Szakértői lelet

Jog  |  2011. december 29.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Magyarországon sok esetben a szakértői vélemény dönti el a pert. De mi a teendő, ha a pszichológus szakértő a kötelezően elvégzendő tesztek nélkül ad véleményt?

A szülők bírósághoz fordultak, mert nem tudtak megállapodni az apa és a gyermekek kapcsolattartásáról. A bíróság annak rendje és módja szerint igazságügyi pszichológus szakértőt rendelt ki, akinek az volt a feladata, hogy vizsgálja meg a gyermekeket és a szülőket. A bíró el is küldte a per iratait a szakértőnek, ehhez képest joggal értetlenkedtek a szülők, hogy a vizsgálat kezdetén miért nekik kell megmondaniuk, melyikük a felperes és az alperes. A szakértő először az apát vizsgálta, közben az anya a gyerekekkel kint várt a folyosón. Az apa vizsgálata idő előtt befejeződött, mert rövid beszélgetés után, a Rorschach-teszt felénél megunta az egészet és kisétált – mondván ezt a stílust ő nem köteles elviselni. Ezután az anya – feszült hangulatú, személyeskedésektől sem mentes – vizsgálata következett, mely önéletrajzi adatok megadásából, az apa által elmondottak kommentálásából és többfajta tesztből állt. Az anya vizsgálata alatt az ajtó végig nyitva volt, így az anya a szakértőtől tudta meg, miket mondott az apa, az apa pedig végighallgathatta, mit mondott az anya. Ez alatt a három óra alatt az apa vigyázott a gyerekekre, akikre ezt követően került volna sor, de miután öt órája a zord intézmény folyosósán kellett várakozniuk, már semmilyen kérésnek nem voltak hajlandóak eleget tenni. A szakértő egy szót sem tudott velük váltani, legfeljebb futósebességüket tudta volna lemérni. A család és a szakértő kölcsönösen feldúlva vált el egymástól.

A szakértő ezután szakvéleményt készített, mely alapján úgy tűnt, hogy mindenkit alaposan megvizsgált és a lehető legsablonosabb véleményt mondta ki: az apa normál módon tarthatja a kapcsolatot a gyermekekkel. A szakértő a szakvélemény elkészítésének díjaként elszámolta a négy (!) személy vizsgálatát és az igénybevett leíró munkadíját (pedig ő maga írt mindent). Az anya, akinek a vélemény nem tetszett, természetesen megtámadta a díjjegyzéket és a szakvéleményt is, az ügyet tárgyaló bíróság azonban egyiket sem látta aggályosnak. Az anya fellebbezett a szakvélemény alapján meghozott ítélet ellen. A másodfokú bíróság a kapcsolattartás kérdésében nem változtatott az ítéleten, a szakértői véleményt maga is elfogadta. A bírókat természetesen nem érdekelték a vizsgálat körülményei, ők a kész szakvéleményből dolgoztak, az pedig valóban egyértelmű volt.

Eközben az anya bepanaszolta a szakértőt az igazságügyi szakértői kamaránál. Azt sérelmezte, hogy a szakértő modortalan volt, nem nézte át a rendelkezésére bocsátott iratokat, úgy adott szakvéleményt az apáról, hogy mindössze egyetlen befejezett szakértői módszert sikerült alkalmaznia (a beszélgetést), a gyermekekről pedig úgy alkotott véleményt, hogy néhány percig látta őket futkározni a folyosón, végül minderre elszámolta a négy személy vizsgálatáért járó szakértői díjat. Az anya szerint a szakértő, ha nem végezte el a szakmai szabályok szerint szükséges vizsgálatokat, teszteket, nem adhatott volna szakvéleményt, ráadásul a szakértőnek az apai láthatás kérdésében folyó ügyben pont az érintetteket nem sikerült tesztelnie. A kamara megvárta, míg a bírósági ügy befejeződik, majd felmentette a szakértőt. Az indoklás szerint a panaszban említett okok egy része már nem lehet fegyelmi eljárás tárgya, mert a panasz beérkezése óta új, enyhébb etikai szabályok vannak, így ezekben a kérdésekben nem lehet elmarasztalni a szakértőt. A fennmaradó kérdések egy részében úgy foglalt állást, hogy azokban a bíróság döntött, így a kamara sem tehet mást. A többi felvetésre pedig az volt a válasz, hogy nem lehetett bizonyítani a szakértő felelősségét a szakértő által felvett jegyzőkönyv alapján. A kamara határozata ellen van helye jogorvoslatnak – a szakértő és a szakértői kamara elnöke fellebbezhet.

Az esetből általánosítani persze nem lehet, de a rendszer hibáját jól mutatja, hogy a bíróságot csak a leírt szakvélemény érdekli és akkor sem kérdőjelezi meg a szakértő munkáját, ha az nem végzi el megfelelően a vizsgálatot, holott jogszabály írja elő, hogy több vizsgálati módszert kell alkalmazni. A kamara pedig szívesen bújik a bíróság mögé, miközben az etikai kötelességeket és adott esetben a szakmai szabályait jelentő módszertani levélben foglaltakat éppen a kamara lenne hivatott betartatni.

A közvéleményben egyre kedvezőtlenebb kép alakul ki az igazságügyi szakértők munkájáról. A tendenciát meg lehetne állítani, ha az arra hivatott szervek betartatnák az előírásokat a legtöbb esetben perdöntő bizonyítékot szolgáltató igazságügyi szakértőkkel.

A legjobb az, amikor bonyolult pénzügyi-gazdasági bűncselekményekben a szakértő mondja meg a bíróságnak, hogy milyen jogszabályok vonatkoznak a vád tárgyát képező tevékenységre, és a "könyvszakértői véleményben" voltaképpen végig jogértelmezés történik. A bírónak pedig sok esetben esze ágában sincs utánajárni annak, hogy vajon helyes-e a szakértő jogi álláspontja. A bíró sokszor azt sem tudja, hogy mi a releváns kérdés, amit a szakértőnek fel kellene tennie.
Hangsúlyoznám, hogy ez nem a szakértő hibája, a leírt esetben viszont magának a szakértőnek a tevékenysége volt problémás.

Nagyon örültem ennek a cikknek. Ugyanaz a véleményem, mint a szerzőnek: nem egyszerűen túlzás, hanem perjog-ellenes, hogy a szakértők döntenek el jogkérdéseket. Nagyon régen küzdök ez ellen. A konkrét eset az egyik legbonyolultabb szférára, a pszichológus szakértők tevékenységére irányítja a figyelmet. Ne hagyjuk abba ezt a témát, rengeteg gond van ezzel. :)