Milyen köztársaságot?

Jog  |  2012. március 16.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Ha meg tudjuk fogalmazni, milyen közös célok érdekében van szükség a köztársaság újjáépítésére, akkor a korábbiaknál jobban működő eljárási és intézményi megoldásokat is találhatunk.

A harmadik Magyar Köztársaságot megdöntötte a Fidesz „fülkeforradalma”. Az új alaptörvénnyel és csatolmányaival, valamint alkotmányos tisztségviselők eltávolításával, új figurák bebetonozásával kialakított rendszer szörnyen távol áll attól, amit demokratikus jogállamnak nevezünk. Fontos alkotmányos intézmények szűntek meg, vagy alakultak át oly módon, hogy a diszfunkcionális működés lett a funkciójuk.

A rezsim nem diktatúra, hiszen működhetnek ellenzéki pártok, lehet kormányellenes demonstrációkat tartani, és a négyévenkénti plurális képviselő-választásokat sem törölték el. A rendszer azonban nem is demokrácia, mert hiányoznak a fair politikai verseny eljárási és intézményi előfeltételei. Úgy lett kialakítva a struktúra, hogy az aktuális ellenzéknek mindig az ellenzéki szerep jusson, a „pár évig mi kormányzunk, pár évig mások” – demokráciában természetes – felfogás teljesen rendszeridegen. Ha meg valamikor mégis kormányváltásra kerülne sor, az új alkotmányos mű gondoskodik arról, hogy a kormányt megbéklyózzák elődjének döntései és vazallusai.

A fragmentált ellenzéki pártok és mozgalmak egyetértenek abban, hogy a köztársaságot helyre kell állítani. Egyelőre azonban nem körvonalazódik, hogy milyen köztársaságról beszélnek. Az 1989–90-es alkotmány változatlan rekonstruálása két okból is problémás. Először, szélsőségesen eltérő megítélései miatt alkalmatlan arra, hogy a választópolgárok kellően széles tömegei számára elfogadható legyen. Másodszor, a rendszert már létrehozatalakor is kisebb-nagyobb hibák jellemezték, a köztársaság második évtizedének végére pedig lényegében működésképtelenné vált.

Tehát valami másra, egy megújított verzióra volna szükség. Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, mit érdemes visszaállítani az 1989-es alkotmányból, és hol van szükség innovációra, tisztán kell látni a működési gyengeségeinek eredőit. Miért okolhatjuk a jogi szabályokat, és miért felelősek az egykori alkotmányos tisztségviselők és más politikai aktorok? Mi szorult valóban változtatásra a kontrollálatlan bírósági önigazgatásban (1997-es reform)? Az alkotmány vagy a 2007-es alkotmánybírósági határozatok okolhatók a populista tendenciákat felerősítő „szociális” népszavazás miatt? Intézményi garanciák hiánya okozta-e a helyi önkormányzatok eladósodását? Az alkotmányos szabályok miatt vagy azok ellenére torzult a piaci verseny? Vajon rendszerhiba volt-e, vagy a parlamentáris demokrácia óhatatlan velejárója, hogy Gyurcsány Ferenc hatalmon tudott maradni 2006 után? És az Alkotmánybíróság? Jelenlegi átalakításának karakteres eleme, hogy gyakorlatilag megszűnt az actio popularis, viszont lehetővé vált a bírósági döntések alkotmányossági felülvizsgálata. Nos, vezető alkotmányjogászok két évtizeden keresztül épp ezt az átalakítást szorgalmazták. Vajon az eredeti elgondolás volt-e téves vagy a mostani kivitelezés?

Nehezíti a mai számvetést, hogy újjáéledtek a rendszerváltás időszakának pártállamból örökölt, antidemokratikus elgondolásai, melyeket annak idején legfőképp szocialista politikusok képviseltek. Visszahívható képviselők, „civilparlament” és hasonló javaslatok aggasztó tanácstalanságot vagy pártellenes, antipolitikus attitűdöket tükröznek.

Szintén gond, hogy az aktuális jogi és politikai lehetőségek nem feltétlenül esnek egybe a rekonstrukció kívánatos irányaival. A parlamenti politizálás ellehetetlenülése miatt az LMP a népszavazás eszközét is igénybe veszi, lényegében lekoppintva a Fidesz 2007–2008-as manőverét. Szerintem az LMP helyesen érzékeli, hogy most nem lehet a parlament a politika centruma, ezért nagyobb súlyt kell adni más politikai fórumoknak, és törekedni kell a választópolgárok bevonására. A képviseletet kiegészítő, jól kitalált részvételi megoldások csökkenthetik a képviseleti rendszer deficitjeit, javíthatják a kormányzati döntések elfogadottságát, és persze a mindenkori ellenzéki oldalnak indokolt igénye, hogy végső esetben a néphez fellebbezzen. Ám elméleti és gyakorlati szempontból is zavaros, hogy referendummal miként veheti át a nép a szerteágazó döntések meghozatalának képességét a képviselő-testülettől, és különösen hogy miként kényszerítheti meghatározott törvény elfogadására a parlamentet. Erre nincs példa a demokratikus világban (Svájcban sem), nálunk meg folyamatosan ez a sláger. Tehát az aktuális helyzetet figyelembe véve érthető az LMP kezdeményezése, de a jogállam helyreállításához a népi részvételt is újra kell tervezni.

A köztársaság helyreállításának egyik előfeltétele, hogy megfelelően értékeljük az 1989–90-es konstrukciót és működési gyakorlatát. Gyalázása színvonaltalan, terméketlen és igazságtalan. Kritikátlan dicsérete viszont alaptalan, és ellenkezik közösen megélt tapasztalatainkkal. Érdemes lehet különbséget tenni az alapvető célok és a használható eszközök között. Ha meg tudjuk fogalmazni, milyen közös célok érdekében van szükség a köztársaság újjáépítésére, akkor talán – saját rossz tapasztalatainkból is okulva – könnyebben megtaláljuk azokat az eljárási és intézményi megoldásokat, amelyek a korábbiaknál jobban szolgálhatják a célokat. Ehhez segíthet az 1989. október 23-i alkotmány bevezető mondata és első paragrafusa. Az előbbi szerint a cél a „többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet”, az utóbbi pedig azt mondta ki, hogy „Magyarország: köztársaság”. Megint elölről kell kezdeni.