Parlamenti bújócska

Jog  |  2011. április 12.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az utóbbi időkben folyamatosan csökkent a parlament nyilvánossága. A képviselői munkából ma azt láthatjuk, amit az Országgyűlés elnöke láttatni enged. Méltóságvédelem vagy információs monopólium?

Az Országgyűlés és a média közelharcának kezdete az első Orbán-kormány idejére nyúlik vissza. 1998 márciusáig a tévétársaságok csaknem teljesen szabadon mozoghattak a parlamentben, és a számukra kijelölt oldalsó páholyból korlátozás nélkül közvetíthették a plenáris ülések eseményeit. Minőségi változást az az országgyűlési elnöki rendelkezés hozott, amely a parlamenti zárt láncú kamerarendszer kiépítését követően kitiltotta a kamerákat az ülésteremből. Azóta csak robotkamerák készíthetnek felvételeket, és a műsorszolgáltatók csak a parlamenti stúdió gondosan szerkesztett képeit vásárolhatják meg, ami fogalmilag a kép- és hanganyagok cenzúrázását jelenti.

A tiltott területek köre 2004-ben bővült tovább; ekkor döntött úgy a Házbizottság, hogy kitiltja a tévéstábokat az ülésterem körüli folyosóról is. Az intézkedésre közvetlenül azután került sor, hogy az egyik kereskedelmi csatorna munkatársa rejtett kamerával azon kapott néhány képviselőt, hogy az általuk alkotott, dohányzást korlátozó szabályokat magukra nézve nem tekintik kötelezőnek, és a tilosban dohányoznak. A tiltott területek körét bővítő rendeletet rövidesen egy másik követte. Szili Katalin akkori házelnök 5/2004. számú elnöki rendelkezése előírta, hogy a műsorszolgáltatók az üléstermen kívül a parlament épületének mely helyiségében készíthetnek képes tudósítást. A szabályozás logikájának megfordítása jelzi: azóta a parlamentben nem a nyilvánosság a fő szabály.

Az információszabadság legutóbbi visszametszése az Országgyűlés mostani elnökének februári rendelkezéséhez köthető. Kövér László szabályozása új frontot nyitott a nyilvánosságháborúban, mivel a tévéstábok mellett már az írott sajtó képviselőire és a fotósokra is kiterjedő korlátozást vezetett be. Az új szabály értelmében az ülésteremmel egy szintben lévő sajtópáholyokban csak az MTI tudósítói és fotósai tartózkodhatnak, minden más sajtóorgánum munkatársa egy szűk karzatra szorul, ahonnan az „élménybeszámolók” szerint alig lehet érteni a vitában elhangzottakat, és a fotósok is csak a képviselők feje búbját vagy tarkóját tudják lencsevégre kapni. (Emiatt történhetett meg az, hogy a tavaszi ülésszakot megnyitó miniszterelnöki beszéd kapcsán a közvéleményhez leginkább eljutó hír az volt, hogy Orbán Viktor kopaszodik.) Annak érdekében pedig, hogy az ülésteremből távozó képviselőket a riporterek – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – ne bombázhassák váratlan kérdésekkel, Kövér az ülésteremhez közeli piros társalgóból a kék társalgóba száműzte a kamerákat, ahol képviselők csak elvétve fordulnak meg.

A sajtó mozgásterét korlátozó intézkedések mögött szinte minden esetben az Országgyűlés valamely elnökének rendelkezése áll. A médiatörvény a nyilvánosság korlátairól pusztán annyit mond, hogy a parlamenti közvetítési rendszer „nem érinti bármely médiaszolgáltatónak azt a jogát, hogy az Országgyűlés épületének kijelölt helyéről műsort közvetítsen vagy rögzítsen”. A nyilvánosság mértékére ebből a szabályból következtetni nem lehet. A törvényi garanciák hiánya miatt viszont az Országgyűlés elnöke egyfajta információs monopóliumra tesz szert: tetszőleges tartalommal, önkényesen határozza meg az információ- és sajtószabadság megengedett terjedelmét. A helyzetet súlyosbítja, hogy a sajtórendre vonatkozó elnöki rendelkezések felülvizsgálatától az Alkotmánybíróság formális érvek alapján tartózkodik, mondván, az Országgyűlés elnökének rendelkezései nem minősülnek olyan normatív aktusnak, amely kontrolljára kiterjed a testület jogköre (20/2007. [III. 29.] AB-határozat). Ez láthatóan kiüresíti a parlamenti nyilvánosság tartalmát: törvényi korlátok és külső kontroll nélkül az elnök akár azt is megtehetné, hogy a tudósítások színhelyéül az Országház épületének egyetlen, soha nem látogatott sarkát jelöli ki.

A korlátozás mellett rendre ugyanazok az érvek hangzanak el: a szenzációra éhes sajtó nem érdemi információkra, hanem bulvártémára vadászik, nem tárgyilagos tudósításra, hanem a képviselők kigúnyolására törekszik, ami nem méltó az ország törvényhozó testületének bemutatására, továbbá sérti a közvélemény pontos és kiegyensúlyozott tájékoztatáshoz való jogát. Hasonló érvekkel hozakodott elő az imént említett alkotmánybírósági határozat is, amely – a médiatörvényt vizsgálva – végül a szélesebb nyilvánosság ellen ítélt.

Az „Országgyűlés méltóságának” védelme, amely mindent elsöpörni látszó érvként van jelen a vitában, az információ- és sajtószabadság szempontjából valójában aligha értelmezhető korlát. Az alapjogok rendszerében az Országgyűlésnek nincs védendő méltósága, a közhatalom gyakorlójaként ugyanis nem vindikálhat magának a szabadságjogokkal konkuráló jogokat, hiszen ez utóbbiak éppen a polgárokat védik – elsősorban – a törvényhozó hatalommal szemben. Ha valamiféle védendő értékként is tekintünk az Országgyűlés tekintélyére (megengedve, hogy valójában nem a pasziánszozó, szavazás alatt SMS-ező, bekiabáló, tiltott helyen dohányzó képviselők védelméről van szó), annak megőrzését a sajtó felelősségi körébe utalni annyit jelentene, mint intézményesíteni a parlament jó színben való feltüntetésének kötelezettségét.

A fenti érvtől viszonylagosan elválasztható másik érv a közvélemény kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatáshoz való jogát helyezi a középpontba. Ebben a megközelítésben a sajtó mozgásterének korlátozását a polgárok, mi több, a közösség védelme indokolja: az emberek tárgyilagos és tényszerű tájékoztatása csakis az önös érdekeket kiszolgáló sajtó szabályozásával lehetséges. Ez az érvelés egybecseng a hatályos médiaszabályozás filozófiájával: a kiegyensúlyozott tájékoztatást nem a szabad sajtó sokszínűsége, hanem az állam regulázó gyámkodása biztosítja. Könnyen belátható azonban, hogy ilyen körülmények között választott képviselőink munkáját csak úgy láthatjuk, ahogyan a paternalista szabályokat alkotó cenzor azt látni engedi.

A sajtó parlamentbeli mozgástere legitim cél érdekében korlátozható, de csak olyan mértékig, ameddig a korlátozás nem vonja kétségbe az információszabadság alapjogi minőségét, azaz amíg fő szabályként a nyilvánosság érvényesül, és a titkolózás marad a kivétel. A parlamenti sajtórend hatályos szabályozása azonban ennek a fordítottja: a polgár szélesre tárt ablakok helyett sötét függönyökkel találja magát szemben. A kényelmes rejtőzködés rövid távú előnyei azonban hosszú távon megbosszulhatják magukat. A képviselők öncélú bújócskáját a választópolgárok bizalomvesztéssel büntetik a demokrácia játékterén.