Régen családi ügy: a választójogi reform

Jog  |  2011. július 12.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Annak, hogy az uralmon lévő párt szabja meg a választás feltételeit, gazdag magyar hagyománya van. De ne feledjük, ez a hagyomány a demokráciával szemben határozta meg magát.

A kormányzópárt beterjesztette a választójogi tervezetét. Nincs benne semmi meglepetés. Egy ilyen, a nagy pártot (pártokat?) durván jutalmazó javaslatra számítottunk. Nincs vége a demokráciának, de tovább nehezül a valódi preferenciáknak megfelelő demokratikus akaratképzés. Ha belegondolunk, még ennek is örülhetünk, hiszen a most újra sokra tartott történeti alkotmány hagyománya amúgysem volt barátságban az általános titkos választójog eszméjével. A történeti alkotmány hatálya alatt soha nem tartottak általános, minden állampolgárt egyenlően megillető, titkos választást Magyarországon. Az általános titkos választójog eszméje nem talált támogatásra a stabilitásra vágyó keresztény-konzervatív pártokban.

Az alábbi írás, amelyből részleteket közlök, 1937 júniusában jelent meg a Szép Szóban, József Attila barátja, Gáspár Zoltán tollából. A kiválóan író jogász-közgazdász publicista annak az okait elemezte, hogy miért nem volt érdekelt egyetlen jelentős politikai tényező sem a harmincas évek Magyarországán a választójogi reformban.

Gáspár Zoltán: Konzervatív alkotmányreform vagy demokratikus átalakulás?

"A választójog kérdése a magyar alkotmányosság legkényesebb családi ügye. Mint a kényes családi ügyekben általában, itt sem látunk hajlandóságot a kérdés őszinte feltárására és alapos rendezésére. Résztvevőinek magatartását a kibontakozás erkölcsi kényszerűségének fanyar és huzakodó elismerése mellett a gyakorlati megoldás hol tudatos, hol ösztönös hátráltatása jellemzi. Mindnyájan tudják, hogy a fennálló helyzet tovább már nem tartható fenn, és tudják azt is, hogy ez a helyzet már nekik, az eddigi haszonélvezőknek sem felel meg. Azonban joggal tartanak attól, hogy az átrendezés kockázatos feladat, veszélyes társasjáték, és rettenetesen félnek, hogy ennek a játéknak a végeredményét nem előre beállítani. A végeredmény természetesen a hatalomgyakorlás örök törvénye szerint az kellene hogy legyen, hogy az eddigi hatalmi tényezők birtokállományukat teljes mértékben megtartsák, s még az a hasznuk is meglegyen, hogy ezt most már korszerűbb, biztosabb és zökkenésmentesebb politikai rendszer szavatolja.

A választójog kérdésének alkotmányszociológiai megvilágítása előtt nem kerülhetünk el egy rövid aktuálpolitikai helyzetelemzést. Színre-szemre úgy tűnik fel, hogy a választójog reformja egyetemes közóhaj, amely minden politikai tényezőt hatalmában tart. A valóság ezzel szemben az, hogy ez a reform egyetlen tényleges hatalmat gyakorló tényezőnek sem érdeke. Van egy nagy, objektív társadalmi és politikai szükségesség: a teljes és alapos változás igénye, mert hiszen a mai berendezkedéssel hovatovább még csak reakciót sem lehet kielégítően és korszerű formában művelni. S van egy közóhaj, ennek a helyzetnek mély és közvetlen átélése, a történelmi fordulópont felé közeledő társadalom ösztönének riasztójelzése, amely megszállva tartja a társadalom tág és amorf valóságát, és többé-kevésbé behatol a hatalmat gyakorló csoportok tudatába is. Ami aztán azokban történik, azt az ellenséges lelkierők súrlódásainak, ütközéseinek és harcának patologikus tényeivel lehetne jellemezni. A közvélemény egyrétű és egyirányú, amíg a maga amorf egységében tekintjük, mihelyt azonban zárt, pontosan körülírt és főként tényleges politikai hatalmat gyakorló csoportokat veszünk, azonnal vége a határozottságnak. (…)

Ma nem érdeke a választójog a kormánypártnak, mert ez a párt eredeténél, szelleménél és egész lényegénél fogva elképzelni sem képes más politikai formát, mint azt, amelyben a kormány rendelkezésére áll a pártnak, a párt a kormánynak, a mindkettő egy nagybirtokos-nagytőkés szövetségnek, amelynek csatlakozó szövetségesei és szélesebb osztályhátvédjei pedig egy feudális-bürokratikus közigazgatási gépezet révén biztosítják a rendszernek az „alkotmányos” túlsúlyt. Hogy ezeddigi túlsúlyt a megreformált választójog mellett milyen újsütetű erőszakosságokkal, basáskodással és csínytevésekkel lehetne elérni az eddigiek helyett, erről még nincs világos elképzelésük – ha lenne, akkor nem volna baj. Nem érdeke a kormányzópárttól több-kevesebb igyekezettel valamennyire elkülöníthető, ortodox értelemben vett konzervatív érdekeltségeknek sem, mert ezek attól tartanak, hogy a kialakuló új politikai rendben előálló osztályeltolódások során nekik nyújtják be majd a számlát azoknak a rétegeknek a nevében, amelyeket beengedtek a reakció sáncai közé. Nagyon jól tudják, hogy nem a demokratikus átalakulástól kell félniük, hiszen az egész reformparádé éppen ennek az elgáncsolása és kijátszása jegyében megy majd végbe. Ellenben igenis félniök kell attól, hogy a reakció haderején belül az új szövetségesek miatt nekik majd ezután kisebb rang jut.

Nem érdeke továbbá a becsületes választójog annak az egy képlettel meg nem jelölhető politikai áramlatnak sem, melyet a hivatalos politikai nyelvjárás sokféle kül- és legalább ennyi belpolitikai indokkal meghatározott udvariassága oly kecses szépítő kifejezésekkel címez: nevezetesen az illető áramlatot „mindennemű szélsőség”, anyagi erőforrásait pedig „guruló rubel és egyéb valuták” címén tisztelik. A „mindennemű szélsőség” utóvégre titkos választójog mellett is vígan élhet és virágozhat, sőt mint pápája harcaira való visszaemlékezéseiben kifejti, meg is van rá a lehetősége, hogy a „demokráciát saját ostobaságával fojtsa meg”. Ahol azonban még nem ért odáig a helyzet, hogy a demokrácia ostoba, csak a reakció előrelátó, ott ők nem igyekeznek arra, hogy titkos választójog legyen, ez fölösleges kerülőút számukra.

Végül, minden ellenkező látszattal szemben, nem érdeke a demokrácia és az igazi titkos választójog a Független Kisgazdapárt minden frakciójának sem. Ennek a pártnak a magatartását természetesen nem lehet egy mondatban kielégítően jellemezni, annál sokkal heterogénabb alakulat. Vezető rétegei a maguk politikai elgondolásait és hatalmi igényeit kétségen kívül komoly tömeghátvéddel támasztják meg, és ennek a tömeghátvédnek csakugyan érdeke volna egy korszerűsített reakció vagy legjobb esetben egy hagyományos értelemben vett jobboldaliság rendje. Nagyon is tartani lehet tőle, hogy valóban demokratikus tömeghátvédjük feszítőerejét csak addig veszik igénybe, amíg egy ilyen egyensúlyállapot bekövetkezik, s mozgalmukat egy kompromosszimus megoldás után lefékezik a cél előtt, amely ezeknek a vezetőrétegeknek a szempontjából amúgy is csak ideologikus természetű. Bizonyság emellett a párt állandósult fenntartásos ellenzékisége. Harcias és támadó lendülettel fordultak szembe a hatalmat gyakorló kormányzópárttal, ugyanakkor azonban óvatosan tartalékolják magukat a jelzett kompromisszumos megoldásra. Vezérüknek emberileg rokonszenves egyénisége is pontosan az ellentmondásoknak ehhez a rendszeréhez van szabva. Egyénileg bátor és lendületes, politikailag habozó, és két lehetőség között választani nem képes. S egy ilyen heterogén párt vezérségébe szükségképpen csak oly politikus juthatott, akinek a személyes elszántsága politikai bionytalanságot fedez. Ezt a megismerést még akkor is fenn kell tartanunk, ha a gyakorlati politikus számára nélkülözhetetlen taktikai érzék és az adott helyzethez való alkalmazkodás szükségének legteljesebb elismerése mellett csak egy kis margót is hagyunk az elvi következetesség és határozott vonalvezetés számára.

Ezzel szemben érdeke a demokratikus átalakulás és ennek eszköze, a becsületes választójogi reform a munkásságnak, a parasztságnak s az értelmiség és kispolgárság egy részének. Szóval olyan elemeknek, melyek a magyar politikában elhanyagolható mennyiségnek számítanak. S ezek közül csak az ipari munkásság jutott odáig, hogy tagjainak létszáma szerint is komolyan vehető politikai pártja legyen. Ha megfeledkezünk arról a politikai axiómáról, hogy ami mindenkinek érdeke, azzal törődnek legkevesebben, elmondhatjuk, hogy érdeke magának a népnek is.

A nép azonban csak szervezetekben, pártokban, mozgalmakban válik politikai tényezővé – s ha a fenti seregszemlét újból átfutjuk, elmondhatjuk, hogy Magyarországon a politikában a nép még csak mint fikció sem szerepel.

Várhatunk-e tehát komoly reformot oly tényezőktől, amelyeknek egész mivoltuk látszat reform után eseng, várhatunk-e demokratikus átalakulást antidemokratikus hatalmasságok egyetértéséből, legjobb esetben szcenírozott vagy családi jellegű civakodásától?

A felelet önként adódik. Reformot várhatunk, sőt reformok egész sorozatát, az alkotmányjog más területén is. Mindezek a reformok szándékuk és törekvésük szerint azonban kizárólag, a valóságban pedig túlnyomóan azoknak igyekeznek majd hasznukra lenni, akik létrehozzák, pontosan kifejezve, engedélyezik őket. (…)

Választójogi reform ma nem jöhet másként létre, mint a hatalmat gyakorló tényezők akaratából. Azaz akármilyen modern jogi mozzanatokkal dolgozó lesz is az új választójog, az eddigi uralkodó tényezők némi belső átcsoportosítás árán továbbra is szilárdan tartják a kezükben a hatalmat. Egy igazán komoly reform ma az uralkodó tényezők részéről teljes joglemondást jelentene. Erre természetesen nem fog sor kerülni. A legkedvezőbb esetben is csak az a helyzet fog bekövetkezni, ami megtörtént már világtörténelmi és magyar viszonylatban is egyszermásszor: tudniillik az uralkodó tényezők nagylelkű és önkéntes lemondása és engedékenysége a tizenkettedik órában, amiről azonban a huszonegyedik órában kiderül majd, hogy végelemzésben egészen jól jártak a nagy őszinteséggel. A szó valódi értelmében vett reform képtelenségét alkotmányszociológiai és történeti megfontolások egyaránt bizonyítják. (…) A titkos választójog áhítozva várt vagy rosszul titkolt félelemmel kísért demokratikus átalakító erejét (…) [a következő] tényezők fogják gátolni és gáncsolni.

Ilyen elsősorban a háborús eredetű kivételes hatalom, amely tizenkilenc esztendővel a háború befejezése után még mindig érvényben van, és nemigen szándékozik kimúlni a legközelebbi háborúig, amikor aztán igazán nem lesz illő panaszkodni miatta. Ilyen a helyi közigazagatás beidegzett hajlama az önkényeskedésre, ilyen egy demokratikus közvélemény hiánya, s ha Németországban a nácizmus kis híján alkotmányosan is uralomra tudott volna jutni, nem volna túlságosan meglepő, ha nálunk ugyanazok a választók, akik 1922-ben és 1931-ben kényszerből szavaztak Bethlenre, 1938-ban lelkesedésből szavaznának rája. Ilyen azonban legfőképpen egy valamirevaló és csak némiképpen kis ország társadalmi tagozódásához igazodó pártrendszer hiánya.

Eltekintve a Szociáldemokrata Párttól és bizonyos fenntartásokkal a Kisgazdapárttól, valamint a városi polgárság liberális töredék pártjaitól, a magyar politikában egyáltalán nincsenek is pártok, a szó demokratikus értelmében, hanem csak feudális-bürokratikus erők pártszerű álképletei. Ha a jelenlegi pártrendszer szétrobbantására és egy egységesebb pártrendszer kialakítására nincs kilátás, akkor az egész választójogi reformmal csak annyit érünk el, hogy a meglévő beteg kereteket több költséggel és fáradsággal fogják fenntartani azok, akiket illet. (…)

A demokratikus átalakulás szempontjából tehát, állapítsuk meg, nem sok reménnyel kecsegtető helyzet felé megyünk. Sajnos, nem az a helyzet a mai Magyarországon, hogy a demokrácia tömegei állnak szemben a reakcióval, hanem legjobb esetben az, hogy a hagyományos jobboldal áll szemben a fasizmussal. Nem szabad ezt az állapotot beletörődéssel nézni. A baloldal nem helyezkedhet arra az álláspontra, hogy szemlélőként nézi végig ezt a harcot, s nincs is semmi jele, hogy erre az álláspontra akarna helyezkedni. (…)"

Szép Szó 1937. június