Justitia bekötött szeme

Jog  |  2011. május 6.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Folyamatosan romlanak a magyar romák kilátásai, és terebélyesedik a cigányellenesség. Az Országgyűlés a büntető törvénykönyv szigorításával reagált a gyöngyöspatai eseményekre. A módosítás a társadalmi válság tünete, és nem orvossága.

A kormányfő április 25-én azt vizionálta, hogy az alaptörvény az ország újjászületését és felvirágzását hozza el. Hasonló szellemben nyilatkozott egy héttel később, amikor azt mondta, hogy a büntető törvénykönyv gyors kiegészítésével helyreáll majd a rend a végeken, vagyis megszűnik az etnikai feszültség és az erőszak. Érvelése nyomán az ellenzéki frakciók hozzájárulásával a parlament egy nap alatt elfogadta az új büntetőparagrafusokat.

Az állam által kibocsátott jogi szabályok alapvető funkciója, hogy befolyásolják a társadalmi gyakorlatokat, de csak korlátozott mértékben képesek teljesíteni ezt a feladatukat. A jogalkotási siker mértéke nagyban függ három tényezőtől: a jogalkotó jóhiszeműen bánik-e a tényekkel, az új szabály a társadalmi valóságra reflektál-e, és helyes irányba kívánja-e megváltoztatni a társadalmi gyakorlatokat.

Vajon jóhiszeműen járt-e el a kormányzat a Btk.-szigorítás esetében? A hivatalos indokolás szerint nem használt a szép szó, a feszültség most érte el a szigorításhoz szükséges szintet. Csakhogy ebben az országban pár éve embervadászok irtották a romákat, évek óta masíroznak megfélemlítő, egyenruhás osztagok a romák településein, Sajóbábonyban korábban már erőszakba torkollott a nácik provokációja. A gyöngyöspatai esetet az különbözteti meg a többitől, hogy a világsajtó és a nyugati diplomácia azonnal felfigyelt a buszos kimenekítésre. A kormányzat egészen addig indokolatlannak tartotta a megszólalást és a cselekvést, amíg nem robbant ki a nemzetközi botrány. A miniszterelnök szóvivője, a belügyminiszter és a romaügyi államtitkár ekkor egybehangzóan azt találta mondani, hogy a cigányok kirándulni mentek. Ezt követően a kormánypárt vizsgálóbizottság felállítását határozta el, no nem az okok feltárása és a megoldás keresése érdekében, hanem a botrány „felelőseinek” megnevezése céljából, bűnbaknak kikiáltva a kimenekítésben segédkező amerikait, a parlamenti ellenzéket és a jogvédő szervezeteket. Mindezek után a harmadik reakció volt a büntetőjogi szigorítás. Jóhiszeműséget vagy akár csak józan mérlegelést nehéz felfedezni ebben a folyamatban.

A jogi szabályozás működőképességének másik feltétele, hogy legyen tekintettel a létező társadalmi gyakorlatokra, mondhatni az empirikus tapasztalatokra. A kérdés ez esetben úgy szól, hogy a hiányzó jogi szankciók miatt került-e sor erőszakos etnikai konfliktusokra. Évtizedes távlatú visszatekintés alapján azt lehet mondani, hogy a parlament – akár a bal-, akár a jobboldal volt többségben – folyamatosan szigorította a büntető- és a szabálysértési jogot: bővült a szankciók köre, emelkedtek a büntetési tételek, miközben szűkült a bíróságok mérlegelési lehetősége.

A törvényhozási folyamat jól kivehető eredménye, hogy nő a büntetés-végrehajtási intézmények lakóinak száma, és a bíróságok egyre több cigány embert ítélnek végrehajtandó szabadságvesztésre. Figyelmeztető példa a Btk. néhány éve elfogadott, Közösség tagja elleni erőszak című kiegészítése. E szerint bűntettet követ el, aki „mást valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön”. A törvény hatálybalépése után az ügyészség első dolga az volt, hogy e paragrafus alapján emelt vádat romák ellen, akik erőszakos konfliktusba bonyolódtak a rasszistákkal. Minden bizonnyal az igazságszolgáltatás egyik mélypontja volt, amikor a Miskolci Bíróságon Répássyné Németh Laura bíró – középkori vérvádakat idéző bizonyíték alapján – így foglalt állást a roma kődobálók perében: „ez a magyar nemzet ellen, a magyar nemzet körébe tartozó csoportok ellen irányuló cselekmény”. Mindezeket figyelembe véve nem lehet meglepő, hogy a gyöngyöspatai viszály nyomán csak romák kerültek előzetes letartóztatásba.

A magyar cigányság hányattatásainak és a rasszista indulatok terjedésének közismert történeti, gazdasági és szociológiai okai vannak. Ebből fakad az a társadalmi valóság, amelyhez a jog valahogy viszonyulni tud. Az eddigi jogi lépések hatásai azt jelzik, hogy az igazságszolgáltatási rendszer zavarai miatt a szigorítások nem csökkentik a társadalmi problémát, hanem inkább az elmélyítéséhez járulnak hozzá. Ebből következik, hogy ha a szociális előfeltételektől az igazságszolgáltatásban dolgozók attitűdjéig minden tényező változatlan marad, akkor az újabb büntetőjogi szigorítás vagy hatástalan lesz, vagy pont azokra fog lecsapni, akiket megelőző intézkedésekkel támogatni kellene.

A harmadik szempont, hogy a Btk. egyáltalán helyes irányú változtatásként értékelhető-e. Ami a magánmilíciák tevékenységének tilalmát illeti, a szabály rövid távon lehet elrettentő hatású, és emiatt egy időre háttérbe húzódhatnak a megfélemlítő alakulatok. Ez a hatás azonban nemcsak jogalkotással, hanem jogalkalmazással is elérhető lett volna, ugyanis a Btk. eddig is tiltotta a kényszerítést, a személyi szabadság korlátozását, a zaklatást, az uszítást és a – már említett – közösség tagja elleni erőszakot és fenyegetést. Egyrészt a végrehajtó hatalom jogpolitikája, másrészt a legrosszabb időkre emlékeztető ügyészség, harmadrészt a működési zavarokkal küzdő független bíróságok okolhatók azért, hogy az igazságszolgáltatás mind ez idáig adós maradt az egyenruhás rasszista bajkeverők elleni határozott fellépéssel.

A magukat rendvédőknek tartó rendbontók ellen irányuló büntetőjogi szankció felfogható szimbolikus üzenetként is: az Országgyűlés pártállásra tekintet nélkül elfogadhatatlannak tartja, ami történik. Az ilyen jelképes megerősítés is hozhat eredményt oly módon, hogy az eddig vonakodó vagy bizonytalan jogalkalmazókat cselekvésre sarkallhatja. A rendőrparancsnokok és a főbírák sem hivatkozhatnak többé arra, hogy nincs tiltó paragrafus.

A kisebbik gond ezzel a technikával az, hogy a jogszabályokhoz képest a társadalmi gyakorlatok gyorsan változnak, és képtelenség minden egyedi tényállásra külön paragrafust hozni, pláne előzetesen. Ezért ha nem változik a jogalkalmazás szemlélete, akkor előbb-utóbb megint előkerül az az érv, hogy törvényi tilalom hiányában tehetetlen az igazságszolgáltatás.

A nagyobbik probléma pedig az, hogy a mostani módosítás szimbolikus üzenete helytelen. A két paragrafus közül az egyik arról rendelkezik, hogy büntetendő a „közbiztonság, közrend fenntartására irányuló tevékenység” jogszabályellenes szervezése, valamint a „közbiztonság, közrend fenntartásának látszatát keltő tevékenység” szervezése. A másik paragrafus alapján büntetendő, aki „mással szemben valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása miatt olyan, kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy riadalmat keltsen”.

Az előbb említett szabály hivatott gátat vetni a „gárdázásnak”, a magánzók katonai és rendőri gyakorlatainak. És a másik paragrafus? Azt – ha nem is kizárólag, de alapvetően – a romákra szabták. Ahogy már említettem, a közösség tagja elleni erőszak tényállását eddig is szinte kivétel nélkül a romákkal szemben alkalmazták, így a most kibővített tilalom is jelentős részben őket fenyegeti. A két módosítás az Orbán-kormány felfogását jelképezi, amely úgy tekint a masírozó szélsőjobbra és a cigányokra, mint két, egymással szemben álló és egyaránt jogellenes tevékenységet folytató közösségre. Egyet ide kell ütni, egyet oda, és rend lesz – ezt tükrözi az új Btk.-szabályozás. (Ráadásul még így sem mér egyenlő mércével, mert míg a masírozók közül csak a szervezőket fenyegeti büntetés, addig a „kihívóan közösségellenes riadalomkeltők” közül minden résztvevőt.)

Justitiát, az igazság istennőjét rendszerint úgy ábrázolják, hogy egyik kezében a jog és a jogtalanság arányait kimutató isteni mérleget tartja, a másikban a bűnre lesújtó kardot. Jó pár évszázada terjedt el az a megjelenítés, hogy Justitiának be van kötve a szeme. Ez a pártatlanságot, az objektivitást, a befolyástól való mentességet és talán az igazság magasabbrendűségét jelképezi.

Az isteni igazságszolgáltatás működhet így, ám az e világi törvényhozás és a bíráskodás nem pártatlan, hanem vak, ha figyelmen kívül hagyja a társadalom állapotát és az annak mélyén fekvő okokat. A jóhiszemű büntetőjogi szabályozás is kudarcra van ítélve, ha nem társul hozzá összehangolt szociális, gazdasági és igazgatási cselekvés. Ha viszont még a jóhiszeműség is hiányzik, akkor nincs az az isten, aki megakadályozza a további tragikus hanyatlást.