Szólásszabadság és mindenki egyenlősége

Jog  |  2015. február 17.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Szuverén második vitacikke szerint a szólásszabadság része, ha egy újság provokatív módon kifigurázza a vallási vakbuzgóságot.

Mindenkit elgondolkodásra késztettek a Charlie Hebdo-t ért terrortámadás után a bevándorlási politika, a terrorizmus elleni küzdelem és a szólásszabadság kérdései. Keveseket ért meglepetésként, hogy a magyar kormányfő már a párizsi menetben elkezdte összemosni a bevándorlást a terrorizmussal azért, hogy itthoni párttársai feltegyék az i-re a pontot a vallásgyalázás büntetésének belengetésével. Szerencsére a magyar közéletben ennél jóval színvonalasabb érvek is napvilágot láttak. Zala Miklós Szuverén-cikke ilyen, mert úgy tud újat mondani a szabad szólásról, hogy nem közhelyes, hanem átgondoltan provokatív. Zala végső soron a szólás korlátozásának szükségességére jut, bár sok fenntartással. Én egyrészt vele szemben a Charlie szólásszabadsága mellett érvelek, másrészt a Charlie-vita egy buktatójára szeretném felhívni a figyelmet.

Zala a szóláspárti körökben (például a Szuverénen) és a magyar jogvédők közül elsősorban a TASZ körében népszerű, általa libertáriusnak nevezett nézettel szembe kíván alternatív szólásszabadság értelmezést adni, amely eredményeképpen a Charlie „néhány karikatúrája akár jogi következményekért is kiálthat”. A címke viszont félrevezető, mert a magyarországi szólásszabadság pártiak nagy része – az általa megnevezettek pedig szinte biztosan – egalitárius liberálisok. A két liberális áramlat között pedig fundamentálisak a különbségek: az egalitáriusok elkötelezett propagálói a diszkriminációs törvényeknek, a pozitív diszkriminációnak, míg a libertáriusok többnyire elutasítják azokat. Ellentétük kihat a szólásszabadságról alkotott felfogásukra is. A libertáriusokat az állami beavatkozástól való általános félelmük vezérli szinte minden szóláskorlátozás elutasításában. Nem extrém libertárius például Eugene Volokh, aki a munkahelyi zaklatást tiltó jogszabályt szólásszabadsági alapon veti el. Nem hiszem, hogy egy egalitárius ezzel egyetértene. Az egalitáriusak szerint az egyenlő emberi méltóság elvéből következik, hogy a szólást nem lehet annak érték- és igazságtartalma alapján korlátozni, másképp szólva a közösség nem mondhatja meg, hogy mi az etikailag helyes szólás. Ugyanakkor van érintkezési pont a két liberális áramlat között.

Mind a libertárius, mind az egalitárius szóláspártiak osztják azt a véleményt, hogy bármely szóláskorlátozás magában hordozza a „csúszós lejtő” veszélyét. Zala joggal vetette fel ezzel szemben, hogy legjobb esetben is spekulatív feltételezés, hogy egyik korlátozásból következne az újabb szűkítés. Igaza van Zalának, hogy a „lejtő” veszélye kevés a vitát eldöntő főérvnek: ha minden jogi szabályozásnál abból indulnánk ki, hogy az biztosan újabb korlátozásba csúszik, akkor az olyan általában legitimnek tartott korlátokat se szabadna engednünk, mint amilyen az uszítás vagy a becsületsértés tilalma. Mindazonáltal a csúszós lejtő veszélyeire figyelmeztetés arra jó, hogy pont az olyan érveléssel szemben legyünk óvatosak, mint amilyet Zala használ. Szerinte a Charlie-karikatúrák olyanok, mint a holokauszttagadó vagy roma szomszédok kiirtására felhívó hírhedt rasszista honlap. Még ha a francia karikatúralap legprovokatívabb rajzaikat is vesszük, akkor is hamisnak tűnik a Charlie Hebdo és a Kurucinfó közötti párhuzam.

Az egalitárius (és hangsúlyosan nem libertárius) szólásszabadság egyik legismertebb teoretikusa, Ronald Dworkin az, aki a szólásszabadság igazolásának egyik Zala által kritizált elméletét adta. Dworkin szerint a politikai legitimáció szükséges (de nem elégséges) feltétele az, hogy a polgároknak ne csak egyenlő szavazatuk legyen a közös ügyekben, hanem széles szólásszabadságot is élvezzenek, különösen azok, akik a közösség többségének döntésével nem értenek egyet. Egy törvény legitimitása alatt azt értjük, hogy morálisan megengedhető annak kikényszerítése. Márpedig ha olyan fontos törvények betartását kérjük számon az azzal egyet nem értőkön, mint az antidiszkriminációs törvények, akkor meg kell adni nekik az egyet nem értésük kifejezésének jogát. Dworkin szerint a gyűlöletbeszéd-törvények ezt a legitimációt rontják le azzal, hogy meggátolják a rasszistákat abban, hogy előítéleteiknek hangot adjanak. Márpedig az antidiszkriminációs törvények meghozatalának pont az előítéletek káros hatásainak csökkentése a célja.

Köszönhetően Jeremy Waldronnak újra vita tárgya, hogy tartható-e ez a dworkini igazolás. A nehézség abból fakad, hogy nem egyértelmű, hogy a holokauszt tagadása vagy egyes csoportok patkánynak nevezése miként fogható fel az antidiszkriminációs törvényekkel való egyet nem értés kifejezéseként vagy a közösségi döntéshozatalhoz való bármilyen hozzájárulásként. Egy plauzibilis válasz erre, hogy az antidiszkriminációs törvények valamilyen értelemben olyan egyenlőség eszményt jelenítenek meg, melyet a rasszisták aktívan tagadnak. Erre pedig azt lehet felelni a Zalát is inspiráló Waldronnal, hogy a gyűlöletbeszéd-törvények nem az ordas tartalmakat, hanem azok gyűlölködő formáját – annak is a legkirívóbb eseteit – kívánják korlátozni. Ugyanakkor sokan azt gondoljuk, hogy éppen nem a vulgáris, hanem az érveknek látszó szólamokkal játszó rasszista beszéd az, ami igazán hozzájárul az előítéletek kialakulásához. A „társadalmon élősködőket” célba vevő vagy a bevándorlással ijesztgető szólamokat semmilyen gyűlöletbeszéd-törvény nem tudja megállítani, viszont azok hatékonyan korbácsolják fel a romákkal és a bevándorlókkal szembeni társadalmi előítéleteket. Nem gondolom, hogy ez az igazolási vita nyugvópontra jutott volna, de van egy másik, Zala által fel nem vetett, egalitárius érv, amely meglátásom szerint jobban használható a gyűlöletbeszéd tiltásával szemben.

Dworkin szerint csak az a kormányzat legitim, amely egyenlő figyelemmel és tisztelettel (equal concern and respect) kezeli polgárait. Ezen az alapon Dworkin szerint mindenkit megillet az etikai függetlenséghez való jog, amit azt jeleni, hogy a közösség nem kérhet számon etikai meggyőződést tagjaitól és nem írhatja elő annak követését. A politikai közösség nem tehet különbséget például a javak elosztásában a jólszituált városi katolikus középosztálybeliek javára a nincstelen vidéki romákkal szemben. Az ilyen jogsértésekkel szemben fogadunk el antidiszkriminációs törvényeket, és – jegyzem meg – ebből fakadóan várjuk el az állam képviselőitől, hogy megnyilvánulásaik során egyenlőként kezeljék a polgárokat. Ugyanakkor a polgároknak egymással szemben nem áll fenn ilyen kötelességük: nem vagyunk kötelesek arra, hogy egymást valamilyen – akár helyes, etikai felfogás szerint – egyenlő értékűként kezeljük: nem elvárás, hogy a rasszistát egyenlő értékű emberként kezeljem magammal, ahogy a rasszistától sem elvárás, hogy muszlimokkal barátkozzon. A polgárokat nem terheli az a kötelesség, hogy az általuk akármilyen helyes vagy helytelen etikai felfogás alapján ellenszenvesnek tartott emberekkel egyenlőként bánjanak. Dworkin szerint e levezetés mentén belátható, hogy a gyűlöletbeszéd tiltása ezt az etikai függetlenséget korlátozza.

A szólásszabadság egalitárius igazolása természetesen vitatott és vannak kételyeim, hogy a nehéz esetek eldöntésénél pusztán az igazolási érvek felemlegetése és a tartalomsemlegesség megkövetelése megnyugtató megoldást jelent. Például a hazai szélsőjobboldal által termelt egyes kirívóan gyűlölködő tartalmak esetében nem mindig egyértelmű, hogy azok a szólásszabadság részeiként értelmezhetőek-e. Ezen esetek értékelésénél különös súllyal esik latba a szólás környezetének (pl. ki mondta, hol mondta) illetve hatásának, az elért közönség nagyságának vizsgálata. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a Charlie-féle provokatív rajzok nem esnek még ebbe a szürke zónába sem. A rajzok célja leginkább a vallási bigottság kifigurázása volt (még csak nem is a muszlim embereké). Ráadásul kézenfekvő úgy értelmezni azokat, mint a közélet egyik legfontosabb vitájához (terrorizmus és fundamentalizmus) való hozzászólást. Waldron fontos distinkciója az érzékenységet sértő és az egyenlő státuszt aláásó szövegek közti különbségtétel. Nem vagyok biztos abban, hogy a jognak használnia kell ezt a distinkciót, de – ellentétben Zalával – hajlok arra, hogy itt két jól elválasztható kategóriáról van szó: az egymás isteneinek és hitének rossz ízlésű kifigurázása az előbbi kategóriába esik, míg a „genetikailag bűnözőnek” beállítás az utóbbiba.

Végül a vita egy buktatójára szeretnem felhívni a figyelmet. A szörnyű terror utáni a Je suis Charlie! szolidaritási hullámban nehéz kérdés, hogy a történtek mire kötelezik a szólásszabadság híveit. A Je suis Ahmed! alternatív szlogen korán megmutatta, hogy nem homogén a szolidaritásukat kifejezők viszonya Charlie karikatúráihoz. Azt gondolom, hogy a nehézség részben abból fakad, hogy a szólásszabadságról csakis a megengedhetőség nézőpontjából gondolkodunk. A kérdés ekkor fontos politikai moralitási kérdésként vetődik fel, amit aztán a jog nyelvére fordítunk le és használunk arra, hogy a szólás állami tiltása vagy engedése mellett érveljünk. Ez azért is természetes, mert a liberális demokráciák identitásának része a szólásszabadság védelme. Ezen szemponttól élesen elválasztandó az a kérdés, hogy tartalmilag mit is gondolunk az adott beszédről. Azokat is megilleti a szólás szabadsága, akik akár morálisan megvetendő véleményt mondanak. A szólásszabadság pártiak egyik legfontosabb feladata – legyenek azok jogvédők vagy szuverén írók –, hogy a szólásszabadság és a véleményalkotás különbségére felhívják a figyelmet, ez ugyanis az alapja minden plurális társadalmi közbeszédnek.

Mindazonáltal létezik másik nézőpont is: nem csak a jog (vagy a politikai moralitás) szemüvegén keresztül lehet tekinteni a szólásszabadságra és nem csak azt tudjuk elmondani, hogy egy véleménnyel egyetértünk-e vagy sem, azt hamisnak tartjuk-e vagy sem. Leslie Green hívja fel a figyelmet arra, hogy az „etikai szólásszabadságot” is lehet vizsgálni (Green nem ezt a terminust használja). Green annak a lehetőségét keresi, hogy miként alakítsuk ki a helyes szólás (right speech) etikai normáit, ami nem azonos azzal a kérdéssel, hogy tartalmilag hogyan ítélünk meg egy szólást, és azzal sem, hogy azt megengedendőnek tartjuk-e vagy sem. Nyilván vitatható, hogy milyen normák következnek az etikai szólásszabadságból, noha az irodalom általában átsiklik ezen a kérdésen (Green szolgál javaslatokkal, de itt csak az etikai szempont felvetésére támaszkodom, nem a tartalmi következtetéseire). Ugyanakkor annak a szempontnak a felvetése, hogy a szólás nem csak jogi szólásszabadságként értelmezve, s nem is csak annak igazságtartalma szerint, hanem azokon kívüli etikai szempontból is értékelhető, sokat segíthet a Charlie Hebdo megítélésében.

Sokunkat zavarba ejt azok álláspontja, akik szerint a Charlie-féle szólás bátor és követendő példa. Zavarunk oka az, hogy az etikai szólásszabadság-szempont figyelmen kívül maradt a Charlie-vitában. Előrebocsátom, hogy nincs kiforrott álláspontom arról, hogy Charlie beszéde valamilyen etikai szólásszabadság normába ütközik-e vagy sem, de nem zárom ki ennek lehetőségét. Lehet az a megítélésünk, hogy ilyen karikatúráknak helye van egy szabad társadalomban (emellett érveltem fent), sőt még a rajzok által megformált véleményben (egy vallás kritikájában) se látunk kivetnivalót.

Ezzel együtt lehetnek fenntartásaink azzal kapcsolatban, hogy maguk a rajzok helyénvaló beszédek-e. Két érvet mondanék emellett: Zala helyesen mutat rá és tartja fontosnak, hogy a vallásgyalázó karikatúrák legnagyobb számban olyan jóérzésű, a fundamentalizmust elítélő muszlim polgárt sértenek, akik egyébként a kisebbségi helyzet minden nehézségének terhét cipelve próbálnak érvényesülni egy többségében más vallású társadalomban, ahol számottevő előítélet veszi őket körül. Emellett bár sokunk számára többnyire felfoghatatlan az a vallási norma, ami Mohamed ábrázolását tiltja, ugyanakkor tudjuk, hogy sokaknak milyen fontos, identitásképző jelentőségűek ezek a normák. Így viszont Charlie ostora éppen azokon csattan, akiknek a leginkább szükségük lenne a támogatásra, ráadásul úgy, hogy tudják is, hogy a beszéd sérteni fogja egyes emberek identitását. Nem tudom, hogy ezek az érvek elegendőek-e ahhoz, hogy rosszaljuk a szólásszabadság gyakorlás Charlie-féle módját, de ahhoz mindenképpen hozzájárulnak, hogy elgondolkozzunk és árnyaltan gondolkodjunk a szólásról és szabadságról.