőházában is bizottság alakult azzal a céllal, hogy az alkotmány módosításának lehetséges irányait meghatározza. A bizottság 2005-ös jelentése – talán éppen a legfelső bíróság passzivitása miatt – felvetette a külön alkotmánybíróság felállításának ötletét is. Emellett felmerült egyes emberi jogok, így például a magánszféra, a környezet védelme és az információs jogok alkotmányba iktatása.

E kezdeményezésekkel párhuzamosan fogalmazódott meg, hogy indokolt volna többszintű emberi jogi védelem kialakítása. Az alkotmányszöveg gyakorlatilag nem változtatható, a bíróság nem látja el jogfejlesztő szerepét, mert elutasítja az alkotmány dinamikus értelmezését. Ezért sokan a regionális, valamint az egyetemes nemzetközi emberi jogi egyezményekben és az azok érvényesülését biztosító intézményekben látnák az emberi jogok érvényesítésének garanciáit.

Európában ez bejáratott dolog. Az alapvető jogaiban sértett személy az európai emberi jogi egyezmény alapján a strasbourgi bírósághoz, valamint a politikai és polgári jogok érvényesülését vizsgáló ENSZ Emberi Jogi Bizottságához fordulhat jogorvoslatért.

Csakhogy a kelet-ázsiai térségnek nincs emberi jogi chartája és olyan bírósága sem, amely szembesítené a tagállamok kormányait az emberi jogi jogsértésekkel. Az itteni országok nagy többsége, köztük Japán, nem erősítette meg az egyezségokmány első fakultatív jegyzőkönyvét, amely garantálná polgárai számára az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához fordulás jogát.

A szakmai viták során, de mostanában a politikai közbeszédben is egyre többen hangsúlyozzák, hogy önmagában a „globális kapitalizmus” terjedése a kelet-ázsiai térségben nem javítja a jogvédelmet. Ráadásul itt még az alapvető biztonság és a béke megőrzése is kérdéses. Nem véletlen ezért, hogy a megszólalók (mint például az Kelet-ázsiai Közösség megalakulását kezdeményezők) nem a gazdasági, hanem a biztonsági együttműködés megteremtését tartják elsődlegesnek. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha az egyes államok meg tudnak állapodni legalábbis az emberi jogi védelem minimumszintjében. Nehezen képzelhető ez el olyan szomszédokkal, mint Kína vagy Észak-Korea.

Nemcsak ezek az országok jelentik azonban a valódi párbeszéd akadályát. Japán a II. világháború egyik agresszor nemzete volt, amely a délkelet-ázsiai térség jelentős részének elfoglalását tűzte ki célul. Japán a mai napig nem ismerte el kellőképpen a felelősségét, mindeddig elmaradt a múlttal való őszinte szembenézés. Hiányoznak tehát azok az alapok, amelyekre felépíthető a nemzetek közötti, kölcsönös bizalmon alapuló együttműködés. Nem segíti a kooperációt az sem, hogy a világháború után kötött amerikai–japán biztonsági egyezmény a mai napig lehetővé teszi az Egyesült Államok katonai jelenlétét a térségben. Ilyen hátországgal nehéz bizalmat ébreszteni a környező országok népeiben.

Ha Japán valóban regionális biztonsági együttműködésre törekszik, akkor ahhoz saját múltjának és jelenlegi politikai helyzetének tisztázásán keresztül vezet az út. A kooperációhoz emellett az is elengedhetetlen, hogy minden résztvevő belássa: ha továbbra is a szomszédaikkal összeütközésbe kerülve s az ő kárukra próbálják stabilizálni országukat, az egészen biztosan a térség instabilitásához vezet. Az emberi jogok érvényesülése és a demokrácia nem képzelhető el párbeszéd és egymás kölcsönös elismerése nélkül.