Mikor támadnak a szavak?

Jog  |  2012. május 20.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A közösség elleni izgatás jelenlegi és az új Btk.-ban is maradó tilalmával nincs elvi baj. További szóláskorlátozó paragrafusokra nincs szükség. A gyakori nehéz ügyek eldöntését a bíróságokra kell bízni.

A szólás szabadsága addig terjed, amíg nem sérti mások jogait. A szólás több jogot is sérthet, a legsúlyosabb eset az, amikor másnak közvetlenül kárt okoz, vagy erőszak közvetlen és nyilvánvaló veszélyét idézi fel. A szólás által okozott személyes sérelmek orvoslására magánjogi eszközök állnak rendelkezésre. A büntetőjog eszköztárát azokban azon esetekre indokolt igénybe venni, amikor a szavak „támadnak” (azaz a közrendre és a köznyugalomra veszélyesek egy demokratikus társadalomban).

Az Alkotmánybíróság szerint a gyűlöletre uszítás (Btk. 269. §) esetében alkotmányosan elfogadható a büntetőjogi tilalom [30/1992. AB határozat]. A jó okkal büntetendő uszítás megítélése azonban nem mindig egyértelmű. A bírói gyakorlat egységes abban, hogy az uszítás csak akkor állapítható meg, ha erőszakos cselekedetre való felhívásról van szó, illetve konkrét jogok veszélyeztetettsége, illetve erőszak közvetlen fenyegetése esetén (BH2005.46.). Ám a tényállás értelmezése és alkalmazása korántsem egységes. Néhány közelmúltbeli eset bizonyságul szolgálhat arra, hogy az uszítás megfelelő értelmezése és a határozott bírói gyakorlat segíthet abban, hogy valóban csak a szólásszabadsághoz való jog által nem igazolható megnyilvánulás legyen korlátozható.

Kezdjük egy könnyű esettel. 2012. április 3-án Baráth Zsolt, a Jobbik-frakció tagja napirend utáni felszólalásában a parlamentben felemlegette a tiszaeszlári vérvádat, és antiszemita kijelentéseket tett. Az eset kapcsán érkezett feljelentés alapján a Központi Nyomozó Főügyészség – helytelenül – nyomozást rendelt el. Uszítás ugyanis nem történt. Miért könnyű ezt megállapítani? Azért, mert a kérdés anélkül eldönthető, hogy a beszéd tartalmáról szót ejtenénk. Parlamenti képviselő beszél az Országgyűlés plenáris ülésén, napirend utáni felszólalásban, a hallgatóság gyér és álmos, a beszélő színtelen hangon és hibásan olvassa fel az előre megírt szöveget. Semmilyen, erőszak kiváltására is alkalmas érzelmi-indulati hatást nem érnek el az ilyen szavak, sem a parlamenten belül, sem azon kívül. A büntetőjog ultima ratio jellegével nem fér össze egy ilyen megnyilvánulás büntetőjogi üldözése: senkinek a joga és szabadsága nem forgott, és azóta sem forog veszélyben. (A jogok és szabadságok nem azonosak a sérelmekkel: a beszéd természetesen tud sértő lenni anélkül, hogy jogtalan lenne.)

Milyen reakciót indokol akkor egy ilyen megnyilvánulás? Ezen a ponton vizsgálható a beszéd tartalma, és az erkölcsi ítélet nem kétséges: aljas és megvetendő dolog egy gyerek halálának emlékére felemlegetni a múlt egy nem túl fényes fejezetét, azt összekapcsolni a zsidó világ-összeesküvésről szóló fantazmagóriákkal és egy néhány évvel ezelőtt elkövetett gyilkossággal. (Ez a parlamenti felszólalás nem tekinthető a múltunkról szóló párbeszéd részének. Van olyan beszéd, amivel vitába lehet szállni, ez nem az.) A parlamentben elhangzó mondatok moderálásának azonban nem a parlamenti fegyelmi jog és a bizottság felállítása a megfelelő eszköze, hanem a zárt láncú közvetítés helyett a parlamenti vita teljes sajtónyilvánossága és a demokratikus nyilvánosság tájékozott ítélete. Ez jár ugyanis a szólásszabadság legkevesebb korlátozásával, és a demokratikus vita stílusa és színvonala szempontjából is ez a legcélravezetőbb.

Vegyünk egy olyan esetet, amikor nagy biztonsággal megállapítható, hogy uszítás történt. 2008. július 5-én a Meleg Méltóság Menetét, valamint az azt biztosító rendőröket több helyszínen is intenzív erőszakos támadás érte. A TASZ két ügyvivője a felvonulás résztvevőjeként, sértettként ismeretlenek ellen tett feljelentést gyülekezési szabadság megsértése és közösség elleni izgatás bűntette miatt. Az uszítás gyanúját az alapozta meg, hogy szélsőséges nézeteket képviselő internetes portálokon már napokkal a felvonulás megtartása előtt felhívásokat tettek közzé, melyekben a felvonulás megzavarására mozgósítottak, a rendezvény megtartásának akadályozására biztattak. A felvonulást követő napokban az ugyanitt megjelent írások nem hagytak kétséget afelől, hogy a felhívások célja a gyülekezési jog békés gyakorlásának akadályozása volt.

Különös módon a rendőrség hét hónap nyomozás után bűncselekmény hiányában megszüntette a nyomozást. A feljelentők ezt követően panasszal éltek, és a Fővárosi Főügyészség 2009. május 29-én elrendelte a nyomozás folytatását „a hiánytalan tényállás felderítése és megállapítása, valamint a tényállásból következő helyes büntetőjogi minősítés kialakítása érdekében”. 2010. február 25-én a nyomozó hatóság megállapította, hogy bűncselekmény történt, ám azonnal fel is függesztette a nyomozást, mert „az elkövető kiléte a nyomozás során nem volt megállapítható”. A feljelentők ismét panasszal éltek (az indoklásból nem derült ki, hogy a rendőrség pl. az internetes szolgáltatókat megkereste volna), és az egyre fülsüketítőbb csönd után a feljelentők 2012. január elején (!) a sajtóból értesültek arról, hogy a rendőrség végül Budaházy Györgyöt gyanúsította meg az uszítással.

Talán most, hogy a bűncselekmény gyanúja fennáll, és gyanúsított is van, akár vádat is lehet emelni. Ekkor végre a bíróság tisztázhatná a szólás és a jogsérelem bekövetkezése közötti „közvetlenség” fogalmát. Azt, hogy az írás (internetes, SMS-kommunikáció) útján közölt beszéd mikor lehet alkalmas erőszak kiváltására. Ha ugyanis a kérdéses megszólalás nem élőbeszéd, hanem írott szöveg formáját ölti, kevésbé lehet erőszak kiváltására alkalmas. Emiatt például indokolatlan a Mein Kampf kiadását uszításnak ítélni. Másfelől viszont ha egy uszító szöveget az interneten tesznek közzé, akkor az sokkal nagyobb nyilvánosságot kap, mint bármilyen szónoklat. Ebben a körben figyelemre méltó az a körülmény is, hogy a Mein Kampfot elmélyülten tanulmányozókkal szemben az internethasználók nem egy izolált, hanem egymással elektronikus úton könnyen kapcsolatba kerülő virtuális tömeg.

A következő eset azonban azt mutatja, hogy a közvetlenség tovább is árnyalható. 2009. június 23-án Polgár „Tomcat” Tamást közösség elleni izgatás bűntette miatt több civil szervezet jelentette fel egy, az interneten 2009. június 16-án közzétett írása miatt. A szöveg a cigány közösség tagjainak „kegyetlen és céltalan megalázására” hívott fel, célként a cigányok „gerincének megroppantását” határozta meg, és a teljes cigány közösség közéletből való kiűzésére szólított fel. A szöveg végül azzal zárult, hogy húsz ember gyűljön össze, és szó nélkül verjen szét „egy utcán ácsorgó drapp galerit”. A bírósági gyakorlat szerint az uszítás megállapításához elegendő, hogy az elkövető tudatában legyen annak: kijelentése alkalmas az uszításra (EBH.1999.5, EBH.1999.6). A feljelentők szerint az inkriminált blogbejegyzés erre kétségkívül alkalmas volt, ugyanis akkoriban történt a roma állampolgárok elleni gyilkosságsorozat, mely a nyomozó hatóságok megítélése szerint is rasszista motivációjú volt. Ilyen közegben a köznyugalomra, a társadalmi rendre és békére különösen veszélyes volt a cigány kisebbség tagjai elleni erőszakos magatartásra történő uszítás. A szólás szélesebb társadalmi (nyilvános) közegének, kontextusának jogalkalmazói vizsgálatát semmi sem zárja ki, és természetesen befolyásolja azt, hogy a közvetlen és nyilvánvaló veszély tesztje milyen eredményre vezet.

Ez a szempont is visszaköszön a negyedik esetben, amely további mérlegelendő körülményeket is tartalmaz. 2011. augusztus 4-én Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője a fajok háborújáról elmélkedett, amikor a következőket mondta újnyilas hallgatóságának: el kell jutni oda, hogy „egy gépkarabélynak az elsütőbillentyűjét valaki meg tudja húzni, esetleg akkor, hogyha egy másabb bőrszínt lát […]. És bennünk lesz-e annyi, hogy le merjünk lőni egy rohadt, tetves zsidót?” A rendőrség több feljelentést követően nyomozni kezdett, ám hét hónap után bűncselekmény hiányában hozott megszüntető határozatot. Ez egyfelől érthetetlen, hiszen kontextusa és elhangzásának körülményei alapján a megszólalás könnyen uszításnak tekinthető. A nyomozás megszüntetése másfelől nem szerencsés, mert ebben az esetben is jobb lenne, ha a szólást a bíróság ítélné meg, és nem a rendőrség. Az eset gondos mérlegelése ugyanis hozzájárulhatna az uszítás értelmezéséhez, és egy jó ítélet a későbbi jogalkalmazásra nézve is iránymutatást adhatna. Az egyik ilyen körülmény, hogy a beszéd előadásként hangzott el. Aki elmegy egy előadást meghallgatni, azt jellemzően nem az érzelmei vezérlik, hanem az értelme. Persze előadás is válhat uszítássá, de ahhoz további feltételeknek is fenn kell állniuk azon túl, hogy a beszéd tartalmilag alkalmas lehet erőszak kiváltására. Például az előadónak hatalmába kell kerítenie hallgatóinak értelmét. A másik szempont az, hogy a beszélő és a hallgatók autoritatív viszonyban voltak: egy deklaráltan törvényen kívüli, terrorista csoport vezetője beszélt híveinek. Igaz, nem csak a neki alárendeltek hallgatták, de valószínűsíthető, hogy több hallgatója is gondolkodás nélkül teljesítette volna parancsát. Jelen esetben ez a körülmény az uszítás megállapíthatóságát valószínűsíti. Olyan esetekben viszont, ahol a hallgatóság tagjai nem függenek a beszélőtől, az erőszak veszélye kisebb. Végül a beszéd egy olyan fesztiválon hangzott el, amit lakott területen kívül rendeztek, és amelynek résztvevői nézetközösséget alkottak, egymás elvtársai. A veszélyeztetett személyek nincsenek elérhető távolságban. Ha itt a felhergelt hallgatóság, akár csak egy ember is, erőszakos (bármilyen) cselekményt akart volna elkövetni a megjelölt csoporthoz tartozók (a zsidók és a cigányok) sérelmére, jó sokat kellett volna utaznia, hogy alkalmas áldozatot találjon. Az időtényező pedig komolyan befolyásolhatja az eset megítélését.

A nyomozást megszüntető határozattal szemben panasszal élő Magyar Helsinki Bizottság ebben az esetben is felhívta a figyelmet a beszéd társadalmi, belpolitikai kontextusára. És valóban, a 2011 tavaszán Gyöngyöspatán lezajlott eseményeket követő hónapokban elhangzó cigányellenes kijelentések jóval alkalmasabbak voltak az erőszak kiváltására, mint például harminc évvel ezelőtt. Másképpen fogalmazva: minden tényállási elemet változatlanul hagyva, ha a Tomcat-bejegyzés és a Tyirityán-beszéd nem a cigányokról, hanem például a nyugdíjasokról szólt volna, Budaházy pedig nem a melegek, hanem a felvonulásra látogató külföldiek ellen hergelt volna, a társadalmi kontextus figyelembevétele más eredményre vezethetett volna az uszítás megállapíthatósága szempontjából.

A fenti esetekhez hasonló ügyekben mérlegelendő szempontok tehát a következők: a megnyilvánulás formája (élőbeszéd vagy szöveg), a társadalmi közeg „fenyegető jellege”, az élőbeszéd műfaja (parlamenti felszólalás, előadás, szónoklat), a beszélő és a hallgatóság közötti viszony jellege, valamint a veszélyeztetett személyek „kézzelfogható közelsége”. Ezek a jogalkalmazás során mérlegelendő szempontok arra nem alkalmasak, hogy egy Btk.-szabály elemei legyenek, e körülmények ugyanis csak a konkrét eset fényében értékelhetők helyesen. És tekintettel arra, hogy az uszítással kapcsolatos kérdések rendkívül érzékenyek, és alapjogot érintenek, fontos, hogy ezekben az ügyekben ne a nyomozó hatóság, hanem végső soron a bíróság foglaljon állást.